Cecília

Szexista lenne a balett?

2017.01.19. 14:48

Programkereső

Mennyiben reprezentálja a nemek modern társadalomban elfoglalt helyét az egyik legnagyobb múltra visszatekintő táncműfaj? Manapság a nyugati világban a nők és a férfiak (közel) egyenlő státuszt foglalnak el a munkában, vezetőként, szavazóként és kenyérkeresőként is, de megjelenik-e ez az átrendeződés a balettban?

Gondolatébresztő cikket közölt a napokban a The New York Times tánckritikusa, Alastair Macaulayd. A szerző azt vizsgálja, hogyan változik a társadalmi szerkezettel együtt a balettban a férfiak és nők képe. Macaulayd szerint a balett évszázadokon keresztül egy idealizált nőalakot ábrázolt, akinek tündökléséhez a férfi csak támogatást nyújt. Azt mondja, képzeljük el, mi lenne, ha felcserélődnének a szerepek! Az eredmény valóban kimerítené a vígjáték kategóriáját, mint ahogy azt tavaly láthattuk is a Müpában a Les Ballets Trockadero előadásában, ahol fantasztikus képességű férfi balett-táncosok balerinákat megszégyenítő spicctechnikával táncolták el a klasszikus nagy női főszerepeket.

Macaulayd két jelentős alkotót, gondolkodót idéz: George Balanchine már a maga korában azon tanakodott, vajon a balettnek szükségszerűen a nők műfajának kell-e lennie, míg a tánctörténész Pam Tanowitz (szül. 1969.) azt állítja,

a balett a férfiak nőkről alkotott képét reprezentálja. 

A szerző felidézi, a tizenkilencedik század eleji balettekben még sok olyan „háremjelenet” van, ahol női táncosok nagyobb csoportja áll a tekintet fókuszában, és sokszor abban a helyzetben, mint akik számára „édes” ez a fogság. Azonban a romantikus balettől, különösképpen az 1836-os A szilfid című koreográfiától a késő tizenkilencedik század klasszikus Petipa-balettjeiig a nők már inkább a boldogságkereső férfihős célpontjai, akiért utaznak, szenvednek, majd akivel beteljesülnek. Mint írja, ezek a balettek a „férfi tekintet” klasszikus példái.

A Szilfid
A Szilfid
Fotó: Csibi Szilvia, forrás: Opera

Egy nagyobb fordulatot a cikk szerzője szerint a 20. században Balanchine koreográfiái hoztak, aki számos olyan darabot készített, amiben öntudatos női hősnők tűnnek fel. 

A Giselle, A hattyúk tava szereplői már olyan, komplex tragikus hősnők, akik a belső világukkal kerülnek elsősorban ellentmondásba.

A Coppélia hősnője pedig már túl is jár a balett két férfihősének eszén. „Balanchine világát áthatja a modern tudatosság: női alakjai már nem mindig a szerelemért élnek-halnak, céljaik ritkán korlátozódnak tisztán csak a férfi megtalálására, akire majd támaszkodhatnak. A szexuális bűnrészesség kerül itt konfliktusba az egyéni szabadsággal. Balenchine-nál a férfihős keres és követ, a női hős pedig cselekszik és vezet” - idézi a szerző a tánckritikus Arlene Croce sorait.

Shoko Nakamura, Bajári Levente - Coppélia - Operaház
Shoko Nakamura, Bajári Levente - Coppélia - Operaház
Fotó: Nagy Attila

A szerző szerint Balanchine után viszont már a legnagyobb színpadokon is megjelenik egy új fajta egyenlőség, úgy az ellentétes neműek, mint az azonos nemű táncosok között. Ezt az új koreográfiai archetípust Frederick Ashton brit koreográfus találta ki a hatvanas években. A szentiváni éji álom alapján készült 1964-es The Deam című koreográfiájának pas de deux-jében Oberon nem csak a partnere Titániának, de időnként azonos lépéssoraik is vannak. A hatvanas évek divatszlogenje az uniszex szó volt, aminek Ashton megadta a jelentését a balettben is. Sőt, a cikk szerzője rávilágít, hogy Ashton  a The Dreamben

meg merte csinálni azt is, amit például Balanchine soha, hogy a női szexualitást is előtérbe helyezte.

Ebben Kenneth MacMillan még tovább ment. „Soha senki nem volt még annyira tisztábban a nők szexuális megalázottságával, mint maga MacMillan” - és ezt meg is mutatta előadásaiban, írja Macaulayd. Koreográfiában időnként nőket erőszakolnak meg, legyőzik és manipulálják őket, néhányan közvetlenül, egy intenzív pas de deux eredményeképpen meg is halnak, ami így új fajta dicsfénybe emeli a női alakokat. A szerző felteszi a kérdést, hogy a balettnak vissza kell-e egyáltalán tükröznie a nők áldozat szerepét és ezáltal megdicsőülését.

Kenneth MacMillan: Manon
Kenneth MacMillan: Manon
Fotó: Nagy Attila, forrás: Magyar Állami Operaház

Macaulayd számos olyan koreográfiát sorol, amely már a nyugati társadalom képét tükrözi és amelyben a férfi a korábbiakhoz képes sebezhetőbb, a nő pedig emancipált: Így például Justin Peck 2015-ös, a New York City Ballet számára készített Rodeo című koreográfiájában a hárem motívum fordítottját látjuk: 15 férfi egyetlen nővel táncol és próbálja bizonyítani rátermettségét.

Ezekben a koreográfiákban már nemcsak egy új nőkép, de egy új férfi képe is kirajzolódik tehát.

A nő már kevéssé a szexista tekintet céltárgya és így kevésbé is dicsőülhet meg.

A szerző ugyanakkor felveti: manapság egyre nagyobb számban jelennek meg a női koreográfusok, és ez a jelenség új távlatokat nyithat a nők reprezentálásában is.