Móric

Svatopluk Mikyta: "A művészet az, ami körülöttünk van"

2013.04.07. 10:30

Programkereső

Narancssárga Emberek címmel nyílt kiállítás április 4-én a Deák Erika Galériában. A leghíresebb szlovák kortárs művésszel New Yorkról, az ábécéről és a totalitárius rendszerekről beszélgettünk. INTERJÚ

- Hogyan került kapcsolatba a képzőművészettel?

- A szlovák-lengyel határon, Árván nőttem fel. A környékünkön főleg katolikusok és erdők voltak, engem inkább a természet érdekelt, imádtam fákat rajzolni. Így kerültem a pozsonyi Képzőművészeti Egyetemre, képgrafika szakra. Bár a rajzolás az elsődleges médiumom, de fotózok, videózok, kerámiázok is.

- Pozsony után Stuttgartba került.

- Stuttgart fontos élmény volt számomra. 1973-ban születtem, abba a generációba tartozom, amelynek hosszú évtizedek után először adatott meg, hogy nyugatra mehessen tanulni. Németországban pedig szinte minden addigi élettapasztalatomnak pontosan az ellentétét éltem át. Szlovákiában nagyon konzervatív a művészethez való hozzáállás, tulajdonképpen arról szól az egyetem, hogy a technikánkat tökéletesítsük. Nyugaton inkább a kontextus és a gondolkodás a fontos. A mai napig dolgozom azokkal a művészekkel, akiket ott ismertem meg. Emlékszem, amikor Stuttgartból hazavittem megmutatni az egyik fekete-fehér sorozatomat, a vezetőtanárom nem fogadta el az anyagot. Szerinte ugyanis csak az a művészet, ami színes.

- Stuttgarthoz nem csak a művész-barátságok kötik, hanem egy bőrönd is.

- 1996 telén jártam először a stuttgarti bolhapiacon. Ott láttam meg egy gyönyörű, régi bőröndöt. Azóta is ezzel utazom mindenhová. Amikor megvettem, arra gondoltam, de jó lenne egyszer ezzel elutazni Amerikába. Több mint egy évtized múlva eljutottam New Yorkba. Ott álltam Manhattanben, a saját kiállításom megnyitóján, ahol végre valóra vált az álmunk. Az enyém és a bőröndé. 

- A közép-európai országokat a legtöbben vadregényes, egzotikus helynek tartják. Előny vagy hátrány volt szlováknak lenni nyugaton?

- Mindig örültem, hogy a vidéki Csehszlovákiában nőttem fel, és személyes tapasztalatom van a kommunizmusról. Így van lehetőségem mindezt összevetni a nyugati demokráciákkal. Berlinben például már egy idő után besokalltam attól, hogy egy négyzetméterre legalább három képzőművész jut. Ez pedig nem feltétlenül jó. Berlinben és Stuttgartban egyébként mindenki nagyon kíváncsi volt arra, hogy miben különbözik Csehszlovákia Németországtól, folyton az identitásomról faggattak. Úgyhogy fogtam magam, és hazaköltöztem, hogy megértsem önmagamat és a gyökereimet. Persze otthon mindenki hülyének nézett, hogy Berlinből miért költözöm vissza Selmecbányára, amikor nekik minden vágyuk, hogy külföldön élhessenek.

- Újságkivágásokból és régi fotókból készített képeire jellemző, hogy a vörös színnel kiemel egy-egy szót vagy mozdulatot. Miért éppen a vörös?

- Berlin Kreuzberg nevű negyedében laktam egy lakásban, ahol a hajópadló vörös színű volt, mint az egri bikavér. Soha nem láttam még ilyet, megkérdeztem a helyieket, ennek mi az oka. Elmesélték, hogy mintegy száz évvel ezelőtt volt egy olyan eljárás, mely során a padlódeszkákat a frissen vágott bikák vérében áztatták. Ettől ugyanis sokkal jobban bírják a strapát.  Ma már persze ez csak festék, de száz éve még igazi vérben áztak a berlini padlók. Ott éltem egy lakásban, amelyben a vörös szín dominált, és egyre inkább lenyűgözött, hogy ezt a színt mennyire félreértették. Önkényesen kinevezték a kommunizmus színének, így a totalitárius diktatúra egyik szimbóluma lett, tulajdonképpen véletlenül. Lehetett volna ez a szín a sárga vagy a kék is. Ezért használom a vöröst szinte minden installációmban.

- 2008-ban Szlovákiában az év képzőművészének választották, így került Amerikába.

- Még egy saját stúdiót is kaptam Brooklynban. New Yorkban remekül működik a rendszer, hogy a múzeumok kurátoraihoz be lehet jelentkezni. Ezek tulajdonképpen interjúk, ahol kifaggatják az alkotókat a műveikről. Így találkoztam a Guggenheim Múzeum kurátorával, akinek megtetszettek munkáim. Kitalálta, hogy csinálhatnánk egy tárlatot, hiszen két nagyobb kiállítás között mindig eltelik egy hét a rendezkedéssel. Így született az egynapos kiállítás.

- Az amerikai út egyik eredménye egy fotókiállítás volt, melyen az említett bőrönd látható, különböző New York-i élethelyzetekben. Egy másik videóinstallációban egy Pável Országh verset szaval a Broadwayn sétálva.

- Egész pontosan az angol ábécé szerint elbetűzöm. Mielőtt New Yorkba mentem volna, meg akartam tanulni angolul, úgyhogy angoltanárhoz jártam. A tanár az első órán elmagyarázta, a legfontosabb dolog, hogy helyesen tudjak angolul betűzni. Mert képzeljem el, amikor megérkezek a reptérre, és a bevándorlási tiszt megkérdezi a nevemet. Mire én rávágom, hogy Svatopluk Mikyta, ő meg néz rám bután. Szóval hetekig tanultam betűzni angolul, aminek természetesen semmi hasznát nem vettem New Yorkban. Ezt az élményt ötvöztem az Országh-verssel, amely azután született, hogy a költő hazatért magyarországi tanulmányaiból, és nem volt hajlandó szlovákul megszólalni, amivel halálra rémítette szegény édesanyját. A vers arról szól, ahogy az idegen városok flörtölnek vele, csábítják és hívják magukhoz. Velem is így flörtölt New York, folyamatosan suttogott a fülembe, hogy ne menj haza, maradj itt, váltsd valóra a saját amerikai álmodat.

- Miért nem maradt kinn?

- Felmerült a kérdés, hogy hol éljek tovább, New Yorkban vagy Selmecbányán. Végül hazajöttem, mert a művészet az, ami körülöttünk van, amivel kapcsolatban vagyunk. New Yorkban is felismerték, hogy a munkáimnak attól van sajátos hangulata, hogy autentikusak. Nekem otthon kell élnem, hogy ez megmaradjon, csak ott tudom megtalálni azt a vizuális nyelvezetet, amelyet a képeimen használok.

- Az utazások mellett a bolhapiacok is fontosak a munkásságában.

- Nem csak a bolhapiacok, az antikváriusok is. Mániákusa vagyok a múltnak, hogy megértsük a jelent, meg kell értenünk a múltat. Magyarországon és Szlovákiában még nem tudtuk úgy lezárni, mint például Németországban. Nálunk nem történt meg a szembenézés a kommunizmussal. A képeimen ezt a szembenézést keresem a totalitárius rendszerekkel, a manipulációval, a tömegek befolyásolásával, a nacionalizmussal. Amikor tavaly egy bécsi piacon megtaláltam a Mennsch und Sohne című propagandakiadványt, amelyben árja férfiak mutogatják hibátlanra gyúrt testüket, egyből láttam benne fantáziát.

- A manipuláció jellemző erre a sorozatra is, hiszen a képek néhány apró változtatásnak köszönhetően teljesen átalakulnak.

- A legfontosabb változás, hogy a képeknek narancssárga tónust adtam, létrehozva egy új felsőbbrendű fajt, a narancssárgákat. Így hiperbolizálom a német faji felsőbbrendűséget.

- A képeken vidáman labdázgató pucér férfiak képein gyakran megjelenik a rózsaszín is.

- A nácizmus paradox ideológia volt, hiszen tiltotta a homoszexualitást, mégis istenítette az egészséges férfitestet. Ezeken a képeken is látszik, hogy ennek az okai talán éppen a homoszexuális hajlamokban rejlenek.

- A testek mellett egy-egy kiemelt szövegrész is kettős üzenetet hordoz.

- Az egyik pózoló férfi képe alatti szöveget nézegettem, amelyből szinte kiugrott egy szókapcsolat: kultur und moral. A kiállított képen csupán ez olvasható a mondattengerből. Ez a szavak ereje: önmagukban lehetnek gyönyörűek, de kontextustól függően borzalmasak és félelmetesek is.

- Az eredeti képek nem korlátozzák valamennyire az alkotói szabadságot?

- Éppen ez a lényeg. Amikor hozott anyagból dolgozom, be vagyok határolva, mint az országok a kommunizmusban. Beszorítom magam a kép keretei közé, egyfajta fiktív totalitarizmusban alkotok.

- A kiállításon látható egy installáció is, amely két hatalmas tükörből áll.

- A pozsonyi Hotel Kijevből szereztem őket, amely a hetvenes évek szocialista művészetének egyik legjobban sikerült épülete. A tükrök mellett mindent gyűjtök, ami nem tökéletes. Számomra a művészet a gyűjtéssel kezdődik. Gyűjtök elrontott könyveket, amelyekben egy-egy oldalt véletlenül fordítva nyomtak. Gyűjtök olyan szobrokat és fényképeket is, amelyekből kettő készült. Ezt csináltam Reportraits (újraportrék) sorozatban is, ahol ugyanazt a fényképet használtam arra, hogy megmutassam: egyetlen apró változás micsoda különbséget jelenthet egy emberi sorsban. Mindegyik fotóból kettő van, így ugyanannak az embernek az arcát látjuk, ahogy két teljesen eltérő életút alakíthatta volna. Folyton azon gondolkozunk, mi lett volna, ha másképp döntünk a múltban. Például mi lett volna, ha a szovjetek hatvannyolcban nem rohanják le Prágát. Tulajdonképpen így telik el az életünk. Próbálunk helyes döntéseket hozni. Mégis, néha a fejünk felett döntenek, és örökre kicsúszik a kezünkből az irányítás.