"Nem szeretek a dolgok felszínén maradni…"

A tradicionális jávai táncosként induló Gergye Krisztián 2001 óta készít önálló koreográfiákat. Áprilisban egyfajta szintézisként az összes, közelmúltban bemutatott koreográfiája megtekinthető, májusban pedig új bemutatóval készül.

Gergye Krisztián foto: Bege Nóra

Fidelio Súgó: Amikor a T.E.S.T.-et bemutattátok, egyértelmű volt, hogy lesz folytatása?

Gergye Krisztán: A legelső ötlet az volt, hogy szólókat szeretnék csinálni. Akkor még nem volt női-férfi felosztás, csak azt tudtam, hogy hozzám közel álló táncosokkal szeretnék dolgozni. Annyi számomra fontos női alkat és karakter van körülöttem, akikkel szorosan, erős intimitásban tudok dolgozni, hogy végül hét női szóló készült. De azt éreztem, hogy a férfilélek és -test másmilyenségéből, illetve azonosságából kiindulva létre kellene hozni egy második változatot. A T.E.S.T. II. annyiban volt nehezebb, hogy a korábbi előadástól el kellett szakadni, nem akartam önismétlő lenni, egy megtalált út kitaposott ösvényén továbbmenni. Nem véletlen, hogy az alcím Mozgás-laboratóriumi színház-kísérlet. Azt vizsgáltam, hogyan tud egy alkotó és egy előadó közel kerülni egymáshoz úgy, hogy a végeredmény nagyon személyes legyen.

FS: Az volt a benyomásom, hogy a nők különbözőbbek, színesebbek voltak, sokféle női princípiumot mutattak be, a férfiak ezzel szemben a harcos férfi archetípusát bontják ki.

GK: A férfiakkal fontosnak tartottam, hogy a szólók ne egymástól elszigetelt történetek legyenek, hanem egy adott történetet próbáljunk egymásnak stafétaként átadni. A cél az volt, hogy az adott szólista teste egyfajta médium tudjon lenni egy mitológiai lény, egy isteni karakter megtestesítéséhez. Harcos, erős lények ők, ennek ellenére van érzékenységük, személyes sorstragédiájuk. A női T.E.S.T. sokkal materiálisabb, expresszívebb lett, ott egyértelműen a testből indultunk ki, a férfiakkal inkább egy szellemi szituációból.

FS: Van ennek köze ahhoz, ahogyan férfiakról és nőkről gondolkodsz?

GK: A női előadás után azt mondták, nőgyűlölő vagyok. Ezzel egyáltalán nem értek egyet: akár nőről, akár férfiről van szó, én az embert próbálom megkeresni, illetve az ember és isten viszonyát. Az a paradox helyzet érdekel, ami az archaikus kor és a ma emberének viszonyát jellemzi. Egyre távolabb vagyunk a mítoszoktól, mégis hordozzuk magunkban ezeknek az archetipikus lényeknek a helyzetét és energiáját.

FS: Az új koreográfiák mellett régi előadásaid felújításával is foglalkozol. Elégedetlen vagy magaddal? A tökéletesre törekszel?

GK: Vannak zenék, mint például Stravinsky Tavaszi áldozata, melyek folyamatosan foglalkoztatnak. Nem gondolom, hogy egy elkészült darab bekövült, késznek mondható állapot. Folyamatos kutatás kell. Az ember állandóan keresgél, vizsgálja a színpadi lét helyzeteit. Egyébként is jellemző rám, hogy kisebb változtatásokat teszek előadásról előadásra. Ha egy témát újra előveszek, mást akarok megfogalmazni, mélyebbre szeretnék ásni, mint korábban. Régen jobban összecsaptam a munkáimat, de ezeket a korai előadásokat, kiforratlan próbálkozásokat - ha nem is szakadtam el tőlük teljesen - el tudtam engedni, és képes vagyok rájuk kritikusan tekinteni. Azóta olyan darabokat hozok létre, amelyek egy folytonos gondolkodás részesei.

FS: Változtatott-e bármit a szemléletmódodon, hogy egy évet prózai társulat, a Bárka Színház tagjaként töltöttél?

GK: Ha egy rendező keze alá kell dolgozni, akkor ő irányít, én pedig ahhoz próbálom a saját formai gondolkodásomat, színpadi helyzeteimet társítani. Ez alázatosságra nevel, és sokat segít a letisztulásban, a saját elképzelések és irányok megfogalmazásában. Segít abban is, hogy a saját darabjaim kapcsán adódó kérdéseket jobban tudjam kommunikálni a világ felé. A színház verbalitása pedig azért fontos, mert vannak olyan témák és helyzetek, amelyek csak a verbalitás által fogalmazhatóak meg. A táncosnál formából indulunk, utána pakolódik rá a szerep; a prózai színésznél előbb a szerep van, és ha ebből a szerepből ösztönösen tud mozdulni, én azt már táncnak nevezem akkor is, ha tánctechnikai alapja nincsen.

FS: Min dolgozol most?

GK: A következő projekt májusban lesz a Trafóban, jelenlegi munkacíme Melankólia. Továbbra is érdekel a táncos személyes jelenléte és a többi táncoshoz való viszonya. Alapvetően most is képzőművészeti inspirációkból dolgozom, de ez sokkal összetettebb, hiszen a melankólia elég régóta foglalkoztatja az emberiséget.

FS: Hajlamos vagy melankóliára?

GK: Igen, de közben vidám ember is, bár a vidámságot elég felszínes lenne a melankólia párjaként emlegetni. Számomra a melankólia szorosan kapcsolódik a halálról való gondolkodáshoz. Szeretném boldogabb szemszögből nézni a témát, és nem feltétlenül egy totál depresszív produkciót létrehozni. Érdekel a halálhoz való viszonyunk, termékeny és kevésbé termékeny melankolikus állapotaink létjogosultsága.