Vendel

Északi hiszti

2009.05.31. 19:16

Programkereső

Február 5-én nyitotta meg legfrissebb, Sarkvidéki hisztéria című tárlatát a Ludwig Múzeum.

Az április12-ig látható kiállítás nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy betekintést nyújtson a kortárs finn művészetbe, amely - mint az ahogy a kiállított anyagból kiviláglik - lényegesen gazdagabb, mint amit finn művészet emblémájának tartott designbútorok alapján gondolnánk, és nem szűkölködik önironikus és humoros felhangokban sem. A kiállításról Székely Katalinnal, a tárlat helyi kurátorával beszélgettünk.

- Honnét jött a kiállítás ötlete?

- A kiállítást első ízben a New York-i MOMA galériája, a P.S.1 Gallery mutatta be 2008 nyarán, óriási sikerrel. A kiállításnak két kurátora volt: Alanna Heiss, a P.S.1 akkori igazgatónője és Marketta Seppälä, a FRAME igazgatónője. Ez a szervezet a finn kortárs művészet külföldi propagálásával foglalkozik, azaz egyfajta kulturális exportiroda. A FRAME-mel már régóta kapcsolatban álltunk. Nagyon sokat tanultunk tőlük, főleg azt, hogyan lehet kis nemzetként, periférikus földrajzi helyzetből érkezve érvényesülni a kortárs művészet nemzetközi mezőnyében. A kiállítás ötlete is tőlük származott, és az előbbiekből egyértelműen látszott, mely intézményekkel, személyekkel dolgozzunk együtt.

- Milyen szempontok alapján állították össze a kiállítás anyagát?

- A Sarkvidéki hisztéria a nemzeti önreprezentáció kérdését állítja a középpontba. A kiállított alkotások mind a finnekkel kapcsolatos kulturális klisékre reflektálnak. Olyanokra kell gondolni, mint a finnek közismert hallgatagsága és természetszeretete, vagy épp a pszichedélia iránti erős vonzódásuk. De ugyanúgy megjelenik a technikai innováció, hiszen sokan a finnek egyik legvonzóbb tulajdonságának az elmúlt néhány évtizedben született fantasztikus technikai eszközeiket vagy designbútoraikat tartják.

- Mennyiben más a budapesti tárlat, mint a New York-i?

- Számtalan olyan mű látható a kiállításon, melyek New Yorkban nem szerepeltek, ezek legtöbbje azóta készült. Ilyen például Pekka Jylhä Bűnbak című installációja, a Pink Twins két új videója, vagy Ilkka Halso Szponzorok Erdeje című triptichonja. Sok művet pedig a Ludwig Múzeum kiállítótermeihez kellett igazítani, például Tea Mäkippä óriási képét, a Bőség világát. Ezt végül egy kisebb, átdolgozott változatban állítottuk ki.

Pekka Jylha: I would like to understand
Pekka Jylha: I would like to understand

- Milyen változtatásokat, technikai megoldásokat kívánt a tárlat?

- A leglátványosabb változtatásokat a kiállítótérben kellett végrehajtani, amit gyakorlatilag teljesen át kellett építeni, hogy megfelelő formában mutathassuk be a videomunkákat is tartalmazó anyagot. A most látható falaknak csaknem a fele új, de emellett számos technikai problémával kellett megküzdenünk, például Markus Copper Kurszk című installációjánál, ahol a búvárokat egy ipari árammal működő kompresszor mozgatja. A kompresszort beszerezni sem volt egyszerű, ráadásul az a kiállítás-megnyitó előtt néhány órával el is romlott, és az utolsó pillanatban kellett helyette egy másikat szereznünk.

- A kiállítás tükrében mi az a plusz, amit megtudhatunk a finnekről?

- Nagy általánosságban elég keveset tudunk róluk, leszámítva persze azt, hogy - sokak számára teljesen misztikusnak tűnő módon - nyelvrokonok vagyunk. Tudjuk még azt is, hogy északon élnek, és ott bizonyára nagyon hideg van. A finn filmekből, például Aki Karusimäki alkotásaiból valamennyire ismerősek lehetnek azok a sztereotípiák, mondjuk a hallgatagság, melyek ennek a kiállításnak a kiindulópontját jelentik. Számomra mindenképpen újdonság volt a műveikben megnyilvánuló fantasztikus humor és életszeretet. Ehhez a véleményhez persze hozzájárul a művészekkel kialakult személyes kapcsolatom is: nagyon jókat nevettünk együtt. De ennél sokkal fontosabb, hogy ezek a művészek és művek nem csak ebben a csoport-dimenzióban működnek. Anni Rapinoja cipőiben nem az az érdekes, hogy egy finn művész alkotta őket, sokkal inkább az, hogy növényi eredetű anyagokból, barkából, tőzegáfonya és fűzfalevélből készültek, hogy a művésznő belekombinálta a munkájába a természetet is, így a kiállítás végére valószínűleg teljesen be fog barnulni a most még friss zöld levélkékből összeragasztott női lábbeli.

Jari Silomaki: My weather diary (2001)
Jari Silomaki: My weather diary (2001)

- Sikerült minden tervezett tárgyat megszerezniük a kiállításra?

- Sajnos nem. Nagyon szerettük volna ideszállítani Matti Suuronen legendás hatvanas évekbeli lakókapszuláját, a hordozható otthont, a Futuro House-t. A hatvanas-hetvenes években körülbelül száz darabot gyártottak belőle, ezek többsége ma is lakóházként szolgál. A prototípust viszont a rotterdami Centraal Museum őrzi, de nem tudták kölcsönadni, mivel restaurálásra szorul. A házról viszont több eredeti terv is szerepel a kiállításon, valamint látható Mika Taanila filmje, amely pont ennek az utópisztikus építészeti ideának a tündöklését és bukását mutatja be. A Futuro House a modernizmus futurisztikus építészeti megoldásaival pontosan ugyanolyan múzeumi műtárgy lett, mint teszem azt egy 18. századi festmény, és ez - számomra legalábbis - nagy tanulsága volt ennek a kiállításnak.

- Mit tart a tárlat legnagyobb erényének?

- A kiállítás számunkra legizgalmasabb vetülete - többek között ezért akartuk feltétlenül bemutatni -, hogy a nemzeti önreprezentáció nagyon aktuális kérdéssé vált az elmúlt évtizedekben. Pár éve a Trafóban nyílt egy kiállítás, amelynek egy André Breton idézet volt a mottója: „a legrosszabb dolog, ami egy művésszel történhet, az, hogy saját országát kell reprezentálnia." Sok művész tényleg kínos dolognak tartja, ha a nemzeti reprezentációval hozzák összefüggésbe, és az sem véletlen, hogy a nagy nemzetközi biennálékon (mint amilyen a Velencei) a magyar megjelenést mindig olyan feszült figyelem kíséri. Ez a kiemelt szerep persze abból is fakad, hogy viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol egy magyar művész megmutatkozhat a nemzetközi közönség előtt. Ugyanakkor ez nem azért van, mert a magyar művészek rosszabbak lennének, mint teszem azt az angolok, hanem mert ehhez komoly állami vagy magántámogatás kell. A finnek ezt már felismerték, és akár meg is tanulhatnánk tőlük.

- Bár nem kötődik szorosan a kiállításhoz, muszáj megkérdeznem: miért volt világító kocka a megnyitón felszolgált italokban?

- Szeretnénk, ha a kiállítás-megnyitóink ugyanolyan izgalmas társasági eseménynek számítanának, mint egy színházi premier vagy egy filmbemutató. A világító jégkocka a kiállítás címéhez kapcsolódó dekoratív elem volt, ami beváltotta a hozzáfűzött reményeinket, hiszen különleges jelleget kölcsönzött a megnyitónak.

2009. Február 5-április 12.
Ludwig Múzeum
Arctic Hysteria - Kortárs finn művészet