Cecília

Gulyás Gábor: Hat perc – hat problémafelvetés

2012.02.06. 16:17

Programkereső

Az alábbiakban a Műcsarnok igazgatójának a Krétakör szervezte Szünet nélkül! – a magyar kultúra érdekében címmel rendezett konferencián elhangzott felszólalását olvashatják.

Az ismert indiai történet szerint egy napon három férfi ment egy erdei úton, amikor feltűnt előttük egy tigris. Az első rémülten így kiáltott: Végünk van! A tigris mindnyájunkat felfal. A második így szólt: Ne féljetek! Hárman együtt kiáltsunk a könyörületes Istenhez segítségért. Biztosan tudom: meg fogja hallgatni! - Ugyan, miért nyaggatnók Istent - mondta a harmadik férfi. - Másszunk fel inkább mindhárman egy fára!

Nemcsak azért mondtam el ezt a mesét, mert az abban megjelenő három magatartástípus - a pusztulást elfogadó fatalista, a hitében erős csodaváró és a cselekvő - a mai magyar kultúra alakítóinak jellegzetes attitűdjét idézi, hanem azért is, mert sokunk tapasztalata szerint az egzisztenciális fenyegetettséget jelentő veszély a kultúra világában - amely, Hegel után szabadon, végtére is az otthonunk -, szóval a szellemi otthonunkban az ilyesfajta veszély egyáltalán nem irreális. Amint a történet is mutatja, többféleképpen lehet viszonyulni egy ilyen szituációhoz - ha jól érzékelem, ennek a kis konferenciának az ethosza a cselekvő-típushoz köthető; ennek megfelelően én néhány konkrét javaslatot teszek a helyzet kezelésére (még akkor is, ha a hatperces felszólalási időkorlát nem tesz lehetővé érdemi kifejtést).

Gulyás Gábor
Gulyás Gábor

Ma Magyarországon nemzetközi viszonylatban is jelentős állami intézményrendszere van a képzőművészetnek. Ennek a tekintélyes intézményrendszernek - az általános alulfinanszírozottságon túl, amely a magaskultúra egészét sújtja - jelenleg hat lényegi problémával kell szembenéznie. Az első a legrégebbi: a földrajzi aránytalanság. Az, hogy olyan jelentős vidéki kulturális központokban, mint például Debrecen, Pécs, Győr vagy Szeged régóta nincs állami finanszírozású képzőművészeti kiállítóhely vagy múzeum, rendkívül komoly veszélyeket rejt. A második egy újabb keletű probléma: a fővárosban lévő négy nagy művészeti intézmény - a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum, a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok - profilja az elmúlt két évtizedben amorffá vált. Márpedig nem szerencsés, ha nincsenek világos kiállítási stratégiák, és az sem, ha a meglévők esetlegesen, a különféle intézményi kényszerek révén jönnek létre. A harmadik probléma a nemzetközi képzőművészet legjavának megjelenése Magyarországon. A szépirodalom esetében evidencia, hogy az idegen nyelvű kortárs művek legjava előbb-utóbb napvilágot lát magyarul is, az is magától értetődő, hogy az artmozik a legjobb külföldi művészfilmekből szemezgetnek stb., ugyanakkor a legizgalmasabb, nemzetközi viszonylatban legnagyobb hatást kiváltó külföldi kortárs képzőművészeti alkotások közül gyakorlatilag semmi nem jut el Magyarországra. A negyedik probléma a magyar művészet autentikus külföldi megjelenése. Az állami reprezentációhoz kötött kiállítások - legyenek bár Pekingben vagy Brüsszelben - nemcsak anakronisztikusak, hanem gyakorlati hozadékuk sincs (legalábbis ebből a szempontból). Számos helyen jelen van persze a magyar művészet, de a világ legnagyobb kortárs művészeti gyűjteményeinek többségében egyetlen Magyarországon élő magyar művésztől sem találhatunk munkákat. Magyarán: a magyar képművészet nemzetközi pozíciója nincs összhangban azzal, ahogyan azt a hazai kánonformálás szereplői láttatják. És ide kapcsolódik az ötödik, a legnagyobb probléma. Mégpedig az, hogy a magyar képzőművészetben számos téren továbbél a kádárizmus. Nem elsősorban a természetes úton egyébként is egyre csökkenő számú egykori elvtársak, mint inkább olyan fiatal emberek éltetik tovább, akik annak idején még nem lehettek pozícióban, de az általuk újólag felvállalt, ad absurdum a nemzetköziség zászlaja alá bújtatott, ám valójában az ideológiai együvé tartozást legitimáló provincializmus akolmelege áporodott levegővel árasztja el a hazai képzőművészetet. Látnunk kell, hogy a kortárs magyar képzőművészet közös kulturális otthonná való tételében ma a legnagyobb gát a különféle ideológiai vagy politikai érdekeket képviselő csoportok közötti pozícióharc. Éppen ideje lenne, hogy az ideológiát a kiállítótermekben leváltsa az esztétika! És ez már a hatodik problémát is érinti: az oktatás kérdését. Nagy gond, hogy az alsó- és középfokú oktatásban nincsenek a jelenkori művészet szempontjait átvevő, korszerű szakmai modulok. Arra is szükség van, hogy az egyetemi oktatásban - mesterszinten - elinduljon egy olyan korszerű kurátor- és kritikusképzés, amely elsősorban kép- és medialitáselméleti, valamint esztétikai alapokra épül.

Üdvösnek tartanám, ha a képzőművészet nemzeti intézményei a jelenleginél határozottabb, átláthatóbb profillal működhetnének - ez olyasmi, amit a kultúráért felelős minisztérium tudna koordinálni. Ha ez megtörténne, rögtön utána újra lehetne gondolni a finanszírozást is. A megyei közigazgatás megszűnése alkalmat adhat arra, hogy az egykori megyei múzeumok közül néhányban állami fenntartású művészeti kiállítóhely jöjjön létre, akár - francia mintára - meglévő nemzeti intézményekhez kapcsolódva.

Fontosnak tartanám az olyan anakronisztikus intézmények jól előkészített átalakítását, mint például a Képzőművészeti Lektorátus. Azt, hogy ez mennyire nem tölti be a rendszerváltozás idején neki szánt hivatását (annak ellenére, hogy több kitűnő szakember dolgozik ott), jól példázza az alkotmányillusztrációnak rendelt festmények nagy vihart kavart ügye. Egy olyan szervezetre, amely az állami művészeti projekteket koordinálja, előkészíti az állami vásárlásokat, segíti a külföldi megjelenést stb. nagy szükség van, de nem az egykori szovjet struktúra szerint. Vannak jó példák, mint a német IFA, amely akár mintaként is szolgálhatna egy ilyen átalakításhoz.

Hatalmas előrelépést hozhatna a magyar kortárs művészet külföldi megjelenésében, ha - a román vagy lengyel gyakorlathoz hasonlóan - felépíthetnénk egy galériahálózatot a nyugati szcéna meghatározó központjaiban. Ehhez a Műcsarnok konkrét tervekkel rendelkezik.

Végezetül szeretném elmondani, hogy a nemzetközi szcénához való megalapozott és tartós kap­csolódáshoz a Műcsarnokban egy olyan projekten dolgozunk, amely 2014 tavaszától rendszeres fórumot biztosít majd a magyar képzőművészetnek: ez lesz a Budapest Biennálé. A tervezett biennálé képes lesz megjeleníteni a kortárs képzőművészet aktuális irányzatait, tendenciáit. Nemcsak a Mű­csar­nok­ban, hanem a város több pontján. Ennyiben ez nem pusztán művészeti, hanem városarculati és turisztikai projekt is. Ezzel a világraszóló eseménnyel a kortárs magyar képzőművészet elindulhat azon az úton, amelyen már rég el kellett volna indulnia, s amelyen óriási hátránya van nemcsak a nemzetközi mezőnyhöz viszonyítva, de a magyar kultúra egészéhez képest is.

Konferenciabeszámolónk ide kattintva olvasható.