Lenke

Túl magas? Túl alacsony? Túl kövér? Túl sovány?

2017.07.13. 09:25

Programkereső

Milyen az ideális balerina testalkat? A Pointe Magazine a szakma élvonalában dolgozó táncosokat, koreográfusokat kérdezett arról, hogyan látják és hogyan élik meg a trendek változását.

Maria Kochetkova

a San Fransisco Balett szólótáncosa

13 éves balettnövendékként soha nem állhattam az első sorban a koreográfiákban, mert magasabb voltam a többieknél. Azután fordult a kocka: mindenki megnyúlt hirtelen, én meg maradtam 155 cm. Oroszországban soha nem táncolnak szólószerepeket az alacsony balerinák. Ez a divat.

A táncos meghallgatásokon rendszeresen azt mondták nekem: túl alacsony vagyok.

Egyszer azonban látott engem egy nagy befolyású művészeti vezető, aki tehetségesnek gondolt. Most már évek óta szerepelek vendégművészként azoknál a társulatoknál - a Bolsoj, a moszkvai Stanislavsky Balett és a Mikhajlovszkij Balett előadásaiban – ahonnan korábban elutasító választ kaptam. Az esetem azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen nem igazán számít a magasság, sokkal inkább az, hogy hogyan vagy jelen a szerepben. A színpad ugyanis csal, minden arról szól, hogyan táncolsz.

Peter Boal

a Pacific Northwest Ballet művészeti vezetője

Megváltoztak a testtípusok a balettban.

Amint Suzanne Farrell lett Balanchine múzsája, hirtelen a hosszú lábak, a rövid torzó, a hosszú nyak és a kicsi fej lett a balerina-ideál,

ami szerint már a balettiskolák felvételijén is megválogatják a nyolcéveseket. Emlékszem, amikor én az American Ballet School diákja lettem, mindenki arról beszélt, milyen nagy a fejem. Feltételezem, Balanchine nem a kis fejeket részesítette előnyben, hanem a hosszú végtagokat, csak időközben valahogy áttevődött a hangsúly a fejméretre is. A tánc egy profi sportolói szakma. Folyamatosan a testen van a tekintet  és a néző is a tökéletes testekre van kihegyezve. Ezzel a legtöbb táncos tisztában van és ezért igyekeznek egy sportolóhoz mérten fittek maradni, hogy a legjobbat tudják nyújtani a színpadon.

Paul Vasterling

a Nashville Ballet művészeti vezetője

Megváltozott az ízlés a balett világán belül. A hetvenes években például a szupervékony táncosokat részesítették előnyben. Szerintem a közönség nem így gondolkodik, hiszen itt nemcsak a súlyról van szó, hanem a végtagok hosszáról, az arányokról, a magasságról és sok más genetikai adottságról. Nincs még egy olyan művészeti ág, ahol ennyire fontos a fizikum. Mindenesetre én az atletikus, egészséges, izmos táncosokat szeretem. A női táncosokkal szemben azonban alapelvárás, hogy ne legyenek túl nehezek, hiszen akkor nem tudnák őket felemelni a férfi táncosok. Ez egy nagyon kényes téma. Sokan mentálisan megbetegszenek attól, hogy folyamatosan a súlyukon kell gondolkodniuk. Az én filozófiám az, hogy nem ítélek meg egyetlen táncost sem a külseje alapján.

Az igazán jó táncos el tudja feledtetni veled azt is, hogy nincs „ideális” teste.

Melissa Sandvig

szabadúszó táncos

13 éves koromban egy orosz táncos méltatlankodva csóválta a fejét, amikor észrevette, hogy banánt eszem, emlékeztetve arra, hogy túl sok kalóriát tartalmaz.

Tudom, hogy segíteni akart ezzel. A tanárom pedig azt mondta nekem, figyeljek a testemre, mert hajlamos vagyok túl izmossá válni. Bizonyos kortárs táncegyüttesek nagyon örültek volna ennek az alkatnak, de én a balettért rajongtam. Aztán megkaptam az első szerződésemet a Milwaukee Balettől, ahol a művészeti vezető nagyon kedvelte az alkatomat és mozgásomat. 19 évesen azonban hormonokat írtak fel nekem, és ettől felszedtem néhány kilót. A súlyom miatt próbaidőre köteleztek és nem tudtam megfelelni a művészeti vezetésnek. Egy időre szakítottam a balettal. Nagyon hiányzott, de végre olyanokkal dolgozhattam, akik elfogadtak a testemmel együtt. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy többet dolgozok, mint valaha. Végre elfogadtam önmagamat. A So You Think You Can Dance című televíziós show résztvevőjeként végre balerinának neveztek.

Dorothy Gunther Pugh

a Ballet Memphis művészeti igazgatója

Művészeti vezetőként nagyon is foglalkoztat, hogyan néznek ki az együttesem táncosai. A súly például nagyon fontos.

A koreográfusok gyakran jönnek oda hozzám azzal, hogy ezt vagy azt a táncost nem szeretnék beválogatni a darabba, mert túl nehéz.

A meghallgatásokon pedig különösen kritikussá válunk, amikor 350 jelentkező közül nagyon gyorsan kell kiválasztani a megfelelő táncost. Ilyenkor az egyik elsődleges szempont tagadhatatlanul a súly és a magasság. Én sem akarok kórosan sovány embereket az együttesembe, sem  olyan társulatot, ahol mindenki ugyanolyan magas és ugyanolyan súlyú. Szerintem ez nem is méltó Amerikához. Mégis, valami olyasfajta összképet törekszünk mutatni, ami a klasszikus balettra hajaz.

Wendy Whelan

a New York City Ballet szólótáncosa

12 éves koromban kiderült, hogy súlyos gerincferdülésem van. Körülbelül öt éven keresztül hordtam egy speciális fűzőt, amit csak fürdésnél és táncolásnál vettem le. A tánctól felszabadultam és fellélegeztem - szó szerint. Ettől a gyerekkori betegségtől felismertem a gyengeségeimet és az erősségeimet, mind fizikailag, mind lelkileg. Minden rendben ment a karrieremben, aztán életemben először kritizálták a testemet, mondván, hogy túl vékony, és túl szögletes vagyok. Sokkhatásként ért mindez, azok után, hogy nagy nehézségek árán a profik közé jutottam. Olyan testem van, amin azonnal meglátszik, ha leadok egy-két kilót. Nem szoktam erre tudatosan törekedni, de ha sokat dolgozok, megtörténik, és sokak szemében ez már kóros soványságnak tűnik. Mind a mai napig nagyon érzékenyen érint, ha egy kritikus a testemről beszél a mozgásom helyett, hiszen rengeteg energiát teszek abba, hogy jó legyek.

A testem egy kártyavár, egy személyes műalkotás, amit évtizedek óta építgetek.

Éppen ezért soha nem változtatnék rajta. Nincs tökéletes test, mint ahogyan tökéletes táncos sincsen. Az igazi szépség bennünk rejlik, és rajtunk múlik, hogy ki tudjuk-e hozni belőle a legtöbbet.

#repost @dancenthusiast ❤️💃👣😘

Wendy Whelan (@wendyw) által megosztott bejegyzés,