Katalin

Opera Magazin

Az ár rejtve marad

2017.03.02. 09:08 Módosítva: 2017-03-02 09:09:00

Programkereső

Egy balett, ami huszonöt éve készült, de aktualitásából máig sem veszített. Egy mű, ami az első pillanatától az utolsóig hajszálpontosan ugyanaz maradt, mint ami születésekor volt. Pártay Lilla első egész estét betöltő alkotásának, az Anna Karenina márciusi előadásainak apropóján életművének egészéről is kérdeztük a hetvenöt esztendős Kossuth-díjas, kiváló művészt.
Pártay Lilla a Giselle-ben 1979-ben
Pártay Lilla a Giselle-ben 1979-ben

- Nehéz volna erről a táncdrámáról úgy szólni, hogy ne említsük a szakmai-művészi előzményeket és következményeket, hiszen ez volt későbbi pályáját meghatározó koreográfusi bemutatkozása. Az Anna Karenina gondolata akkor kezdte el foglalkoztatni, amikor Tamperében dolgozott?

- A regény kislánykorom óta velem van, azt hiszem, háromszor is elolvastam balatonfenyvesi nyaralásaink ideje alatt. A legmelegebb hónapok azzal kezdődtek, hogy a hónom alá csaptam apám könyvtárát, fentről lefelé leszedegettem a köteteket, és az évek alatt szépen lassan mindet átböngésztem. Az Anna Karenina olyannyira megragadott, hogy újra és újra elővettem. De visszatérve az eredetre: az Operettszínház balettigazgatójaként dolgoztam, amikor felmerült bennem, hogy a tánc nyelvén is meg lehetne fogalmazni ezt a tragikus történetet.

- Ekkor 1986–1990 között járunk.

- Igen. Amikor megkaptam az együttest, azt gondoltam, hogy a társulat tagjai ne csak annyit mozogjanak, amennyit az operett műfaja megkíván. Az első önálló produkciónk az Álmok és víziók címet viselte. Később meghívtam Imre Zoltánt és Keveházi Gábort, hogy állítsunk össze együtt egy önálló balettestet.

- Az idő távolából ez egy nagyon szabad időszaknak tűnik.

- Nem az időszak volt szabad, hanem mi. Mertünk nagyok lenni.

Ettől a lendülettől kicsit meg is hőkölt az akkori igazgató, de azt mondta, vágjunk bele. Imre Zoltán Bartók I. szvit jéhez, Keveházi Gábor a Ragtime -hoz, én pedig az Állatok farsangjá hoz készítettem tánctervet. Ennek kapcsán az akkori főrendező, Horváth Zoltán meghívott Tamperébe, hogy együtt vigyük színre a Victoria című nagyoperettet. Itt egy hosszú, hideg estén megkérdeztem, hogy nincs-e javaslatuk arra, hogyan is tölthetném el az időt. A stúdiószínházba invitáltak, ahol éppen finn nyelven játszották az Anna Kareniná t. Egészen odaszegezett a székhez, amit láttam. Egy szót sem beszéltem finnül, de az előadás annyira intim volt, olyannyira élők voltak a személyiségek, hogy minden követhetővé és érthetővé vált számomra. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy ezt a művet ki tudnám nyitni tablóba... Nagyon ritkán kap az ember zöld lámpát, legalábbis az én életemben ez sosem érkezett könnyen, de akkor támogatták az ötletemet, és 1991-ben fel is gördült a függöny az Operaházban.

- Hét év – az Ön életében ezek a mitikus periódusok valóban jelen vannak. A pályája elején, amikor az Operába került és hét éven át a hátsó sorban táncolt, aztán koreográfusként a darabok megvalósulására mindig ugyanennyi időt kellett várni. Sőt az Elfújta a szél esetében ez majdnem tíz esztendő volt.

- Nagyon nagy kitartás, erő és állóképesség kellett ahhoz, hogy ezekben a „vákuumszerű időszakokban” is dolgozzam, újra és újra nekifussak a feladatoknak. A párom, aki már huszonhárom éve elhunyt, mindig azt mondta:

Lilla, ne idegesítsd magad, az eredmény a legfontosabb, mert a főcímre sosincs odaírva az, hogy milyen áron készült”.

Így aztán nekilendültem, először megtaláltam a zenét, aztán kialakult a díszlet is. Csodálatos alkotótársakkal dolgoztam, Kézdy Lóránt és Schäffer Judit a későbbiek folyamán is szinte minden munkámnál elkísértek. Márciusban is ugyanaz a háttér és ugyanazok a jelmezek lesznek majd láthatók a színpadon. Nem változtattam semmit.

- Egy lépést sem?

- Nem, nem. Ahogy megszületett, úgy marad. Most már negyedszázada, hogy bemutattuk, nem szabad módosítani rajta. Én magam hetvenöt éves vagyok,

nyugodtan elmondhatom, hogy ez az alkotásom telitalálat, az elejétől a végéig rendben van.

- Ez is „kipattant” a fejéből, ahogy egy korábbi interjújában fogalmazott, mint a várnai első koreográfia még a hatvanas évek végén?

- Az Anna Kareninában rengeteg emóció volt.

Az előző házasságom időszakának nem túl boldogságos esszenciáit, a csalódást, a fájdalmat is beleépítettem.

Ez egy érett, sokat élt asszony története, nem véletlenül voltam ötvenéves, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni Tolsztoj írásával. Gyűjtögető típus vagyok, rengeteget dolgoztam, itthon és külföldön. Összeszedtem minden ismeretet, amit csak tudtam, mert az, amit eltáncolsz, az a tiéd, az benned marad. És ebből születik meg az a kimeríthetetlen mozgásfantázia, amire koreográfusként szükség van.

Az interjú eredeti változata az Opera Magazin 2017. január-februári számában jelent meg.