Kelemen, Klementina

Szatellit és pillangó

2014.07.09. 06:58

Programkereső

1947-es megalapítása óta a függetlenséget a legalapvetőbb értéknek tartó fotóügynökség a Magnum Photos. A különféle látásmódú, eltérő technikai felfogású, különböző alkotói érdeklődésű fotográfusok munkáiból a Mai Manóban nyílt kiállítás. Csizek Gabriella kurátorral Capáról, Gandhi temetéséről és a fotókat tartalmazó bőröndről beszélgettünk. INTERJÚ

- Honnan került elő az a titokzatos bőrönd, amelyben a képeket találták?

- Az innsbrucki francia intézet pincéjében találták, és a mai napig nem tudjuk, hogy ki volt az, aki így összeválogatta a fotókat. A budapesti kiállítás különlegessége, hogy a két különböző anyag, a bőröndökben talált fotókból álló Magnum's First és az ügynökség elmúlt hét évtizedében készült képeket tartalmazó Magnum Contact Sheets most van először egyszerre kiállítva. Nagyszabású tárlat lett belőle, egy nap alatt talán nem is lehet végignézni.

Kontaktok
Kontaktok

- A First, azaz Elsők képei között számos olyan fotó van, amelyet ma már művészfotóként kezelünk. A fotósok is művészként gondolkodtak magukról?

- Nem. Nekünk ma már teljesen természetes, hogy elmegyünk egy sajtófotó-kiállításra, de az ötvenes években ez még nem volt így. Izgalmas időszak volt, amelyben a sajtófotó elkezdett működni egy másik kommunikációs csatornában is, amelyre már sokan művészetként tekintettek. Szeretünk vonalakat húzogatni visszamenőleg a fotótörténetben, de akkoriban ezek a dolgok még nem váltak el olyan élesen. Lehet, hogy valakinek a kedvenc fotója éppen egy sajtófotó volt, és azt rakta ki a kredenc fölé, de nem biztos, hogy úgy nézett rá, mint egy műalkotásra. Capa leghíresebb fotója is haditudósításnak készült. De a fotó és Capa személyes sorsa, valamint a lezárt életmű, és persze nem utolsósorban a fotó üzenete miatt egy idő után műalkotássá vált. Capa már a kezdetekben azt tanácsolta társának, Henri Cartier-Bressonnak, aki egész életében művésznek tartotta magát, hogy hagyjon fel minden ilyen jellegű ambícióval. Ezt mondta: „Ha szürrealista fotósnak könyvelnek el, akkor nem jutsz messzire. Nem fogsz kapni megbízást, olyan leszel, mint egy melegházi növény. Mondd azt, hogy fotóriporter vagy és azután csináld azt, amit szeretsz."

- Van egy egységes stílus vagy arculat, amit a Magnum fotósai képviselnek?

- A Magnum egy különleges példa arra, hogy együtt gondolkodó emberek évtizedeken át tudnak egy közös irányba haladni, miközben végig megtartják a saját stílusukat. Hihetetlen sokszínűség jellemzi őket, a vizuális művészetek történetében szinte egyedülálló, hogy hetven éven keresztül így működjön valami.

- A Kontaktok-kiállításon az is kiderül, hogy még a Magnum fotósainak sem sikerül minden elsőre, hiszen a híres képek kevésbé sikerült változatai is megtekinthetők.

- Nem csak azt láthatjuk, hogy mi történt a megörökített pillanat előtt vagy után, de részesei válhatunk magának a szituációnak is. Másrészt belelátunk a kiválasztás folyamatába is. A fotók mellett olvashatók a fotós vagy a szerkesztő gondolatai is, például a mindenki által ismert, Tienanmen téri kép kapcsán kiderül, hogy a fényképészeket a kínai katonák csak egy távoli szálloda erkélyéről engedték fotózni, egyetlen szögből.

Műholdak, Altaji határterület, Oroszország, 2000 (Capa Központ) Fotó: Jonas Bendiksen, Magnum Photos ©
Műholdak, Altaji határterület, Oroszország, 2000 (Capa Központ) Fotó: Jonas Bendiksen, Magnum Photos ©

- Ki lehet emelni egyetlen fotót vagy sorozatot a kiállítások anyagából?

- Ha muszáj, akkor Bresson Gandhi temetésén készült sorozatát mondanám. A klasszikus fotóriporteri sorozat összes bravúrját hozza, ráadásul ez a Magnum történetében is kiemelkedő fontosságú, rengeteg helyen publikált sorozat. De a fotóban az a szép, hogy rendkívül személyes műfaj, minden nézőnek mást mond. Nekem Jean Marquis magyarországi fotóinak egyik darabja ilyen. Egy Sztálin-mellszobrot látunk, előtte két-három muskátli, egy színpad és egy népviseletben álldogáló kislány, akinek a ruháját egy nő igazgatja. Ebben a fotóban minden bele van sűrítve, ami abban a korban a magyarországi élet volt. De a személyes kedvencem a Kontaktok egy olyan sorozatában van, amely Oroszországban készült, azon a helyen, ahova az űrben keringő szatellitek lezuhannak. A környékbeli gyerekek összegyűjtik a használható darabokat. A kiválasztott képen a gyerekek és a szatellitdarabok között pillangók szállnak. Van a képben valami meghatározhatatlan szépség. Egyszerre evilági és végtelenül távoli.