Vendel

Vasco Ascolini: "Csak a művészet jelenthet kiutat"

2013.03.18. 06:58

Programkereső

Vasco Ascolini képeiből nemrég nyílt kiállítás a Budapesti Olasz Kultúrintézetben. A művész a tárlat megnyitója után beszélt a nagymamájáról, a képzelt lényekről és egy párizsi börtönről. INTERJÚ

- Aránylag későn, huszonkilenc éves korában kezdte a pályát.

- Gyerekként két szenvedélyem volt, a film és az irodalom. Az egyik nagymamám hétéves korától fogva dolgozott egy narancsföldön. Soha nem járt iskolába, így nem tudott se írni, se olvasni. Miután a második világháború idején nyugdíjba ment, az összes pénzét mozira költötte. Minden délután vitt az előadásokra, cserébe pedig esténként fel kellett neki olvasnom. Így telt el a gyerekkorom. Egyszerre ismertem meg az olasz neorealizmus nagyjait, De Sicát, Rosellinit, Viscontit és a világirodalmat, Dantét, Shakespeare-t, Dosztojevszkijt.

Vasco Ascolini
Vasco Ascolini

- Hogyan ismerkedett meg a fotográfiával?

- Írói pályára készültem, verseket, novellákat írtam. Aztán elkerültem a szülővárosom, Reggio Emilia művészeti gimnáziumába irodalomtanárnak. A kollégáim mind festők, szobrászok, grafikusok voltak. Nagyon irigyeltem őket, engem is nagyon vonzott a képzőművészet. Viszont egy egyenes vonalat sem tudok húzni, így a vizuális művészetek közül maradt a fotográfia.

- Mi volt az első fotós munkája?

- A Reggio Emilia-i színházban dolgoztam. Mindent dokumentálnom kellett, a büfés nénitől kezdve a főpróbáról elkéső színészek mentegetőzéséig. Az előadásokon is fotóztam, itt kezdtem el először játszani a fényekkel. A megvilágított színpad a legalkalmasabb hely arra, hogy az ember a sötét és világos árnyalatok hatásaival kísérletezzen.

- Pontosabban a fekete és a fehér árnyalatok hatásaival.

- 1965 óta fotózom kizárólag fekete-fehérben. A fotóimon olyan tónusú feketét használok, amelyen nem lehet keresztüllátni. A néző így nem tudja, hogy mit rejt az ismeretlen. Gondolkodni kezd a képen, érzi, hogy valamit sugall neki a szerző, De az már az ő fantáziájára van bízva, hogy ebbe ő mit lát bele.

Vasco Ascolini
Vasco Ascolini

- Híres arról, hogy nem használ semmilyen mesterséges fényt.

- Inkább kivárom a megfelelő pillanatot, minthogy lámpákkal vagy a laborban idézzem elő a kívánt hatást. Fekete és fehér, világos és sötét sokkal erősebb hatást gyakorol természetes közegben. Ezért érdemes éjszaka és hajnalban fotózni. Kant azt írja, a sötétségnél nincs nyugtalanítóbb. Egy sötétbe burkolózó ajtó, egy éjszakában magányosan álló kapualj, egy feketébe borult padlás titkokat rejteget, melyek lehetnek borzalmasak, de gyönyörűek is.

- A filozófia mellett a szépirodalomból is gyakran merít, elég a Jorge Luis Borges ihlette sorozatot említeni.

- Borgesnek van egy zseniális műve, a Képzelt lények könyve. Ebben a görög és a római mitológia lényeihez hasonló teremtményekről ír, de sokat merít az európai mondavilágból is. Mindig is érdekeltek az állatok, de számtalan bestiárum készült már. Én valami újat akartam, így jött az ötlet, hogy a dél-olasz városok öreg épületeinek fadémonjait, kősárkányait, márványkentaurjait örökítem meg.

Vasco Ascolini
Vasco Ascolini

- A budapesti kiállításon látható fotók szobrai is rendkívül élők.

- Amikor színházban dolgoztam, a színészek szoborszerűségét akartam ábrázolni. Azt, ahogy egyetlen pillanatra belekövülnek egy másik emberi sorsba. Amikor szobrokat fotózom, az ellenkezőjét teszem. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen emberi sorsot ábrázol a szobor, ami megjelenik egy-egy tekintetben, mozdulatban. Évszázadok óta állnak a tereken, sok mindent láttak már. Miért ne ülne ki az arcukra, hogy mit gondolnak?

- A képek Mantova és Novellara városában készültek. Miért pont ezt a sorozatot hozta Budapestre?

- A Budapesti Olasz Kultúrintézettől kapott felkérésben az állt, hogy Olaszországot próbáljam bemutatni, de ne a turisták által is ismert Itáliát. Ezeket a képeket 1996-ban készítettem, amikor rengeteg Alain Resnais-filmet néztem. Resnais és az ötvenes-hatvanas évek francia újhulláma sokszor olyan képeket használ, melyek sokkal inkább fotók, mint filmek. Másodperceken keresztül egyetlen képet látunk a hatalmas mozivásznon. Ezt a film és fotó közötti határt próbáltam én is feszegetni. Például a kőputtóknál. Egy angyalcsoportot látunk, akik felfelé, az ismeretlen feketeségbe vágyódnak. Oda vannak láncolva a földhöz, örökre kizárva az égből. Mintha egy film lenne, amely egyetlen kockából áll.

Vasco Ascolini
Vasco Ascolini

- Sokszor elmondja, hogy a magyar fotográfia nagy hatással volt a műveire.

- Különösen Brassai. Hat évvel ezelőtt kaptam egy furcsa felkérést. Egy párizsi börtönbe mentem, ahol a rabok által készített graffitikről csináltam fotósorozatot. Amikor készültem az útra, nagyon sokat néztem Brassai Graffiti című albumát és az éjszakai képeit. A börtön megdöbbentő élmény volt. Ezek az emberek évtizedeket töltenek a falak között, sokan egész hátralevő életüket. A képeik pedig tele vannak fájdalommal, szomorúsággal. Gyönyörűek. A művészet lényegét ragadják meg. Mindannyian saját magunkba zárva élünk, csak a művészet jelenthet kiutat. Egy szobor, egy fotó, egy festmény, egy vers. Egyetlen tétova lépés az ismeretlen felé.