Tekla

A CIRKUSZMŰVÉSZET ROVAT TÁMOGATÓJA A FŐVÁROSI NAGYCIRKUSZ

Cirkusz - elefánt és sósperec nélkül

KULT50

2017.08.24. 10:41

Programkereső

Ha 2016 kultúrájáról beszélünk, nem lehet szó nélkül elmenni egy műfaj mellett, amit úgy hívunk: újcirkusz. Idén ugyanis - többek között a Recirquel társulatnak köszönhetően - minden eddiginél nagyobb figyelem hárult erre a színházi-cirkuszi formanyelvre, ami kétség kívül az egyik legprogresszívebben fejlődő műfaj ma.

A cirkusz emancipációja

Ha egy szóval kellene kifejezni, milyen érzelem társul a cirkuszhoz, valószínűleg sokan mondanák azt: nosztalgia. A cirkusz a gyerekkor helyszíne a flitteres kosztümbe öltözött, szélesen mosolygó artistákkal, az istállószaggal, dobpergéssel, lovasartistákkal, pereccel, bohóccal, porondmesterrel, és a legfontosabbal: az elefánttal. Mivel azonban egy bizonyos kor után az embert nem viszik a szülei cirkuszba, ő maga pedig önszántából nem megy, ezek a dolgok visszavonhatatlanul bekerülnek egy dobozba, amin az a felirat áll: MÚLT. Később akárhányszor belépünk a cirkuszba, kinyitjuk ezt a dobozt és újra a gyerekkorban érezhetjük magunkat. Innen tehát a nosztalgia. Nos, ha elvonatkoztatunk a különböző elméleti meghatározásoktól, azt mondhatnánk, az újcirkusz éppen ezektől fosztja meg a tradicionális cirkuszt. Se elefánt, se nosztalgia.

A műfaj a közönségével együtt felnő és folyamatosan alakul.

A cirkusz alapvető attribútumai megszűnnek, vagy átalakulnak ebben a közegben. Feltehetjük a kérdést: mi marad akkor?

Maradnak cirkuszi rekvizitek és emberek által kivitelezett mutatványok. És ehhez társul valami, amit nevezhetünk történetnek, mesének, narratívának, vagy kontextusnak. Valami, ami szakít a varietészerű felépítéssel, az attrakciókat összeköti, értelmet ad nekik, kiemelve azokat az emberfeletti fizikai teljesítmény felmutatásának öncélúságából. Ez az, amit a színházból vesz kölcsön a cirkusz. Ezzel együtt pedig a karakterközpontúságot és a színházi technikát is, ami a zenékben, a világításban, a díszletben és a jelmezekben egyaránt megnyilvánul. 

Létezik egy mondás, miszerint a színházat a cirkusztól egyetlen szó különböztetni meg.

A cirkusz kulcsszava: hátha (hátha leesik a trapézról, és gerincét töri, hátha leharapja fejét az oroszlán), a színház kulcsszava: mintha (úgy viselkedik, mintha etióp tábornok volna Cipruson vagy Habsburg-főherceg az orfeumszeparéban). Az újcirkusz csodája az, hogy ezt a két hatásmechanizmust ötvözi. Egyrészt izgulhatunk a szereplők testi épségéért, másrészt a történet, a narratíva kimeneteléért.

De hogy lehet valami negyven éve „új”?

Sokan talán csak néhány éve találkoztak itthon ezzel a fogalommal, pedig az újcirkusz (franciául nouveau cirque, angol nyelvterületen contemporary circus) története egészen a 70-es évekig nyúlik vissza.

A műfaj születésénél bábáskodókban szinte az egyetlen közös pont az volt, hogy az állatszámoktól akarták mentesíteni magukat.

Ezen felül egészen különböző indíttatások társultak a formakereséshez: voltak, akik valamilyen vallásos történetet akartak elmesélni (Royal Lichtenstein Quarter-Ring Sidewalk Circus, 1971. Kalifornia), mások társadalompolitikai kérdésekre hívták fel a figyelmet (Circus Oz, 1977. Melbourne), és akadtak olyanok is, akik a cirkuszra jellemző különleges emberi képességeket az élet szürrealitásának megmutatására használták fel (Ra-Ra Zoo, Anglia, 1984.). A ma legismertebb és legnépszerűbb újcirkusz társulat, a kanadai székhelyű Cirque du Soleil (1984.) alapítói pedig úgy tűnik, semmi mást nem akartak, csak látványos, élőzenés, minőségi szórakoztatást nyújtó előadásokat létrehozni a cirkusz elemeivel. Hogy honnan hova fejlődött vállalkozásuk, jól mutatja, hogy az előadás létrehozásához szükséges

anyagi finanszírozást először egy olyan kampánnyal szerezték meg, aminek keretében 90 km-t gyalogoltak gólyalábon a kanadai kormányhivatalig, ma pedig már akkora bevételük van, amiből jócskán tudnak szociális célra is fordítani.

Jól látszik tehát, mennyiféle irány kínálkozott a cirkusz megújítói számára, ezen lehetőségek pedig egyre csak bővülnek, ami miatt szinte lehetetlen közös nevezőre hozni ezeket az előadásokat. Itt jön képbe egy másik nagyon fontos és lényeges eleme az újcirkusz produkcióknak, ez pedig a személyesség. Ezek a társulatok a korábbi dinasztikus hagyományozódás helyett sokszor baráti társaságokból vagy szerelmekből alakulnak, akik nem félnek saját emberi történeteiket sem „porondra”, vagyis színpadra vinni. Olyan mértékű közvetlenséget hordoz egy-egy ilyen előadás, amit korábban csak a szerzői prózai színházban tapasztalhattunk, és ami a varietészerű, az emberfelettit közvetítő tradicionális cirkusz esetében elképzelhetetlen volt. A saját élményekből táplálkozó jelenidejűség és az ebből adódó meglepetésszerűség tehát a válasz arra, hogy lehet valaminek negyven éve az az állandó jelzője, hogy „új”.

Haláltánctól az önfeledt játékig

Ha csak az elmúlt néhány évben Budapesten vendégszereplő előadásokat vesszük alapul, máris jó néhány példát találunk a fent említett személyességre. 2014-ben például megrendítő volt a francia Acrobats társulat előadása a Trafóban, amiben artistatársuk, a légtornász Fabrice Champion elvesztését dolgozták fel. A csavar a dologban az, hogy ő nem cirkuszi balesetben vesztette életét: először egy próbán esett úgy, hogy nyaktól lefelé megbénult, de folytatták a munkát az akrobatika újraértelmezésével. A próbafolyamatot filmen is dokumentálták, míg egyszer csak

a férfi tisztázatlan körülmények között egy indián szertartás következtében elhunyt.

Az előadás így már nélküle készült el és nagyban épít az előzőleg dokumentált pillanatok filmes felidézésére, amiből igazi összművészeti emlékmű lett. Hasonló koncepcióra épült a néhány hónapja a Müpában látott Compagnie Finzi Pasca társulat Per te című darabja, amiben a 43 évesen elhunyt társulatvezetőnek, Julie Hamelinnek állítanak emléket befejezetlen, önmagukra reflektáló jelenetekben és grandiózus, megható képekben.

A francia Cie Non Nova társulat 2014-ben szintén a Trafóban mutatta be tárgymanipulációra építő egyszemélyes gyerek-, illetve felnőtt előadását, az Egy faun délutánját és az Örvényt. Előbbiben egy önfeledt mesét mondanak el levegővel mozgásba hozott színes szatyrokkal, míg utóbbiban önmagáról fejtve le a különböző nejlon rétegeket a gender és a biológiai nem kérdéskörére is reflektál az előadó, Phia Menard, aki nemet váltott, férfiból nővé operáltatta magát. Idén januárban a Trafóban a szintén francia Compagnie XY Mégsincs este című produkciójában a társulaton belüli feltétlen bizalmat ábrázolta óriás embertornyaival. Hasonló feltétlen bizalom, és a próbafolyamat önfeledtsége szűrődött át a Trafóban látott svéd Svalbard Company All Genius, All Idiot című előadásába is, akik egy kifordított szürreális világot mutattak be a cirkusz, a kortárs tánc és a zenés színház elemeinek ötvözésével.

De van, amikor a cél csak az, hogy elemeljenek a hétköznapok földhözragadt valóságától: ilyen volt például Charlie Chaplin lányának, Victoria Chaplinnek és Jean-Baptiste Thiérrée-nek Láthatatlan cirkusza 2012-ben a Trafóban, ami játékos líraisággal ötvözte a cirkuszt, így mesélték el saját szerelmi történetüket.

Ami tehát közös ezekben az előadásokban, hogy az artista személyisége előtérbe kerül, a bohóc „levedli a piros orrot”.

Mi a helyzet itthon?

Magyarországon a kétezres évek elejétől kezdve a Szigeten, a CirkuSzínházi fesztiválon, a Szárnyas Sárkány Utcaszínházi Fesztiválon, és a kortárs művészetekben mindig naprakész Trafóban láthattunk ilyen előadásokat, utóbbi intézmény néhány éve tematikus újcirkusz bérlettel is igyekszik a műfaj rajongóinak éhségét kielégíteni. Ugyanakkor a magyar társulatok megjelenése meglehetősen sokáig váratott magára. Bár a klasszikus cirkusz gyökerei itthon az 1800-as évekig nyúlnak vissza, a Baross Imre Artistaképző Iskola pedig 1950 óta ontja magából a magas szinten képzett artistákat,

nagy részük azonnal el is hagyja az országot kecsegtetőbb külföldi lehetőségek miatt.

Valószínűleg így lehetséges, hogy azelső magyar újcirkusz társulat sem artistaképzősökből, hanem technikájukat magas szintre fejlesztő autodidakta cirkuszosokból alakult 2010-ben. A Freak Fusion Cabaret 2013-as előadásában már hasonló formanyelvi szabadságot és személyességet fedezhetünk fel, mint a fent említett külföldi példáknál. A Grüße aus Freakistan című, Trafóban bemutatott előadásban ugyanis saját közegük, az underground létformát élő fiatalok szubkultúrájának mindennapjait mutatták be a cirkusz eszközeivel egy képzeletbeli ország karaktereibe vetítve önnön örömeiket és bánataikat. Testvértársulatuk, az offline:ontheater hasonló stílust képviselve, leginkább a levegőakrobatikára építve hozza létre előadásait.

A közönségsiker szempontjából a nagy áttörés mégis 2012-ben, a Recirquel megalakulásának évében történt. A társulatvezető Vági Bence 11 frissen végzett artistaképzőssel létrehozott egy előadást a Sziget fesztiválra, amit kirobbanó siker övezett. A következő, Cirkusz az éjszakában című bemutatójukkal együtt már az újcirkusz műfaját is beköltöztették a Müpába, ahol azóta is repertoáron vannak hatalmas apparátust mozgató, látványos előadásaik.

Tavasszal mutatták be itt legújabb darabjukat, az Adieu! című kétszemélyes (bohóc)előadást. A szereplőkkel, Lakatos Leonettával és Pintér Áronnal készült interjúból kiderül, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük az új műfaj elsajátításakor: „Az artistaképzőből nagyon erős technikát hoztunk magunkkal. (...) Kevesebb idő jutott viszont a színészet és azon kompetenciák fejlesztésére, amelyek az újcirkusznak fontos összetevői. Hiányzott belőlünk az a képesség, hogy a trükkökön túl másféle módon is meg tudjon szólalni a testünk a színpadon” – fogalmazott Lakatos Leonetta. Mint azt Pintér Áron kifejtette, az újcirkusz bohóca egészen más, mint a klasszikus cirkuszé:

Nekünk mindig kicsit nehezebb komikusként érvényesülni ebben a társulatban, mivel az újcirkusz nem igazán tud mit kezdeni az olyan klasszikus dolgokkal, mint a bohóc karakter.

Így ez a szerep áttranszformálódik ebben a közegben, sokkal árnyaltabb lesz, és a játéknak többfajta humorból kell összeállnia”. A Recirquel igazi sikertörténet lett, hiszen már nemcsak Európa országaiba, de a tengerentúlra is elvitték a magyar újcirkusz hírét és meghódították a műfaj fővárosát, Montreált is. Ráadásul idén mutatták be Halász Glória rendezésében a róluk készült dokumentumfilmet Mi ez a cirkusz? címmel, ami reflektorfénybe helyezte nemcsak a társulatot, de az egész műfajt is.

A cirkusz mindenkié

Mint látható, az újcirkusz olyan, mint egy ágas-bogas fa, ami a klasszikus cirkuszban gyökerezik, de be van oltva jó adag színházzal, tánccal, ágai pedig a lehető legváratlanabb irányokba képesek elindulni. Nem szabad azonban szó nélkül hagyni az egyik leggyümölcsözőbb oldalhajtást, a szociális cirkuszt sem, aminek célja nem csupán egy előadás létrehozása, hanem a cirkusz eszközeivel történő társadalmi integráció. A műfaj alkalmazási területei végtelenül változatosak: a világ számos pontján, különböző hátrányos helyzetű célcsoportokkal alkalmazzák. Itthon a Magyar Zsonglőr Egyesület foglalkozik olyan -főként roma- fiatalokkal, akiknek alapélménye az iskolai kudarc.

A zsonglőrködés nemcsak a sikerélményt adja meg nekik, de a közösségi élményt és az elismerő figyelmet is,

amennyiben előadásaik nézők előtt zajlanak. A cirkusz egyszerre szabadítja fel őket és tanít fegyelemre, önuralomra, koncentrációra, türelemre. A cirkusz mindenkié – hirdeti az egyesület szlogenje. Az újcirkusz és a hozzá kapcsolódó mozgalmak tehát reményt adnak arra, hogy az egyik legősibb szórakozási forma újabb és újabb társadalmi rétegeket vonjon bűvkörébe, közvetítve immár nem az állatok, hanem önmagunk „megszelídítésének” lehetőségét.

A cikk eredetileg a KULT50 kiadványban jelent meg. A KULT50-et keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg online, ide kattintva!