Máté, Mirella

Furcsa időszak

2009.02.10. 00:00

Programkereső

December 10-én nyitotta meg a VAM Design Center Legvidámabb barakk című tárlatát. A kiállítás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megpróbálja átadni a szocializmus hangulatát. A kiállításról Vincze Miklóssal, a VAM Design Center alapítójával és vezetőjével beszélgettünk.

Fidelio: Hogyan született a kiállítás?

Vincze Miklós: A Legvidámabb barakk kiállítás koncepcióját a VAM Design Center maga alakította ki, az apropó pedig nem más volt, minthogy húsz éves a rendszerváltás. A rendszerváltás előtti korszak dokumentálása, feldolgozása nem, illetve nem teljes egészében történt meg, bár ugyanezt elmondhatjuk a rendszerváltást követő húsz évről is. Ez az időszak egy nagy talány és számtalan kérdést vet fel az állampolgárokban. Épp ezért az volt a célunk, hogy olyan kiállítás szülessen – miután a ”hivatalos” feldolgozás felemás módon történt meg –, melyet maguk a látogatók állítanak össze saját emlékeikkel, tárgyaikkal. A tárlat alapját a Magyar Távirati Irodától (MTI) bérelt képanyag adja. Ezeket a korabeli fényképeket egészítik ki a különböző tárgyak, melyek kínálatát bárki tovább bővítheti, aki úgy érzi, hogy köze van ehhez a korszakhoz, birtokol ebből az időből származó tárgyat, és rendelkezésünkre bocsátja a kiállítás idejére.

F: Mit jelent Önnek a kiállítás?

VM: Furcsa időszak volt ez. Jól mutatják ezt a fotók, amelyek zöme beállított, propaganda fotó. Ám pont ez a mesterkéltség mutatja meg a legjobban ennek a korszaknak a lényegét, hangulatát. Megérthetjük azt is a kiállított anyagból, hogy az alkotás mint értékrend miért volt nem szívesen látott vendég ebben a korszakban. A rendszer koncepciója az volt, hogy a hiánygazdálkodás keretein belül, alacsony szintű kiszolgálására pozícionálja a gazdaságot. Ezzel a módszerrel gyakorlatilag elfojtották az alkotást. Ami nagyon furcsa, hogy mintegy ”úgy maradtunk”. Az ország elveszítette az alkotóképességét. Ezt jól mutatja a jelenlegi gazdasági válsághelyzet is, amely követeli tőlünk, hogy szakítsunk a rossz szokás- és elosztási rendszerünkkel. A kiállítás legnagyobb erénye, hogy rávilágít az elmúlt húsz év cselekvőképtelenségének gyökereire, hogy miért nem váltunk pusztán a rendszerváltás által újból alkotó nemzetté. Az elmúlt rendszer olyan nyomokat hagyott bennünk, melyeket az elmúlt két évtizedben sem tudtunk felülírni. Fontos ezt felismerni, ahogy fontos lenne, hogy vagy ebben a házban vagy másutt, megtörténjen az elmúlt húsz év feldolgozása is. Fontos hangsúlyozni, hogy a Legvidámabb barakk nem egy tudományos alapossággal bíró tárlat, hanem egy kérdőjel, ami alkalmat ad arra, hogy mindenki újraértékelhesse a múltat.

F: Milyen tárgyak érkeztek a közönségtől?

VM: Egyrészt összeállt egy játék kollekció, amely áttekintést ad a korszak játékkultúrájáról. Érkeztek ruhák, emellett február 27-én retró divatbemutatót tartunk, ahol még többet megtudhatnak az érdeklődők a korszak öltözködéséről. A divatbemutató egyik nem titkolt célja, hogy megmutassa, hogyan látják a kortárs fiatal divattervezők a szocializmus divatját és hogy milyen ihletet, inspirációt merít napjaink divatja ebből a korszakból.

F: Van kedvenc kiállítási darabja?

VM: Igen, több is. Leginkább a beállított életképek. Például van egy disznóvágást megörökítő fénykép, ahol a disznóvágást mint vidéki ünnepet kívánták bemutatni. Magát a vágást azonban karhatalmi egyenruhás katonák végzik, méghozzá a beszolgáltatással egybekötve: látszatra jó hangulatú kép, amelyen a beszolgáltatásra váró disznóval barátkoznak a csendőrök. Számomra ez a kép szimbolizálja azt a paradoxont, ami ezeket az évtizedeket jellemezte; a túldimenzionált hatalmi kultúra lenyomata.

F: Ha függetleníthetné magát az anyagi és egyéb korlátoktól, akkor mi lenne az az ”álom” kiállítás, amit elhozna a VAM Design Centerbe?

VM: Nagyon fontosnak tartom, hogy a Kína szindrómát megmutassuk a világnak, mert senki sem érti, hogy Kína mit hozott létre. Ez persze egy komplex tárlatot igényelne. A bemutatáson túl a kiállítás alkalmat teremthetne arra is, megvizsgáljuk a versenyképességünket. Elképzeléseim szerint három kiállítás alkotna egy nagy egységet. Az egyik a kínai design elmúlt tizenöt évét mutatná be, azonban nemcsak a tárgyi kultúrát, hanem az építészetet, a divatot és a filmet is magába foglalná az anyag. A másik Kína szocializációs alapját próbálná „elmagyarázni”; azt a gondolkodást, ami a lehetővé tette náluk a minőségi tömegtermelés kialakítását. Mindezeket egészítené ki a kortárs kínai művészet és a hagyományos kínai zene, melyek révén még sokrétűbben és színesebben mutatkozhatna be ez a távoli kultúra.