Illés

Frenáki magasságoktól a cigánysori drámáig

2017.06.26. 15:42

Programkereső

Széles spektrumon mozogtak a XIII. Magyar Táncfesztivál ötödik napján látott előadások: a táncszakma "nagyvadjainak" előadása, a Frenák Pál Társulat és a Szegedi Kortárs Balett darabja mellett a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Carmen-feldolgozása is erős élményt okozott.

Frenák Pál előadásait mindig nagy várakozás előzi meg, tudni lehet, hogy vagy felemel, vagy földbe döngöl, de semmiképpen sem hagy hidegen, amit ő a színpadra tesz. A frenáki mágia most is hat:

a fesztiválpörgésben, számos előadás végignézése után is az első pillanatban elementáris erővel szippant be egy sajátos dimenzóba a Lutte.

Ez a dimenzió most egy mindenkori harcmező, ami jelentheti az Én, az Ösztön én, és a Felettes Én közötti feloldhatatlan küzdelem terepét, a világban zajló globális társadalmi-politikai csatározások helyszínét, vagy akár a hatalmi hierarchia önkényurainak játszóterét, ahol az alávetettek csak az általuk kijelölt határokon belül mozoghatnak.

Frenák Pál Társulat: Lutte
Frenák Pál Társulat: Lutte

A nyitóképben sztroboszkóp villogásában patetikus zenére vonul be egy boxoló. Itt már érezni a frenáki iróniát: a fizikalitás, brutalitás ünneplésének a XXI. században, az ész és értelem világában is van kultusza. A boxoló aztán ledobja köpönyegét, és nekifeszül a vörös boxzsáknak, ami azt is sugallja: a harc akkor is harc, ha nincs ellenség, vagy ha az ellenség belül van. A piros zsák ráadásul – amire két lába közé véve fel is kapaszkodik a táncos- egyfajta fallikus szimbólumként is értelmeződik: a szexuális kielégületlenség kompenzálásaként az erődemonstráció veszélyeire figyelmeztet a jelenetet. A darabban ezután számos formációban látunk egymásnak feszülő táncosokat, akik mint egy állatviadal szereplői, hevederrel, arcmaszkkal felszerelve, meztelen felsőtesttel, andogrün lényként mennek egymásnak, megfosztatva a másodlagos nemi jegyek hangsúlyaitól. Nő-nő, férfi-férfi, páros, hármas és négyes kombinációkban is látunk fizikális koreográfiákat, amiben az egymásba ölelkezés, kapaszkodás fordul át egy pillanaton belül küzdelembe.

Mindez azt is jelenti, a szerelem nemi orientációtól függetlenül ugyanolyan: kegyetlen és szép.

Míg ezek a táncosok főként a vertikális színpadi tér alsó zónáiban, többnyire talajközelben mozognak, vagyis ösztönszinten működnek, az ő abszolút ellenpontjukat adja a darab egyik kulcsfigurája, akit nevezhetünk a mitológiai Narkisszosz (Eoin Mac Donncha) kortárs megtestesítőjének, hiszen a nárcisztikus ember minden külső-belső jelével felruházva válik önmaga -félelmetes- paródiájává. Ő a hatalombitorló, neurotikus ember kiszámíthatatlanságát sugallva az egyik pillanatban eltúlzott öntetszelgéssel illegeti magát a zenére extrém ruházatokban, a következő pillanatban viszont már önmagából kikelve káromkodik és fegyverrel hadonászik. Ezzel a nevetés-rettegés keskeny határmezsgyéjén óriási feszültséget tart fenn a nézőkben. A darab egyik csúcspontján Maurer Milánt felülről lógatják be gumikötélen és a színpad három sarokpontján is rögzítik, így furcsa súlytalanságban, mégis lekorlátozva, megfeszülve leledzik, innen emelkedik és süllyed, miközben Várnagy Kristóffal próbálják a földi és a légi zóna közötti áthidalhatatlan (?) távolságot leküzdeni. Maurer Milán egyébként maximális szintre fejlesztette a kétéltű „frenáki táncos” fogalmát: a levegőben éppolyan magabiztossággal mozog, mint ahogy a földön.

Az előadás végén az orbitális harcok, a nárcisztikus figura halála után arany „csodaszarvas” képébe bújva maga Frenák Pál hozza a megváltást.

Lénye szétragyog a térben, miközben rendkívül transzparens. Semmit nem csinál, mégis óriási erővel van jelen, mint a szférákat összekötő, mindent magába egyesítő, túlvilági figura. Ő még a tapsrendben is ebben a karakterben marad, felmutatva mindazt az örökérvényűséget, amiről Frenák Pál színháza szól.

Szegedi Kortárs Balett: Menyegző
Szegedi Kortárs Balett: Menyegző
Fotó: Futár Ernő

Az elementáris élmény után egy másik erős táncélményt kaptunk, de teljesen más minőségben: a Szegedi Kortárs Balett Menyegző című darabja ugyancsak a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán kapott helyet. Az előadást Enrico Morelli olasz vendégkoreográfus készítette Stravinsky zenéjére. A Frenák-darab sötét tónusai után itt minden fehérbe és pasztellszínekbe borult. Az előadás egyik legnagyobb találmánya egy hatalmas, harmonikaszerűen hajtogatott fehér papírfal, ami remek színváltásokra ad lehetőséget és organikusan követi a táncosok mozgását. Ez a fal azáltal válik jelentésessé, hogy szinte élő anyagként jeleníti meg azt a válaszfalat, ami a két házasulandó fél között van, legyen szó valódi társadalmi korlátokról, vagy belső falakról. A koreográfia egyébként a zene szólamait hozza mozgásba, egyértelműen hozzárendelve a férfi hangot a férfi, a női hangot pedig a női főhőshöz.

A darab a címében jelzett menyegzőt nem a maga konkrétságában meséli el, sokkal inkább a rituális beavatás, az új életszakaszba lépés kétségeit, a felekben lezajló belső drámákat és a környezet elvárásait helyezi középpontba.

A térviszonyokkal is izgalmasan játszó koreográfia az ország egyik legszebb tánckarának előadásában persze kétség kívül gyönyörű és szuggesztív. A tetőponton a két házasodó félben zajló drámák a tánckar által körülfogva egy csókban csúcsosodnak ki, nagyon szép kép, ahogy a szájuk találkozásában összpontosul és oldódik mindaz a feszültség, ami ide vezetett. Az előadás ezzel együtt is elsősorban vizuális, esztétikai élmény marad.

A két fajsúlyos előadás után az egy időben zajló Közép-Európa Táncszínház: Bartók-Sztravinszkij estje és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Kármenje közül ez utóbbit választottam, ami a Győri Nemzeti Színház előtti szabadtéri színpadon kapott helyet. A rendező elképzelése az volt, hogy a sevillai történetet magyar vidéki közegbe helyezte. Ennek megfelelően a zenében is bátran elrugaszkodott Bizet melódiáitól és a Karaván Famíliát kérte fel, akik jó néhány saját slágerrel is teletűzdelték az alapvetően roma zenei hagyományokból építkező virtuóz zenét. A darab innen már megnyerte magának a közönséget: a tarka cigányruhák, a pattogós zene és a flamencóból, erdélyi és magyarországi cigánytáncokból felépült koreográfiák teljesen lázba hozták a megtelt főtér közönségét.

Kármen
Kármen
Fotó: Őri György

A darab viszonylag olcsó poénokat is megengedett magának, de ezek működtek, és volt, amikor éppen a  nevettetés és a cselekménybeli dráma erős kontrasztja miatt tudott hatni a pillanat: Kármen (Dunaveczki Éva) szerelme, az operabéli Escamillo (Széchenyi Krisztián) itt Nagy Trafó néven erős párhuzamokat mutat kis Grofóval. Így az a jelenet, amikor a történet szerint Escamillot ünneplik az arénában és Kármen ezt a távolból hallva utánasietne, de José, régi szerelme feltartóztatja őt szerelemért könyörögve, itt a következőképp néz ki: A háttérben Kis Grofó slágereire tombolnak a szereplők, miközben az előtérben Don José (itt Józsi- Eller Gusztáv) állja útját, és szerelmével ostromolja a neki ellenálló Kárment, míg a végén megerőszakolja őt, amibe a lány belehal. Az előadás így furcsa egyvelegét adta egy táncrevünek, egy operaparódiának, és egy kortárs népszínműnek, meglepően nagy érzelmi hullámvasútra invitálva a nézőt. 

Míg ezeket az előadásokat néztem, egy nagyon izgalmas program zajlott párhuzamosan: a Fesztivál ON elnevezésű online táncfesztiválon két estén át 3-3 koreográfus kapott témát, zenét, kellékeket és egy óra alkotási időt, ami alatt egy koreográfiát kellett létrehozniuk. Erről a fesztivál blogjában olvashat bővebben. A fesztivál itt még koránt sem ért véget: szombaton egyebek mellett a Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Élő Tánc Archívum című előadása és a Gergye Krisztián Társulat Kokoschka babája című előadását, vasárnap pedig az Experidance: Nostradamus - Világok vándora című showját és az Inversedance / Fodor Zoltán Társulat: 1956 - Ajtók kilincs nélkül című darabját tekinthette meg a közönség.