Előd

Holdkórszürreál

2014.02.19. 06:58

Programkereső

Misetics Mátyás letisztult, borongós kompozíciói komfortos otthontalanságot tárnak elénk, a tehetetlenség bizsergető rettenetét szcenírozzák. A Várfok Galéria kiállításán Vass Norbert járt. KRITIKA

A Várfok Galéria művészköréhez 2011-ben csatlakozó Misetics Mátyás - a Várfok Projekt Roomban két évvel ezelőtt rendezett Emlékkristályok után - ezúttal a galéria nagyobb terében való bemutatkozásra kapott lehetőséget. Az Utopia című tárlat a fotós eddigi munkásságának szabatos szinopszisát kínálja. A kiállított képek közel tíz éves spektrumot ölelnek fel - a legkorábbi darabok a 2005-ös Fények cím nélkül című sorozatból valók, a legfrissebbek pedig az Utopia című ideiből -, s egy kísérletező hajlamú, tudatos életművet építő alkotó arcélét körvonalazzák.

A pályája kezdete óta megrendezett fotográfiákat készítő Misetics éjszakai pillanatképei urbánus és természeti tereket, történelemutáni és -előtti időt idéznek, a fénnyel szabdalt felületek rejtélyes helyzeteket láttatnak, pofonegyszerűnek tűnő, szürreálisan túlszabályozott (kafkai, lynch-i) világot jelenítenek meg. A letisztult, borongós kompozíciók komfortos otthontalanságot tárnak elénk, a tehetetlenség bizsergető rettenetét szcenírozzák. Ideje közelebb lépnünk hozzájuk.

Az aszfalt ikonkészlete riasztó jeltengerré változott. A kereszteződésekben rendőrlámpák tátognak hasztalan, az úttesten távolba révedő, elvarázsolt alakok várakoznak. Valahonnan erős fény fut a képbe és az útra dönti az elnyúlt árnyakat. Fülünkbe - mintha dermesztő noktürn szólna - baljóslatú neonhang búg. Reflektoroktól csillogó, sötét éjszakába érkeztünk, romantikus rémálmok közé. Kérdésektől fülledt körülöttünk a fagyos levegő.

Így fest az Utopia világa. Misetics manipulált mikrokozmoszt teremtett, megsüllyedt sugárutak árok- és szigetrendszerét. Elolvadt a város, vagy legalábbis szellemjárta skate parkká változott. A fölcsuszamlás hajótöröttjei maroknyi lobotómiásként várják a nap- vagy évszakváltozást. Nem túl jók az esélyeik. Bekerítette őket a kihalt gyorsforgalmi utak labirintusa.

Misetics munkáin matt volna minden éjjel, csakhogy egy idegen fényforrás felragyog a távolból és feszültséggel telíti a katatóniát. A Mesterséges fények című sorozat a magányt, mint a határtalanul tág tér klausztrofóbiáját fogalmazza meg. A széria darabjai személytelenebbek és sivárabbak - ezért félelmetesebbek is - Gregory Crewdson referenciapontként kínálkozó kisvárosi apokalipszisképeinél. Crewdson világvége-szcenáriói paradox módon hordoznak magukban némi megmagyarázhatatlan otthonosságot, Misetics munkáin ezzel szemben az intimitásnak, az érzéseknek nincs helye. Legyen bár szó a parkolóházak geometrikus kalligráfiái közt meditálók, a hidak alatt csellengők, vagy egy lámpaoszlopot vakon körülállók egyedüllétéről, Misetics szereplői - szemben Crewson romeltakarító, földet túró álmodozóival - cselekvésképtelenek, magukra hagyottak, tanácstalanok és némák. Az alvó város kereszteződéseiben kísértő fegyelmezett lidércek. (Nem is olyan) távoli rokonai a Paul Delvaux szürreális éjszakavízióit benépesítő álmos szemű szüzeknek.

Egymásnak ütköző, s egymásról tudomást sem vevő szellemek lebegnek át egy gyalogátkelő fölött a Zebra Collide című videón is, a szereplők felcserélhetőek, rövid útjuk voltaképpen végtelen. De egyszerűen tovatűnésük azt is jelentheti, hogy itt sem voltak sosem. A Neon című sorozat hóba szúrt neoncsövei poszthumán totemekként vibrálnak a havon, hideg fényük különös párbeszédbe lép a Táj, tűz I. című képen lobogó tábortűzzel. A Fények cím nélkül, valamint a Túl című sorozatok mesterséges fényforrásai a természet textúráját, az éjszaka szövetét írják felül.

A Misetics teremtette szikár, éji tájakon bolyongók számára reflektorok nyújtanak iránymutatást. Fényük túllicitálja a Holdat. Kezdetben az erdők mélyének sötétjét zavarták fel, majd az inszomniás nagyvárosok útjait ágyúzták, legutóbb pedig az aszfaltkanyonokból kifelé kapaszkodó közlekedési jelekre világítottak. Közönyt, apátiát fednek fel. Borzongató belegondolni, mi történik majd, ha egyszer a hatalmas izzók is kiégnek...