Illés

Szív- és csonttörés a Magyar Táncfesztiválon

2017.06.22. 15:25

Programkereső

A győri táncfesztivál harmadik napját nemcsak színpadi drámák keretezték, ahogy mondani szokás: „az élet közbeszólt".

Ismét bebizonyosodott, hogy a cirkuszművészet veszélyes terep. Azzal a szándékkal érkeztem éppen a fesztivál harmadik napjára Győrbe, hogy végre megnézzem a Recirquel Társulat Adieu! című kétszemélyes bohócelőadását. Ez a tervem nem sikerült. Két szomorú bohócot láttam, és nem a karakterükből adódóan voltak lehangoltak: az előző napi főpróbán Pintér Áron megsérült, bordáját törte, így nem tudtak jelen lenni a fesztiválon. Mindezért sajnálatukat fejezték ki az előadás helyett vetített Mi ez a cirkusz? című film előtt, egy rövid videóban.

A Recirquel Társulatról szóló film viszont második megnézésre is üt, sokszor fáj és szorít szívtájékon,

mert igaz pillanatokat rögzít, és visszaadja azt a belső küzdelmet, ami egy újcirkusz előadás premierje (A meztelen bohóc) előtti fizikai és lelki igénybevétel összeadódásából keletkezik.

Ezután nem maradt más a napból, mint a Miskolci Balett és a GG Tánc Eger közös előadása, az Anna Karenina, amit a Győri Balett művészeti vezetője, Velekei László koreografált. Az előadás a Vaskakas Művészeti Központ kamaraterem méretű előadóterében kapott helyet, ami a késői kezdés (21:30) ellenére is megtelt. Egy irodalmi mű táncadaptációja mindig kétesélyes: vagy beleesik az illusztrálás csapdájába, vagy a fizikalitás révén többletjelentéseket tud generálni.

Velekei László az előbbi esetet egy határozott mozdulattal kizárta már akkor, amikor Csepi Alexandra dramaturggal egy időbeli csavart vitt a színrevitelbe, vagyis megcserélte a két felvonást.

Így az első felvonásban már „letudjuk” Anna öngyilkosságát, a másodikban pedig egyfajta flashbackként elkezdhetjük fejtegetni, megérteni a miérteket. Ebből adódóan a második felvonás dimenziókkal izgalmasabbra sikerült, bár az első részben is nagyon szép megoldások mutatkoztak például a standard táncok és a kortárs balett eszközkészletének ötvözésében a báli jelenetekben, a vonatsíneket megtestesítő, két sorfalt alkotó kirekesztő tömegben, és felvillantak a karakterek közti főbb viszonyrendszerek is. Már itt látjuk, hogy Velekei László nem bíbelődik a különböző történetszálak alapos kibontásával, lecsupaszítja azt az Anna (Kovalszki Boglárka)-Vronszkij (Dragos Dániel)-Karenin (Lukács Ádám) háromszögre. Mellettük felvillan ugyan a Kitty ( Mohai Cintia)  és Levin (Bolla Dániel) kapcsolata, de a legfőbb fókusz a társadalmi elvárásoknak kitett Anna belső konfliktusaira, egyén és környezetének ellentétére helyeződik.

Anna Karenina
Anna Karenina

A táncosok részéről mindig nagy teljesítményt követelnek a cselekményes táncjátékok, hiszen itt már „arcokra”, ún. „színészi játékra” is szükség van a történetmeséléshez. Kovalszki Boglárka csak tavalyelőtt került a társulathoz, saját elmondása szerint mélyvíz volt számára Anna szerepe. Egy tapasztalt, rutinos előadót is nagy kihívás elé állított volna az a fajta retrográd karakterépítés, amit ez a dramaturgiai csere megkívánt:

a megtört, már-már meghasonlás szélén álló nőtől a még izgatott, szerelmes fiatalasszony irányába mutató jellemábrázolást viszont a tőle telhető maximális alázattal hozta Kovalszki Boglárka.

Vronszkij az első felvonásban még inkább csak test, de a második felvonásra nála is előszüremkedtek a figura árnyalatai a feszes katonatiszt karakter mögül.

A második felvonásból egy jelenetet emelnék ki, ami az egész előadás esszenciáját jelenti: Anna és Karenin ágyjelenete, ahol Anna képzeletéből előtörve, fizikai valójában is megelevenedik Vronszkij. A Karenin ölelésébe kényszeredetten belefeszülő, azt újra és újra megkerülő Anna, valamint a hátulról hozzásimuló, egyszerre jelenlévő és eltűnő, koreografikusan szinte „áttetszővé” váló Vronszkij hármasában egy mindenkori alapérzés, a megszokott kapcsolatból való elvágyódás küzdelme válik rendkívül szemléletessé. Ehhez képest kissé elvarratlannak tűnik a befejezés, ami ugye nem is igazi befejezés. Boldognak látjuk a főszereplőket együtt, pedig tudjuk, (hiszen láttuk) hogy nem azok. Ha a néző értelmezni tudta a visszafelé építkezést, akkor talán még emlékszik Anna halálának pillanatára, ami zárójelbe téve az utolsó képet nagy kontrasztot alkot, és kiadja a két pont közti feszültséget. Időben viszont talán túl távol kerülünk ahhoz, hogy egyéb rendezői értelmezés nélkül kellően erősen tudja ez a pillanat magába foglalni a véget és a kezdetet. Mindenesetre részemről már a fent említett „ágyjelenet” rendkívül izgalmas hármasa miatt is megérte megnézni az előadást. Mindenközben a téren a Heveder Banda játszott erdélyi népzenét, ami már előrevetítette a 4. nap néptáncból merítkező programját.