Gyöngyi

A kulcsszó: Bartók

2017.06.04. 10:05

Programkereső

Három műfaj, három neves alkotó, egy zeneszerző három műve – az Opera Magyar Évadának keretében Frenák Pál koreográfus társulata, a Juhász Zsolt vezette Duna Művészegyüttes és a Magyar Nemzeti Balett egyazon estén Bartók-darabokat kelt életre, ami az évadban utoljára június 4-én lesz látható. A produkció a Bartók TáncTriptichon nevet viseli, amelyről Solymosi Tamás balettigazgatóval és a koreográfusokkal beszélgettünk.
Solymosi Tamás
Solymosi Tamás
Fotó: Gács Tamás

- Száz éve született meg Bartók nagy hatású műve, A fából faragott királyfi , az Opera mégis úgy döntött, hogy nem „magányosan”, hanem egy elég szokatlan, különleges helyzetben mutatja be. Miért történt ez így?

Solymosi Tamás: A világon mindenhol ismerik, szeretik és tisztelik Bartók Béla műveit, ezért itthon talán még több a feladatunk és nagyobb a felelősségünk abban, hogy méltóképpen ápoljuk munkásságát. Ezért lett ennek az estének a kulcsszava Bartók, aki nagyon sokszínű muzsikus, és ezt szintén szerettük volna megmutatni. Seregi László a klasszikus balett nyelvén beszél, Frenák Pál az egyik legnevesebb, legismertebb kortárs koreográfus ma Magyarországon, rengeteg figyelemreméltó munka kötődik a nevéhez, mégsem tudtuk még az Operaházban bemutatni őt, illetve meginvitáltuk Juhász Zsoltot és a Duna Művészegyüttest is, hogy Bartók klasszikus és modern értelmezése mellől ne maradjon el az a népiesség, amit ő képviselt. Mindhárom alkotó: Seregi, Frenák és Juhász nagyon nagy közönséget tudhat magáénak,

ez a közös munka pedig reményeim szerint rávilágít arra is, hogy mennyire ízlésesen és professzionálisan járhatók át a táncműfajok.

- A Seregi-balett felújítás lesz, vagy sok változásra számíthat a közönség?

ST: A csodálatos mandarin volt Seregi László egyik legkedveltebb alkotása, nagyon régen volt színpadon, ezért is láttuk elérkezettnek az időt a felújításra. Nem kell aggódnia senkinek, az eredeti darabot látják majd viszont a nézők. Szerencsére Kaszás Ildikó együtt dolgozott a mesterrel, minden lépésre emlékszik és be is tanítja a táncosainknak. Egy apró módosítás azért lesz:

Bartóknak anno csonkolnia kellett a művét, de nekünk birtokunkban van az eredeti kotta, így ki tudjuk egészíteni a darabot.

Ebben is Kaszás Ildikó van a segítségünkre.

- A fából faragott királyfi története jól ismert a hazai közönség számára, öntől viszont elég szokatlan, hogy ennyire ismert témát dolgoz fel. Inspiráló vagy inkább akadályozó ez a kötöttség?

Frenák Pál: Magyarországon általában nem tudják, hogy dolgoztam más színházaknak is, az itthoninál sokkal rögzítettebb formákban, akár Temesváron, akár Franciaországban. Nyilván más gondolkodást igényel ez a feladat, így a zenéhez nem is nyúlok. Az Opera kérésére megtartom az ötvenperces verziót.

- Ezek szerint le kell mondanunk a humorról is?

FP: Természetesen nem, de ezúttal nem a zenei szellemesség lesz az alap. Számomra a groteszk, a humor elemien fontos, de most más eszközrendszerrel fejezem ki, magába a szerkesztésbe csempészem be. Szerintem Bartókot meg kell érteni, fel kell dolgozni, át kell rajta jutni, és amikor ez teljességgel megtörtént, akkor lehet úgy elrugaszkodni tőle, hogy mégse vele szembe induljon el a készülő darab. Legalább százötven-kétszázszor hallgattam meg a zenét, áttanulmányoztam az összes létező koreográfiát, hogy tudjam és értsem, honnan jövünk, mi történt eddig A fából faragottal...

- Mennyire tart ki az eredeti történet mellett? Mesél vagy absztrahál?

FP: Nem a cselekményhez, inkább annak a szinte végtelen értelmezési lehetőségéhez ragaszkodom.

Nem butítom le, nem „infantilizálom”, és ami talán a legfontosabb számomra, nem is vulgarizálom. Indirekt módon beszélünk az illúzió és a valóság természetéről, arról, hogy vajon képesek vagyunk-e a saját lábunkra állni. Beszélünk a felelősségről, ami egy emberben kell, hogy munkáljon, amikor egy másik létezőt teremt – még akkor is, ha ez a másik egy fabábu. Úgy dolgozom, mintha egy Rubik-kocka lenne a kezemben, milliónyi forma és lehetőség áll rendelkezésre. Az a dolgunk, hogy a társadalomban meglévő kapcsolatok miriádját megpróbáljuk felvillantani, és feltegyük a kérdést:

hova megy az új generáció, mi és ők, képesek vagyunk-e felemelkedni?

- A jelenidejűség a néptáncszínház sajátja is, legalábbis egy korábbi interjújában azt mondta, hogy kísérletet tesznek rá, hogy az aktualitásokra reagáljanak. Megvalósulhat ez az igény, ez a próbálkozás a Táncszvit esetében is?

Juhász Zsolt: Abszolút! Szerintem az összes Bartók-műnek van időszerűsége, ezért az én válaszom ott kezdődik, hogy ha a néző, a befogadó hagyja, hogy jelen időben, a mai tapasztalatait is formálva hasson rá ez a zene, nyilvánvalóan megtalálja Bartókban a „mait” – jobban, mint valaha. Pusztán a szándék nem elegendő, de ha a befogadói oldalon megvan, kell, hogy az alkotó is keresse a kapcsolódást.

- Egyesíteni Pestet és Budát?

JZS: Eredetileg a Táncszvitet Pest és Buda egyesítésének ünnepére írta meg Bartók, és egy olyan történelmi helyzetre reflektált, amikor az egységességnek egészen érzékeny igénye jelent meg. Trianon után vagyunk, amikor még Bartók számára is megnehezedett a gyűjtés, hiszen szülőfaluja is hirtelen határon túlra került.

Nekem ez a darab – és erről Bartók is ír, nem így szó szerint, hanem a táncok nyelvén – az összetartozásról szól.

Ezért mondom, hogy aktuálisabb, mint valaha. Koreográfusként is az együvé tartozás vágyának megfogalmazása a célom. Amikor Solymosi Tamás felkért erre a munkára, tényleg azt éreztem, hogy megvalósulhat valamiféle összefogás, hiszen magyar néptáncegyüttes az Operaházban, az Opera táncosainak közreműködésével még nem lépett fel korábban. Erre nem volt még precedens. Ahogy Bartók beemelte a népzenét a magasművészetbe és képes volt úgy megmutatni azt, ahogy előtte senki, úgy bizonyos szempontból most ugyanez történik a táncban is. Ezzel a gesztussal egy balettegyüttes építette be a néptáncot a saját repertoárjába – ez is egy szép, szimbolikus párhuzam.

- Mi fog történni most a színpadon? Ki „veszi át” a másik mozgásnyelvét?

JZS: A tizenhét perces Táncszvit koreográfiájának a teljes matériáját én készítem, egy pár táncol az Operából, de több szereposztással készülünk. Nyilván a néptáncból építkezve hozom létre a darabot, de egy pillanatra sem hiszem, hogy ez gondot okozna nekik, nagyon jól képzett művészekről van szó: olyan alaptechnikával rendelkeznek, hogy semmitől sem jönnek zavarba. Az együttesemnél pedig éppen azt szeretném erősíteni, hogy néptáncosok vagyunk. Felmerült bennem, Bartók zenéjéből is fakad, hogy a kísérletező táncinvenciók felé induljak el, de maga a kontextus arra ösztönzött, hogy éppen az ellenkező irányt válasszam. Persze autentikus néptáncot nem lehet erre a zenei matériára járni, de törekszem a rusztikusságra.

A dunás táncosok a paraszti kultúrát képviselik majd a darabban, a balettművészek pedig az urbánus világot.

- A fából faragottban a balett-táncosok számára mennyire komplikált az organikus nyelv?

FP: Kíváncsiak, nyitottak és fizikailag teljesen felkészültek, úgyhogy ilyen szempontból nem mondanám, hogy nehezükre esik ez a fajta mozgás. Természetesen kicsit másképp formálják meg a mozdulatokat, ami ebben a helyzetben kifejezetten előnyös számomra. Amikor a táncosaimmal együtt dolgoznak, már a technikájuk miatt is erősítik egymást, mindenki önmagából adódóan lesz az, akivé a darab során válnia kell.

Akárkit állítasz rá egy lejtőre vagy „dobsz rá” egy trambulinra, annak meg kell tanulnia a megváltozott körülmények között dolgozni.

Ezek az új térformák, a gravitáció okozta kényszerek erősebbek minden korábbi tanult vagy beidegzett mozdulatnál, formánál.

- Mennyiben beszél össze a három darab?

JZS: Most mindannyian a próbákkal vagyunk elfoglalva, de korábban találkoztunk a többi alkotóval, elfogadtuk a terveket és persze váltottunk néhány szót is. Frenák Pál jelenléte és A csodálatos mandarin felújított verziójának bemutatása elképesztően inspiráló környezetet teremt, így ezek azok a felületek, ahol az érintkezés létrejöhetett.