Tekla

Ez a néptánc már rég nem az, amitől ódzkodsz

2017.06.23. 18:19 Módosítva: 2017-06-23 18:20:56

Programkereső

„Ha csak egy néptánc előadást nézel meg az évben, ez az egy legyen az” – ajánlhatnám akár így is a XIII. Magyar Táncfesztivál negyedik napján látott előadások bármelyikét.

Tagadhatatlanul sokak fejében él az a sztereotípia, hogy a néptánc formakincse nem alkalmas ma is érvényes színpadi produkció létrehozására, pedig dehogynem. A néptánc eredeti funkcióját tekintve a közösségi szórakozás eszköze és terepe, valószínűleg ezért is alakult úgy, hogy a kortárs tánccal ellentétben nem az individuum, hanem elsősorban a közösség témái kerülnek itt előtérbe. Nem állítom, hogy másképp volt ez a fesztivál negyedik napján, amikor a néptáncból építkező előadások vonultak fel, de azt igen, hogy a látottak székhez szögeztek.

Népi csapásolás neon dresszben

Még mielőtt rátérnék a fesztivál fő programját képező két előadásra, a Magyar Állami Népi Együttes: Tánckánon – Hommage á Kodály Zoltán című darabjára, és a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes: Erdély – Menyegző című produkciójára, röviden szót ejtek a Gyermek Táncfesztivál egyik programjáról, a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Play című darabjáról. Már csak azért is, mert ebben az előadásban is jócskán megjelentek a néptánc elemek egy olyan fúziós formakészlet részeként, amiben a street dance és a különböző show tánc elemek, sőt akrobatika is került az öntőtégelybe. Az előadás egy játszótéri miliőt vázolt a gyerekek közötti jellemző szituációkkal, menő és kevésbé menő kisgyerekekkel, akiknek életét legnagyobb részben még a mozgás teszi ki, kivéve egy fiút, aki az ipad rabjaként végig elkülönült a többiektől. Miután minden különösebb rendezői reflexió nélkül leperegetek az egyébként virtuóz mozgásos etűdök –amik közül különösen izgalmasak voltak azok a táncok, ahol a ritmusadást a kosárlabda és a különböző legényestánc-lépések elegye adta- ő került a középpontba: ráesteledett, és hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül maradt a virtuális valóság szörnyeivel, a pixelrémekkel, akik életre kelve ellene fordultak. A játékok elektronikus hangjából ihletődve egy fluid street dance koreográfiában számolt le a fiú ellenségeivel, és már meg is érkeztünk a darab fő mondanivalójához: „ne közösségi oldalon, hanem közösségben éljünk!”, vagyis együtt minden könnyebb. Az előadásban az egyetlen zavaró tényező számomra –a mesterséges zenéken túl - az volt, amikor ezek a szép nők és férfiak gyereket játszva gügyögni kezdtek a színpadon. Ha már tánc, gondolom enélkül is megoldható lett volna az üzenet átadása.

Kodály, ha látná! – népi gigaprodukció a zeneszerző szellemében

A Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage á Kodály című darabja a Kodály-év jegyében készült idén a Budapesti Tavaszi Fesztiválra, ennek megfelelően volt monumentális és lehengerlő. Úgy tűnik, a győri fesztiválközönség már előre kiszimatolta ezt, mert teltházzal ment az előadás a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán. Mivel nem egy, hanem több Kodály-mű – sőt az ő zenepedagógiai munkássága is – az előadás alapját képezte, ezért több tételre, tablóra épült az előadás. A nyolcvan perces előadást négyen koreografálták: a MÁNE művészeti vezetője mellett Fitos Dezső, Kocsis Enikő és az erdélyi Orza Calin, az óriási tánckar mellett pedig két népes zenekar is erősítette az élményt. Mihályi Gábor kortárs formakeresési igénye ezen az előadáson is kiütközött. Ez leginkább a jól bevált dinamikai ellenpontozásokban (lassú zenére gyors mozgássor és fordítva, gyakori kiállások), a szcenikai elemek bátrabb használatában (vetítés, izgalmas fényezés), képzőművészeti utalásokban (pl. René Magritte fejetlen kalapos alakjai), és a Kodály-művek témájának asszociatív-vizuális megjelenítésében volt tetten érhető. Ötletes volt például a szolmizációs kézjelek koreográfiává növesztése, a Háry János Harangjátékára történő marionettszerű mozgás, vagy a Fonóban című jelenetben a zsinórpadlásról lelógatott kötelek izgalmas térbeli fonása, ami nagyon szépen mozgásba hozta a nőiség archetipikus képét, a férjét engedelmesen hazaváró, leplet szövögető „Penelopét”. Ez utóbbi jelenetet a Fitos-házaspár készítette.

Az előadásban óriási szerepe volt a zenének. A MÁNE zenekarát több vendégzenész és énekes erősítette, Pál Eszter és Hetényi Milán népiénekesek mellett Brassói-Jőrös Andrea klasszikus énekhangjára is szükség volt a Kodály-művek megszólaltatásához. És hát nem lehet szó nélkül elmenni a táncosok elképesztő énekesi teljesítménye mellett sem, akik képesek voltak elénekelni a többszólamú Psalmus Hungaricust is. A zenében és a táncban sokszor érvényesült az az elv, amit talán a Muzsikás Együttes talált ki annak idején, miszerint a megírt Kodály- vagy Bartók-mű átfolyik az azt ihlető autentikus zenébe és mozgásanyagba.

Az előadás legnagyobb erénye egy idő után önmaga ellen forduló, farkába harapó kígyóvá változott: a hihetetlen dinamika ugyanis fokozhatatlanná vált és erődemonstráció gyanúját keltette. Talán az egyes koreográfiákon belüli dinamikai váltások elvét követve a darab egészének dramaturgiájába is befért volna több nyugvópont, ami után még nagyobbat üt egy-egy össztánc. Így viszont a darab végén legalább ötször azt érzi a néző: „itt a vége!”, majd még kapunk egy tablószerű, zanzásított ismétlést is a darab egyes jeleneteiből. Ezzel együtt is azt kell mondani: olyan erőteljes élményt kaptunk mi, nézők, amitől majdnem lefordultunk a székről. Hogy ez ne forduljon elő, inkább felállt a közönség, és úgy tapsolt, persze csak az A csitári hegyek alatt közös eléneklése után.

Erdély - Menyegző – katarzis a határon túlról

Bevallom töredelmesen, csak az előadás megtekintése után tudatosult bennem, hogy a Háromszék Táncegyüttes Erdély – Menyegző című darabját ugyancsak Mihályi Gábor koreografálta. A két előadás annyira különböző szemléletet tükrözött, hogy most is csodálkozom ezen a tényen. Persze egészen más léptékű volt a két előadás: utóbbi a kamaraméretű Kisfaludy teremben kapott helyet és jóval kisebb szereplőgárdával operált. A címből kiindulva féltem, hogy az előadás egy szcenírozott menyegző rituálé lesz, ehhez képest egy rendkívül gazadag, szimbólumokkal teli szakrális élményben volt részem.

Akinek a szakrális/rituálé szavak hallatán valamiféle magyarkodás jutna az eszébe, annak elárulom, hogy a népi hagyományok olyan átgondoltan és jó arányérzékkel voltak színpadiasítva, hogy efféle direktség szóba sem jöhetett.

Pedig volt sámán figura (a kortárs M Studio művésze, Bajkó László), voltak madárrá átlényegülő asszonyok, volt esküvői eszem-iszom, rituális lánykérés és még rovásírással telerajzolt mozgatható színpadelemek is voltak. Mégsem merül fel bennem soha a népiesch romanticizálás vádja, mert lenyűgözött az előadókból áradó tiszta erő és a dramaturgiai ötletesség. És ami még nagyon fontos és ritka: a humor kreatív használata a megszólalásokban és a mozgásokban. A lakodalom például ételfogások szerint tagolódott jelenetekre, amit nagyon karakteres pantomimmozgások tettek élővé és izgalmassá. Óriási asszociációs térben mozgott az előadás, mégis nagyon konkrét, szituatív jelenetek alkották. Ugyanakkor sok szöveges rész is bekerült: idéztek Bolyai, Kőrösi, Apor Péter, Mikes Kelemen, Bánffy Miklós és Tamási Áron szövegeket is. Ezekből a töredékes sorokból állt össze a Mihályi Gábor-féle Erdély-kép, amit az előadók annak ellenére láthatóan a magukévá tettek, hogy a koreográfus kismagyarországi születésű. Az élményben itt is nagy szerepe volt a zenének: Kelemen László és a Heveder Zenekar találkozása szerencsés csillagzat alatt született, ugyanis utóbbi már szinte fogalommá vált a gyönyörű színpadi zenék interpretációjában.