Előd

A szőlőszemek ritmusa

2013.08.19. 09:00

Programkereső

Ősz Gábor műveiből Háromszor három címmel nyílt kiállítás a Lumúban. A tárlat a múzeum olyan magyar származású alkotókat bemutató sorozatba illeszkedik, akiknek munkássága kevéssé ismert Magyarországon. Ennek kapcsán beszélgettünk a camera obscuráról, Hitler nyaralójáról és Michelangelo Antonioniról. INTERJÚ

- Festőként végeztél. Hogyan lettél fotós?

- Nem lettem fotós. Képzőművésznek tartom magamat. A fotó egy médium, eszköz. Az érdekel, hogy miként jön létre a technikai kép. Ezért kezdtem el a camera obscurával, a filmmel, számítógépes installációkkal és a fotóval foglalkozni. A festészetből rengeteget tanultam a kompozícióról és a kép felépítéséről. Még 1996-ban volt egy kiállításom, ahol technikai képeket állítottam ki. Öt évvel korábban ugyanott festményeim voltak. Ennek kapcsán mondta a galéria igazgatója, hogy számára nem tűnik nagynak a különbség a festményeim és képeim között.

Ősz Gábor
Ősz Gábor

- Ugyanazt mondod más nyelveken?

- Lehet. Amikor az amszterdami Reichs Akadémiára kerültem, csináltam egy sorozatot, a Képek a falont. Festményeket fotóztam múzeumokban, aztán a fotókból újra festményt csináltam. Így táblaképek jöttek létre, festmény a festményben. A Ludwigban látható tautológia-ontológia sorozat ugyanezzel foglalkozik. Vagyis azzal, hogy mit jelent egy újra felvett film képe, mit jelent a kép a képben.

- A munkáidban sokat foglalkozol az építészettel is.

-  Komplex a kapcsolat a fotó és az építészet között. Jeff Wallt egyszer felkérték, hogy csináljon egy építészeti fotósorozatot. Erre fogta magát, és csinált egy camera obscura-sorozatot a kaliforniai szőlőtőkékről. Az építészetben lévő szerkezeti viszonyt máshol is meg lehet találni. A szőlőtőkékben megvan ugyanaz a ritmus, mint a New York-i utcákban. Építészetet fotózni érdekesebb úgy, hogy a képen nem jelenik meg közvetlenül egyetlen épület sem. Elkapok valamit, ami talán nincs is ott.

-  Elkapni valamit, ami talán nincs is ott - erről szól Antonioni Nagyítása is.

-  A filmben a fotós kutat valami után, amiről nem tud semmit. Aztán a végén, amikor már odáig nagyítja a képet, hogy az kezd szétesni, észrevesz valamit, amiről azt gondolja, hogy egy holttest. Az ember mindig behatol képbe, megpróbálja részekre bontani. A Nagyítás-sorozatban a saját történetemet meséltem el. A helyszín egy filmbélihez hasonló parkrészlet volt, amit fehérre festettem, és fénnyel láttam el. A kiállítás után egyébként kiderült, Antonioni a naplójában azt írta, egyszer nagyon szeretne fehérre festeni egy erdőt.

Ősz Gábor
Ősz Gábor

-  Az építészet kapcsán említett ritmus jelenthet mononitást is. Például a Harmadik Birodalom öt kilométer hosszú szállodájánál.

-  Elképesztő hangulatú hely. A tervek szerint az épület minden emeletének minden ablakából ugyanaz a látvány, a tengerpart látszódott volna. Ha az ember bemegy az épület egyik szobájába, és arról készít egy képet, létre is hozta az épületet. Ezt a gondolatot akartam megfordítani úgy, hogy nem egy szoba reprezentálja az összeset, hanem az összes szoba reprezentál egyetlen egyet. Az épület minden szobáját le akartam fotózni, és a szobák képét egyetlen papírra exponálni. Végül ez nem így történt, mert az épületet nem fejezték be, és középen egy hatalmas lyuk tátong, így a kétablakos szobákat is bevettem a sorozatba. A tenger pedig nem látszik, mert a parton hatalmas fák nőttek, aminek az épületet kaszárnyaként használó NDK-s katonák kifejezetten örültek.

-  Három sorozatodban is megjelenik a Harmadik Birodalom. Az egyikben Hitler nyaralójával, a Berghoffal.

-  Ha egy épületben állunk, létrejön egy kettős tér: a külső és a belső világ. Az ablak az az elem, amelyen keresztül a külvilágba, azaz a valóságba látunk. A Das Fenster témája a Berghof ablaka, egy négyszer nyolc méteres alkotás, amely nem véletlenül nézett arra a hegyre, amelynek germán mitológiában misztikus erőt tulajdonítanak.

Ősz Gábor
Ősz Gábor

-  A fekete-fehér és a színes kép kapcsolatával is foglalkozol.

-  A valóság mindig színes. Mindenhol színek vesznek körül minket, a fekete-fehér kép egy absztrakció. Ezért érdekes a 19. század végétől a 20. század elejéig tartó időszak, a fotóművészet hajnala. Mindenki arról beszélt akkoriban, hogy ez a valóság rögzítésének új módszere. Mégis hátrányban volt a festészettel szemben, hiszen nem tudott színeket megjeleníteni. Idővel aztán felismerték a csalás lehetőségét. Ma nincs olyan kép, amely ne menne keresztül valamilyen módosításon, így a kép már semmilyen kapcsolatban nem áll a valósággal. A technikai kép története tulajdonképpen a csalás története. Úgy formáljuk a képet, hogy az általunk elmesélt történetet jól illusztrálja.