Jusztina

„Nem akartam lépéseket hazudni a színpadra”

2017.07.28. 09:32

Programkereső

Bodor Johanna tavaly augusztus óta a Budapesti Operettszínház balettigazgatója. Idén a POSZT-on a legjobb koreográfia díját kapta A chicagói hercegnő című darab, melynek a kolozsvári születésű alkotó a koreográfusa. A táncművészt, alkotót a Nem baj, majd megértem című kötete által is ismerheti a közönség. A színházi koreografálásról és jövőbeli terveiről is kérdeztük őt.

- Mesélne A chicagói hercegnő című darab alkotófolyamatáról?

- A közös munka, a lendület és a szellemi irányítás segít magabiztosan alkotni. Túl vagyok a hiúságnak azon a fázisán, ami árt; sokkal jobban örülök annak, ha fiatal koreográfusokat fel tudok emelni. A chicagói hercegnőben is lehetőséget adtam nekik az alkotásra: a sztepptánc-koreográfiát Hajdu Anitára bíztam, a néptáncért pedig Lénárt Gábor felelt. Nyilván az irányítás, az ízlés, a koordináció az én kezemben maradt, a közös munka aszerint zajlott, amit gondoltam a darabról. Amellett, hogy a darab zenei anyaga rendkívül színes, szerintem nagyon sokat számít az, ahogyan Lőrinczy Attila és Béres Attila átírták ezt az 1928-ban bemutatott operettet.

A magam részéről nem akartam lépéseket hazudni a színpadra, minden mozdulatnak szakmailag igaznak kell lenni.

- Mit jelent Önnek ez a díj?

- Szakmailag volt már elismerésben részem: Imre Zoltán-díjat és EuroPass díjat is kaptam. 

A mostani díjjal kapcsolatban a legjobban annak örülök, hogy végre a színházi koreografálásnak is lett elismerési platformja.

Ez azt is jelzi, hogy egyre nagyobb szerep jut a táncnak minden előadásban; van már fizikai színház képzés az egyetemen. Ugyanakkor még mindig nem tudjuk, hová tartozik a színházi koreográfus. Sokszor elfelejtjük értékelni, ami az orrunk előtt van, csak kritizálunk, és szellemi reflexekből élünk. Huszonhárom éve koreografálok, negyven éve léptem először színpadra balettintézeti növendékként. Történelmi és politikai viharok közepette nőttem fel, és sok valós próbatételen vagyok túl. Bizonyos viselkedési és gondolkodási szempontok stabilizálódtak bennem, nehéz elbizonytalanítani.

- A színházi koreografálás mitől más kihívás, mint egy táncelőadás megalkotása?

- Régebben a színészek nagy része félt a tánctól; nem részesültek megfelelő képzésben ahhoz, hogy szabadon merjenek bánni a testükkel. Mára jobb a helyzet. Foglalkoztatni kezdett, hogyan lehet az ő szabad fantáziájukat összehozni a tánccal.

A koreografálás számomra nagyon jó szellemi munka: logikai játék, pszichológia, és szakmai ravaszság.

Volt egy hatalmas tudásbázisom, amit folyamatosan fejlesztenem kellett, miközben már nem voltam táncos. Minden társulatot meg kellett hódítani. Kihívásnak tekintem az összes feladatot az egyszemélyes darabtól a száz személyes darabig, csak azért kell imádkoznom, hogy ihletett legyek. Többen kérdezik, mikor jelentkezem önálló esttel. Amíg nem tudom biztosan, mit akarok mondani, addig nem szólalok meg. Sok ötletem van, de még egyikbe sem szerettem bele igazán.

- Merre jár most a Budapesti Operettszínház társulata?

- Ezen a napon, amikor beszélgetünk, egy nappal vagyunk egy turné előtt, a társulat Triesztben lép fel a Rossetti Színház Operett Gáláján, majd A víg özvegyet játssza olaszul. Készülünk a Budavári Palotakoncertekre a Sissi nyomában című gála előadással. Sokoldalú, teherbíró és nagyon tehetséges a társulat. Eközben én a Kőszegi Várszínházban A talizmán című előadás koreográfiáját készítem, Kelemen József rendezésével.

- Van-e olyan szerep, amit ma is eltáncolna?

-A Stabat Mater Pergolesi zenéjére, Imre Zoltán koreográfiája. Ezzel a szereppel búcsúztam el a pályától. Utoljára Drezdában táncoltam egy fesztiválon, akkor már két hónaposak voltak a kisbabák a hasamban, nagyon szerettem. 

Bodor Johanna
Bodor Johanna
Fotó: Stekovics Gáspár

- Hogyan viszonyul a kortárs tánchoz?

- Nagyon szeretem, hisz a Szegedi Kortárs Balettnél dolgoztam. Szakmailag óriási felfedezés volt, amikor észrevettem, hogy bizonyos mozdulatok mívesebben, érdekesebben működtek a testemen. Jobban mertem játszani a lendülettel, a balance-szal, off-balance-szal, mert találkozott a két tudás, és ebből megszületett egy harmadik szint.

Kik hatnak inspirálóan Önre?

Nemrég Izraelben, Tel Avivban voltam a társulattal, és láttam Roy Assaf előadását. A hatása alá kerültem, mintha még most is ott ülnék a nézőtéren. Mindig más inspirál, a bátorság, a mélység és a gondolkodás lenyűgöz. Ugyanezt gondolom például Horváth Csabáról. Bőkezű vagyok ebből a szempontból, és sokkal boldogabb is vagyok ettől. Előfordult már, hogy azt mondták: „Te vagy a példaképem”. Megható, sokat jelent, és egyben komoly felelősség is, hogy maradhassak bizonyos emberek számára példakép.

- Milyenek az Ön életében a felejthetetlen pillanatok?

-Székelyudvarhelyen csináltunk egy modern táncszínházi jelenetet a teljes társulattal. Inkább fizikai színház volt, nagyon szerették a színészek és a néptáncosok is, mert más volt, mint amit megszoktak. Erős, kegyetlen és megható lett, jó pillanatban született meg. Aztán rájött a rendező, hogy az előadás vége nem elég erős, ha benne hagyja a jelenetet, ezért akármennyire is szereti és értékeli, ki kell vennie (ilyen van).

Mit érzel ilyenkor? Megszakad a szíved, legszívesebben üvöltenél és letépnéd a rendező fejét.

Amikor közölte velem, nem is pislogtam, túlléptem rajta. Eltelt két év, és kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy a színház születésnapja alkalmából rendezett gálaműsorban minden előadásból azt a jelenetet játsszák el, amit nagyon szerettek; és ők ezt választották, amit anno kihúztak a darabból. Nekem „ez a Kossuth-díj”. Másik kedves történet: Amikor Jekatyerinburgban dolgoztam Béres Attilával (ahol -28-35 Celsius fok volt), a szombathelyi színészek viccből és kedvességből összeállítottak nekem egy túlélő csomagot, amibe mamuszt, vastag kesztyűt, csokit, sálat, pulcsit csomagoltak, hogy ne fázzak. Nekem ezek a „díjaim”, mélyen megtisztelnek. Számomra ilyenek a felejthetetlen pillanatok.

F: A Nem baj, majd megértem című könyvében azt írja: „vajon leszek-e valaha annyira ismert táncosnő, hogy saját kaptafám legyen a cipészműhely polcán?”. Hogy viszonyul most ehhez a gondolathoz?

BJ: A szakmámon belül maradva teljes és rendkívül színes életet élek. Szeretem a táncosokat és mélyen tisztelem őket. Szakmailag igyekeztem mindig topon lenni, hogy fogadni tudjam a lehetőségeket. Illik elég felkészültnek lenni, hogy méltó legyél a labdához, amit ha elkapsz, már csak kosárba kell dobni.

Szeretek dolgozni, és rettegek attól, hogy unalmas alkotó legyek.

Mindig lehet tanulni, és minden, ami a szakmához tartozhat, építi a tudás magvát.

- Ha palackpostát dobna a folyóba, mit üzenne benne?

-Jónak lenni nem egyenlő a gyengeséggel.

Fontos a lelkiismeretesség és törekedni kell a korrektségre. Menekülök attól, hogy hibázzak vagy igazságtalan legyek, olykor mégis megtörténik; és részemről ezt mégis maximálisan „életszagúnak” érzem. A szakmámnak is van technikai, racionális része, ahol nem mindig vagyok szimpatikus; és érzelmi oldala, ami a csendje, a belegondolás. Fontos, hogy figyeljünk egymásra, legyünk több kíváncsisággal egymás élete és munkája iránt, túl szűken mérjük az őszinteséget. Nem szeretem megfosztani magam attól a lehetőségtől, hogy felnézzek emberekre, a szakmai kíváncsiság és a szakmai elismerés sokkal nagyobb barát lehetne. Nem szabadna bárkinek is azt gondolni, hogy egy műfajé a tánc. A szigorúság mellett pont a nyitottság és a szabadság az, amitől sokszínű tud lenni a szakmánk.

- Hol lesz Bodor Johanna tíz év múlva?

Nincs ilyen képem még, de nagyon sokat utazom, és a későbbiekben is szeretnék világot látni. A múltba visszatekintve azt szeretném majd gondolni, hogy minden érdemes volt: hinni, bízni, hallgatni és harcolni.