Emma

Az elpusztíthatatlan dada

2014.07.27. 07:00

Programkereső

A Magyar Nemzeti Galéria hazai tárlaton korábban még nem látott teljességben mutatja be a 20. század két meghatározó jelentőségű avantgárd irányzatát, a dadaizmust és a szürrealizmust. Kumin Mónika kurátorral a hétköznapi tárgyak műtárggyá avatásáról beszélgettünk. INTERJÚ

- Mi hívta életre a két irányzatot?

- A dadaizmus az 1910-es években jelentkezett Zürichben, és az első világháború traumája, kortársi tapasztalata hívta életre. A történelem és a különböző társadalmi és politikai viharok eredményeképpen a művészek - Tristan Tzara, Hugo Ball vagy Hans Arp neve kiemelendő - úgy érezték, hogy a hagyományos kereteket művészeti szempontból is feszegetni kell. A különböző dadaista események, performansz-jellegű előadások tehát mind-mind a konvenciók megkérdőjelezésére irányultak. Ezt követően, az 1920-as években a szürrealista művészek ezt továbbvitték, a maguk képére formálták. Ők némiképp a gondolkodásunkat próbálták provokálni, erősen hatott rájuk Freud és a pszichoanalízis, a tudat alatt rejtőző érzelmek, indulatok, vágyak felszabadítása és kreatív alkotói energiává alakítása. A kiállításon számos olyan művésztől láthatunk alkotásokat, akik különböző technikákkal igyekeztek felszabadítani a belső energiákat.

Kumin Mónika
Kumin Mónika

- Milyen hatással volt a művészetről való gondolkodásra a dada és a szürrealizmus?

- Mindkét irányzat meghatározó volt a 20. századi művészet későbbi fejleményei szempontjából, elég itt akár a konceptuális művészetre, a pop-artra vagy a minimalizmusra gondolnunk. Marcel Duchamp emblematikus figurája ezeknek az irányzatoknak, akitől a kiállításon számos ready-made-et találunk, amelyekkel Duchamp radikálisan megújította a művészetről való beszédet. Egyszerű használati tárgyakat emelt ki az eredeti kontextusukból, hogy azokat kvázi művészetté avassa, ezzel pedig megkérdőjelezte a műalkotás eredetiségét, a művészi kéz, az alkotói szellem egyedülálló mivoltának bevett hagyományait.

- Az alkotóknak meg kellett küzdeniük akkor az elfogadásukért? Volt ellenállás a múzeumok részéről?

- El kellett telnie valamennyi időnek, mire ezek a tárgyak múzeumi tárgyakká válhattak. Az 1910-es években ezek nagyon radikális gesztusoknak számítottak, és volt egy bizonyos társadalmi ellenállás. A kiállításon szerepel Man Ray egyik objektje, a címe Elpusztíthatatlan tárgy, ami egy kis metronóm. Ennek egy korábbi verziója az Elpusztítandó tárgy címet viselte, amelyhez a művész egy olyan használati útmutatót is mellékelt a közönség számára, hogy ha lehet, próbálják meg egyetlen, jól irányzott kalapácsütéssel megsemmisíteni azt. Az 1950-es években egy kiállításon, a közönség néhány tagja valóban komolyan vette ezt a felszólítást: a földre dobták és megtaposták a műtárgyat. Ám amikor megkérdezték Man Ray-t, kíván-e valamilyen intézkedést tenni az ügyben, ő azt felelte, hogy nem teheti, hiszen az ő korukban ő is hasonlóképpen reagált volna. Később Man Ray újra elkészítette a művet, melynek ezúttal az Elpusztíthatatlan tárgy címet adta. Ez a történet nagyon jól mutatja azt a fajta ellentmondásos és érdekes folyamatot, ahogy ezek a tárgyak valamilyen módon mégiscsak az egyetemes kultúrkincs részévé válnak.

- Milyen példákat láthatunk a technikai kísérletezésre?

- Sokféle mediális kísérlettel találkozhatunk: montázsok, kollázsok, különböző tárgy-összeállítások, asszamblázsok szerepelnek a tárlaton, amelyek nagyon jellemzőek voltak a dadaizmusra. Ezeken össze nem tartozó elemeket, furcsa együttállásokat látunk, és az ezekből adódó pluszjelentések azok, amelyek érdekessé teszik az alkotásokat. A szürrealizmus esetében a különböző automatikus technikáknak láthatjuk néhány szép példáját, mint a frottázs, vagy a grattázs, de vannak fotogram-kísérletek is, például a Moholy-Nagy Lászlótól.

- A hazai alkotók közül kik kapcsolódtak az irányzatokhoz?

- Tételes magyar dadaizmusról és szürrealizmusról nem beszélhetünk, csak egyfajta, „fáziskéséssel" megjelenő magyarországi recepcióról. A Gergely Mariannal, Kolozsváry Mariannal és Százados Lászlóval közösen válogatott és rendezett magyar kiállításrész az 1920-as évektől a jelenig mutat be különböző közelítésmódokat a két irányzathoz. Egyfajta vizuális, illetve fogalmi párbeszédet próbáltunk létesíteni a vendéganyaggal. A legkorábbi művek Kassák Lajos és a MA című folyóirat körétől származnak, itt is számos montázs, kollázs jelenik meg, illetve egy kis áttekintést kaphatunk abból a nemzetközi avantgárd kontextusból, amelyet főleg folyóiratok jelenítenek meg a kiállításon.

- Kik voltak nagy hatással a magyar alkotókra?

- A kiállításban elsősorban a Tudatfelszabadító hadműveletek szekcióban láthatunk szép példákat Duchamp magyarországi befogadására, az 1970-as évektől napjainkig. A művészetre való radikális rákérdezés, ironikus, felforgató-jellegű tárgyösszeállítások a magyar alkotók esetében Altorjai Sándornál, Szentjóby Tamásnál, Szalay Péternél, Attalai Gábornál, Halász Károlynál figyelhetők meg, akik többek közt sajátos léthelyzetekre, az adott kor kulturális-politikai valóságára reflektáltak így. Attalai Gábor Red-y-made-sorozatát emelném ki, ahol már a címadás is egyfajta, Duchamp szellemében fogant, szójáték. Az emblematikus színre, pirosra festett kalács, bélyegző és a háttérben szereplő grafikai lapok a kor aktuális tapasztalata felől írják újra a duchampi hagyományokat.