Olivér

Opera Magazin

Konkrétumok mentén

2017.07.10. 10:12

Programkereső

Kijevben tanult, Szentpéterváron dolgozott Eifman társulatával, most ötödik évét tölti a Magyar Nemzeti Balettben. Kekalo Iurii nélkül szinte nincs is balett ebben az évadban, láthattuk Anyeginként, Spartacusként, a Manon Lescaut-jaként és A vágy villamosa Allanjeként. A jövő pedig elhozza számára első gyermekét is. Az Opera szólistáját pályájáról és szerepeiről kérdeztük.

- Modern művekben és klasszikus szerepekben is láthatta önt a közönség a budapesti színpadokon. Van preferenciája a táncművek esetében? Mi áll közelebb az ízléséhez, a testéhez?

- A balettet szeretem. Azt, amiről tudom, hogy valóban szól valamiről, közölni, mutatni kíván valamit. Hogy ez egy kedves vagy drámai történet, hogy van-e mélyebb értelme vagy tanulsága – ez már nem annyira fontos. A lényeg az, hogy a tartalma érthető és megfogalmazható legyen számomra és a néző számára is. Be kell vallanom, hogy nem kedvelem az absztrakt művészetet.

Ha túl elvont egy mű, vagy nincs benne semmi „kézzel fogható” jelentés, amikor mindenfélét bele lehet magyarázni – az nem nekem való.

Szeretem a konkrétumokat. Egyébként az absztrakt koreográfiákat nagyon jó nézni, és ha jut rá időm, mindenképp megtekintek egyet-egyet. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy más úton indultam el, és a kortárs koreográfusok darabjaihoz az enyémtől eltérő, különleges előképzettség kellene, és ezért érzem magam furcsán ezekben a helyzetekben.

- Klasszikus úton indult el, mégis eltöltött három évet a szentpétervári Eifman-társulatnál.

- Ukrajnában kezdtem el táncolni, az ottani állami balettintézetben végeztem, majd Kijevben a nemzeti társulat tagjaként dolgoztam és évről évre, lépésről lépésre haladtam felfelé a ranglétrán. 2009-ben történt, hogy négy év társulati tagság után elszerződtem Szentpétervárra. Eifmanról tudni kell, hogy ő nagyon erősen követi a klasszikus hagyományokat. Nem mondhatjuk persze klasszikusnak, de éppen az, ami nekem olyan fontos, az erős és a kifejező mondanivaló az ő darabjaiban megkérdőjelezhetetlenül jelen van. Minden mozdulatnak jelentése van, nem l'art pour l'art, önmagukért születnek meg a jelenetek, a gesztusok, hanem a tartalom inspirálja és vezeti őket. Eifman beszélő baletteket készít, és ahogy mondtam, nekem ez nagyon lényeges szempont.

- Miért hagyta el mégis őket és szerződött le a Magyar Állami Operaházhoz? Hallott erről a társulatról, a repertoárról? Mi motiválta a váltást?

- Abban a három évben, amit Szentpéterváron töltöttem, nagyon sokat dolgoztam, Eifman rengeteg koreográfiáját eltáncoltam. Habár a darabokat nagyon élveztem, ennyi idő után eljött a pillanat, amikor már maga a stílus nem tudott újat nyújtani. Lehet, hogy furcsán hangzik, de valahogy azt éreztem, hogy „jóllaktam” mindezzel, és szerettem volna újra tanulni és valami mást csinálni. Nagyon örültem, hogy visszatérhetek a klasszikába, még akkor is, ha a lábammal azért rendesen megkínlódtam az első hónapokban.

Rengeteg munkám volt benne, hogy újra úgy tudjak klasszikust táncolni, mint régen, de nagyon megérte.

- Miért éppen Magyarországra esett a választása?

- Ennek a döntésnek alapvetően magánéleti oka volt: ide szerződött le a párom, Starostina Kristina, és amikor őt felvették, én is beadtam a jelentkezésemet. Szerencsére azonnal kaptam ajánlatot is.

- Majd bele is csöppent egy igazi magyar balettbe, a Seregi-féle Spartacus ba.

- Seregi László neve olyannyira nem volt korábban ismeretlen számomra, hogy régi vágyam volt eltáncolni egyszer az ő Spartacusát.

Rengeteg feldolgozásban láttam már a darabot, és nyilván nincs is olyan férfi táncművész, akinek ez a szerep ne volna álma pályája egy szakaszában. Seregi verziója nagyon drámai, és nagyon élvezetes volt felépíteni az ő balettjének főhősét. A Grigorjevics-verzióban a tömegjeleneteken van a hangsúly, a harcok, a háború állnak a középpontban, Sereginél azonban a szólista feladatai kerülnek előtérbe.

A magyar koreográfus az emberek közti viszonyokat bontja ki, arról beszél, hogy a szereplők között mi történik.

A felkészülés során újranéztem a filmet, és persze a korábbi magyarországi szereposztásokat. Kaszás Ildikó világított rá – és a hagyományokat követve a mostani balettmesterek is ezen a véleményen vannak –, hogy Seregi nem azt várta el, hogy mindenki kötött koreográfia mentén dolgozza ki a szerepet, hanem azt, hogy minden főszereplő megtalálja és megteremtse a „saját Spartacusát”. Bizonyos szempontból ez egy sokkal nagyobb kihívást jelentő, komplikáltabb feladat. Ez a folyamat igen kalandos volt számomra, és az első előadáson nagyon-nagyon izgultam, de amikor másodszor álltam színpadra, már magabiztosan táncoltam.

- Milyen volt ez a Spartacus?

- A darab elején ő egy fogva tartott rab, aki beletörődött a sorsába, nem lázad ellene, de megismeri a szerelmet, és ezzel együtt felébred benne a vágy, hogy éljen. Ez az érzés az, ami elindítja a lázadást és sodorja magával a többi embert is. Tudják, hogy meg fognak halni, hogy nincs esélyük, de azzal is tisztában vannak, hogy felszabadulva fognak belépni a halál birodalmába, és amin keresztülmennek, az nem lesz hiábavaló. Spartacus vágya az, hogy a gyereke szabad lehessen – és ezt meg is kapja a sorstól. Ő egy szenvedélyes és határozott férfi.

- Egy másik fontos szerepében, a Manonban mintha éppen ennek ellenkezőjét kellene alakítania. Lescaut nem a szabadság-szerelem eszményét követi. Melyik karaktert nehezebb kibontani?

Pozitív figurát mindig sokkal egyszerűbb megformálni, a negatív jellem mindig összetettebb,

bonyolultabb, jobban át kell gondolni, érthetőbbé kell tenni. Lescaut ugyanakkor nem egyértelműen gonosz és nem rosszakaratú, csak számító. Mindig azt keresi, hogy az adott helyzetből hogyan tud a legjobban kijönni. Ravasz és manipulatív. A darab eleve úgy indul, hogy ott ül a színpadon, és meg sem mozdul, csak gondolkodik. Már ebben a jelenetben – mozgás nélkül – meg kell mutatnia a szerepet megformáló művésznek, hogy milyen is ez az ember. A két alakot persze nem lehet igazán összehasonlítani, hiszen Lescaut egy mellékszereplő, Spartacus pedig egy abszolút hős. Amikor az előadás végén Spartacusként hajolok meg a színpadon, akkor nagyon-nagyon boldog tudok lenni. Ha jól végeztem el a feladatom, ugyanebben a szituációban Lescaut-ként elégedettséget érzek.

- Szeptemberben születik meg a kisgyermeke is. Két táncos szülővel nagy esélye van arra, hogy művészi pályára lépjen.

- Ha valóban, őszintén erre vágyna, támogatnánk is ebben. Én olyan családból származom, ahol senki más nem foglalkozik művészettel, mégis minden darabról, minden szerepről tudnak, nagy figyelemmel és büszkeséggel követik a pályámat. Afelől nincs kétségem, hogy mi is ezzel a nyitottsággal és támogatással fogjuk nevelni a gyerekünket.

A cikk eredetileg az Opera Magazin nyári  számában jelent meg.