Zsuzsanna

Hogy telik egy artistaképzős egy napja?

2017.02.17. 09:49

Programkereső

Folytatjuk sorozatunkat, amiben a felsőfokú művészeti képzésben résztvevők mindennapjait követjük végig. Most Szoó Regina, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola 19 éves végzős, drótkötéltánc szakos diákja engedett bepillantást életébe.

Kétféle ember van: aki szereti a cirkuszt, és akinek olyan érzése van tőle, mintha egy furcsa álomba csöppent volna, ahol mindenféle, a valóságtól elrugaszkodott dolgok történnek. Bármelyik csoporthoz tartozzon is Ön, biztos elgondolkodott már azon, mi visz rá valakit arra, hogy az élete 50 százalékát egy 12 mm-es drótkötélen egyensúlyozva töltse, vagy bohóc orrot ragasztva próbálja megnevettetni az embereket.

„Törökbálinton, az utcánk végén minden nyáron egy vándorcirkusz állomásozott. Annyira szerettem őket nézni, hogy egyszer még azt is felajánlották, hogy elvisznek magukkal” - meséli Regina arról, hogyan esett szerelembe ezzel a műfajjal. Persze akkor nem vitték magukkal a cirkuszosok, 12 éves korában azonban jelentkezett az Artistaképzőbe. Regina - ahogy ő fogalmaz - már addig is „hajtotta, űzte” az összes mozgásformát, ami Törökbálinton elérhető volt, RSG-zett, hiphop és néptánc órákra járt- így sikeresen teljesítette a kemény felvételi követelményeket. Most utolsó éves „művészetis”, vagyis már csak gyakorlati órái és vizsgái vannak, az év végén pedig szakdolgozatot kell írnia.

Amikor belépünk a MACIVA művésztelepének gyakorlóterébe, bevallom, nem sok minden emlékeztet arra, hogy ez egy iskola, ahol szigorú szabályok működnek egy meghatározott órarend keretén belül. Inkább egy edzőterem hangulatát kelti, ahol a gépek helyett a levegőből lógó eszközökön csüngnek a hihetetlen fizikumú fiatalok, egymást dobálják nyakból indítva, kínai rúdon csúsznak le fejjel lefele - de mindenki a saját ütemében gyakorol. A tanárok és a diákok között sem érzékelni erős hierarchikus alá-fölé rendeltséget, a mester, aki a diákok testi épségéért is felel, sokkal inkább kollégaként tekint tanítványaira. Lassan világossá válik számomra, hogy a cirkuszi ebben alapvetően különbözik más képzésektől – itt hiába kell félévenként számot adni a fejlődésről, a legfontosabb, hogy a saját utadon, a saját határaid feszegetésével haladj előre nap mint nap.

Regina ezzel kapcsolatban így mesél: „Az első két év után láttam, hogy a többieknek jobban megy a »drót«. Végül kiderült, hogy ha csak magamra figyelek, és a saját problémáimat próbálom leküzdeni, akkor sokkal gyorsabban fejlődök, mint úgy, hogyha másokhoz mérem magam és az ő tempójukat próbálom tartani”. Ez abban az időszakban volt, amikor Regina három másik kötéltáncos társával csoportban dolgozott, mestere, Zborai Éva hatására, akik a legendás Tünde elnevezésű kötéltáncos formációban heten járták a világot nyolc éven keresztül. Amikor őt kérdezem, mi kell ahhoz, hogy valakiből jó artista legyen, azt feleli:

A legfontosabb a szorgalom. Ez majdnem fontosabb, mint a tehetség.

Ezen kívül persze kell még kitartás és elszántság is”. - „És bátorság?” - kérdezem. „Mindenkiben van egy kis félsz, de azt le lehet küzdeni” - mondja. Amikor Reginával beszélgetek ugyanerről, ő lazán csak annyit mond: „Szerintem bárki megtanulhatja, ha elkötelezi magát. Ez olyan, minthogy ha valaki szeretne elolvasni öt könyvet, elolvassa” - amit kételkedve hallgatok, látva őt spárgaugrások közben, amit olyan drótkötélen hajt végre, amin a séta is fájdalmas. Erre a célra nekik bőrtalpú cipőjük van, ezen kívül pedig a legyező az egyetlen eszköz, ami segíti őket az egyensúlyozásban.

A cirkusz jellegzetessége egyébként az a fajta önállóság is, hogy egy idő után mindenki magának próbál kitalálni olyan trükköket, amiket előtte senki nem csinált. Regina kedvence az angolspárga kéz nélkül, amikor a drótra párhuzamosan spárgázik és csak a lábfejével kapaszkodik, de neki is vannak már saját fejlesztésű trükkjei. A lépéseket a különböző táncokból veszik át, amiket évekig tanulnak a színpadi mozgásfejlesztés céljából. Az első négy évben balettoztak, amihez minden évben hozzátanultak egy új táncot. 

Az önállóság abban is megnyilvánul, hogy Regináék minden egyes gyakorlás előtt saját maguknak készítik elő az eszközöket.

Az a legbiztonságosabb, ha magadnak húzod be a kötelet,

így meg tudsz bizonyosodni róla, hogy minden rendben van-e. És ha nem, akkor csak magadat hibáztathatod” - mondja Regina, aki a Fővárosi Nagycirkusz Lúdas Matyi című előadásában is szerepel, ahol viszont nem magának szerel. „Az izgalmas, amikor már ruhában, sminkben csak kintről figyeled, hogy vajon jól húzzák-e meg a kötelet” - mondja. A Lúdas Matyi Fekete Péter rendezésében egyébként a Fővárosi Nagycirkusz első újcirkusz előadása, ami azt jelenti, hogy nem csak a mutatványokon van a hangsúly, hanem egy történeten, amit a cirkusz és a színház eszközeivel mesélnek el. Regina ebben egy 5 méter magasan kifeszített kötélen táncol, miközben hatalmas golyókat lengetnek be oldalról, amik keresztezik az ő útját a kötélen. Itt nincs alatta matrac, sem háló, a fiú artistaképzős társai biztosítják alulról a segítséget, arra az esetre, ha a kiszámíthatatlan sebességű golyók eltalálnák, és leesne. Mint ahogy arra volt is példa, de Regina félreugrott és szerencsésen érkezett.

Regina egyébként határozott a tekintetben, hogy később az újcirkusz irányzattal szeretne foglalkozni. Ez a műfaj pár éve még teljesen ismeretlen fogalom volt itthon, de mára – többek között a szintén artistaképzősökből alakult Recirquel társulatnak köszönhetően – fejlődésnek indult. Reginát azért is vonzza ez az irányzat, mert alapvetően a cirkuszban nemcsak a fizikai kihívások, de az érzelemkifejezés lehetősége, az előadóművészet is érdekli. Éppen ezért a drótkötél mellé másik szaknak annak idején a bohóc szakot vette fel Rajnai László tanítványaként. De ez aztán fokozatosan abbamaradt: „Féltem egyedül bohócként a porondra lépni a sok ember közé. Mert az nem olyan kiszámítható, mint egy eszközös szám, ahol mindig ugyanott tapsol a közönség.

A bohócnak van a legnehezebb dolga, mert neki mindenhez kell értenie

- esnie-kelnie, akrobatikáznia, színészkedni- és akkor is meg kell tudnia nevettetni a közönséget, ha rossz kedve van” - vélekedik.

Így most Regina a kötéltáncot és a levegőakrobatikát igyekszik minél inkább a színház eszközeivel ötvözni és társulatalapításon is töri a fejét. Tavaly például a Rómeó és Júliát dolgozták fel egy év végi vizsgán, amiben ő alakította Júliát, most pedig egyik társával, Ádámmal dolgozik egy duetten, amit többek között az Uray Péter vezetésével zajló kontakt improvizációs órán gyakorolnak. Itt is maguk fejlesztik az emelésekre épülő mozgáskombinációkat, repül Regina a levegőben, Ádám elkapja, gyere így, gyere úgy, most próbáljuk ki azt - zajlik az ötletelés. Látszik, hogy maximális bizalom van köztük. Ez a cirkuszi világ másik sajátossága: mivel folyton egymás testi épségéért felelnek, ezért óhatatlanul is olyanná válnak, mint egy család.

Kérdezem Reginát a folytatásról. Míg korábban mindenhol azt hallottam, az artistaképzősök pénzkeresés céljából egyből elhagyják az országot, miután végeznek, Regina nem így gondolkodik. „Az első szezonban mindenféleképpen itthon szeretnék dolgozni, hogy kiderüljenek a problémák. Ha valami gond adódik itthon, akkor azt itt meg tudom oldani, de ha mondjuk kint vagyok Londonban, akkor ott nem tudok gyorsan segítséget kérni. Később persze majd szeretnék világot is látni”. Regina egyébként egy csereprogram keretében töltött már kint két hetet Berlinben, az egyik ottani cirkusziskolában.

Adódik a kérdés, milyen „papírt” kapnak kézhez az Artistaképzősök? Itt kezdődik az cirkuszi élet ördögi köre, ugyanis ők csak egy OKJ-s papírt kapnak arról, hogy képzett artisták. Az akkreditációban nagy lemaradásban van az Artistaképző például a nemrég egyetemmé vált Táncművészetihez képest. Ez azért is bosszantó, mivel az elméleti, közismereti tárgyaik végig közösen zajlanak a Táncművészeti campusán, ottani tanárok vezetésével. Ahhoz azonban, hogy akkreditált főiskolai képzéssé váljon az artistáké, diplomás tanárokra volna szükség. Artista tanár szak márpedig nem létezik a szó hivatalos értelmében az egyetemeken. Az előző években elképzelhetetlen volt ugyanis, hogy egy artista, aki jó esetben 18-19 éves korától járta a világot artistaként, a cirkuszi képzéssel párhuzamosan egy másik egyetemre is járt volna diplomaszerzés céljából.

Regina erre vállalkozott: ő az Artistaképzővel egyidejűleg az egri Eszterházy Károly Egyetem Testnevelés-edző szakát is végzi egyéni tanrenddel. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is megterhelő lehet ez, de Regina szerint nagyon fontos, hogy több lábon álljon az ember.

Egy 12 mm-es dróton megyek, ha csak egy milliméternyit is arrébb csúszik a lábam, leeshetek és akár olyan sérülést is szerezhetek, ami kettétöri a karrieremet

- mondja. Az artisták körülbelül 45 éves korukig tudnak dolgozni a saját eszközükön, később vagy átváltanak könnyebb eszközre, vagy a tanításra adják a fejüket. De mégis megéri neki a sok gyakorlás és próba, mert – ahogy ő fogalmaz: „Amikor fönt állsz és látod a sok embert, akkor tudod, hogy jól kell sikerülnie a számnak. És a végén, amikor tényleg sikerül minden, kiállok, meghajolok, néznek és tapsolnak - az a legjobb érzés”.

Hogy telik egy balett szakos egy napja?

Sorozatunk előző részében a Magyar Táncművészeti Egyetemre látogattunk el, a 19 éves, balettművész-szakos végzős, Kovács Kristóf engedett bepillantást egy pénteki napjába.