Gyöngyi

Sylvia Plachy: "A rossz szagokhoz jó emlékek fűznek"

2015.03.07. 06:58

Programkereső

Az ellenfény vízesésszerűen lágyítja meg a beállításait, a fátyolos gőztől tejszerűvé lesznek, a kompozíciókban kanyargó füsttől pedig álomképekhez válnak hasonlóvá Sylvia Plachy fotói. A világhírű fotóművész szemben ül velem, a Mai Manó Ház Napfényműterméből halk jazz szivárog felénk, időnként kalapácszaj üti félre az ütemet, körülöttünk egy félig installált kiállítás képei. INTERJÚ

- Andalító, otthonos nyugtalanság árad a képeiből. Ha a Nap süt is, a nagyításain mintha ősz lenne mindig. Ez a kicsit torz, elmosódott világ Közép-Európára emlékeztet engem, magamra, magunkra ismerek benne. Azt hiszem, mi valamiképpen ilyenek vagyunk...

- Csak ti vagytok ilyenek szerinted? Elvégre én is innen származom...

Sylvia Plachy: Önarckép, 2012
Sylvia Plachy: Önarckép, 2012

- Éppen ez az! Lehetséges, hogy ezt a látásmódot innen vitte magával? De pontosan mi az, amit látni, fényképezni szeret?

- Sosem a tárgy, vagy a felület érdekel. Azt keresem, ami alatta bújik meg. A lelket és az érzést, ami Nina Simon hangjában ugyanúgy ott van, mint egy álmos délutánban, vagy két combban, amik egymáshoz simulnak. Nem fejből, hanem szívből fényképezek. Szeretem azokat a képeket, amiket a falakon és a földön látsz, és azt hiszem, igazad lehet. Ez a cigarettafüstös, szomorkás, szeles homályosság innen ered valószínűleg. Kelet-európai. Bennem, velem van születésem óta. A gyerekkoromra emlékeztet. A fotóimmal pedig azt keresem mindig, ami ismerős, ami otthonos. Képeket készítek ugyan, de nekem igazából az a fontos, ami nem látszik. 

Sylvia Plachy kiállítása a Mai Manó Házban
Sylvia Plachy kiállítása a Mai Manó Házban

- Nekünk mintha mégis megmutatkozna, áttetszene. Tudja, A Grand Budapest Hotel című film jut eszembe. Amióta megnéztem, folyvást azon gondolkozom, hogy vajon egy amerikai, vagy akár egy nyugat-európai néző ugyanúgy látja-e Zweig vászonra vitt világát, mint ahogy mi látjuk. Ugyanez merült fel bennem az Ön fotói kapcsán is. Egy New York-i galériában ugyanúgy előtűnnek a nem látszó részletek Sylvia Placy képein, mint itt, Budapesten?

- Azt hiszem, akik értik a képek nyelvét, azok számára igen, bár az „új emberek" számára már aligha. Őket annyi kép veszi körül, hogy egyszerűen nem látják már a képeket. A frizurát, a ruhát, esetleg az éleket nézik csak, de egészében nem értik, amit a fotó mesél. Engem a film kapcsán, amit említesz, az lepett inkább meg, hogy Wes Anderson hogy tudta Kelet-Európát ilyen pontosan megragadni. A saját szűrűjén keresztül láttatja persze - színessé, humorossá, könnyűvé varázsolja -, de akkor is szédületes, hogy ez a texasi fiú mi mindent megértett belőlünk.

Sylvia Plachy kiállítása a Mai Manó Házban
Sylvia Plachy kiállítása a Mai Manó Házban

- Ha már filmek, engem számos fotója Tarkovszkij világára emlékeztet, máskor pedig Kusturica nevet rám vissza a képekről.

- (Mosolyog.) Tarkovszkij és Kusturica. Érdekes, hogy őket mondod, mindkettejükkel találkoztam. Izgalmas alkotók.

- Persze, de nagyon különbözőek. A kiállításon mégis jól megférnek egymás mellett.

- Ez a tárlat célzottan ide készült, és úgy alakítottuk ki, hogy mindegyik teret egy-egy érzés határozzon meg. Ezek között lehetnek olyanok, amik - ahogy te mondod - Tarkovszijra, vagy Kusturicára rímelnek. Többször jártam már a Mai Manó Házban, s amikor a tárlathoz válogattam a képeket, tudtam jól, hogy melyik szobának milyen a kisugárzása, hangulata, mi hova illik. Mindegyik terem egy-egy fejezet most a nagy egészből, amit a Mikor lesz holnap című kiállítás jelent.

Sylvia Plachy: Adrien Brody Richie Rude szerepében, 1998
Sylvia Plachy: Adrien Brody Richie Rude szerepében, 1998

- A termeken belül kialakulnak sűrűbb és lebegősebb részek, könnyedebb és súlyosabb szekvenciák. Ha minden szoba egy fejezet, a fotók akkor egy-egy mondatot jelentenek?

- Minden kép önálló, egész. Szerkezet és hangulat, értelem és szépség egysége. Hasonlít a mondathoz, igen. Egy kiállítás megépítése pedig olyan, mint a mondatokat úgy tenni egymás mellé, hogy azok koherens fejezetté, összességében pedig egy tiszta, izgalmas könyvvé álljanak össze. Mindegyik kép egy halk haiku, de akkor jó a kiállítás, ha ezek a rövid költemények együtt, egymást felerősítve, szimfóniaként, vagy éppen operaként is képesek megszólalni.

Sylvia Plachy beszél a Mai Manó Ház kiállításának megnyitóján
Sylvia Plachy beszél a Mai Manó Ház kiállításának megnyitóján

- Amikor itthon jár, törekszik rá, hogy írja tovább ezt az opuszt? Érik még új inspirációk errefelé?

- Tizenhárom éves voltam, amikor elmentünk Magyarországról. Óriási űr maradt bennem. Hiányzott a táj, a barátaim, a világ, amit épp kezdtem megismerni. Amerikában viszont idegen volt számomra minden. Először nyolc évvel később tértem haza, és igyekeztem képekkel tölteni fel a bennem lévő hiányt és átlátszó filmen elvinni valamit magammal innen. Sikerült is, de a múltba tekintés, a Kelet-Európa-nosztalgia és a honvágy visszatér azóta is minden könyvemben. Az Önarckép hazatérő tehenekkel című album összegzi azt, amit erről a vidékről gondolok. Azzal a kötettel - azt hiszem - lezártam magamban a történetet. Igaz, azóta is folyton új képeket keresek. És amikor jövök, fotózok most is, de egyre kevesebb témát találok már. Tudod, ahogy idősödünk, igyekszünk szikárabban fogalmazni. Egyre kevesebb képpel, egyre kevesebb mondattal beszélni. Talán ugyanazt a fejezetet írom most is, mint régen, csak szigorúbban válogatom hozzá a szavakat.

Sylvia Plachy: Sötétedés, 1978
Sylvia Plachy: Sötétedés, 1978

- Ha a szavak fogynak is, az illatok megmaradnak. Látszanak szinte a képein. Érdekelne, hogy milyen illatokra, szagokra emlékszik vissza a gyerekkorából.

- A szén és a rossz cigaretta füstje, az akácfa virága és a konyhából jövő ételszag. A rossz szagokhoz általában jó emlékek fűznek, mert valahogy mindig a holnap ígéretét hordozták magukban. A holnap állandóságot ígér, de változást is hoz. Ezért választottuk a kiállítás címéül azt a mondatot, amit gyermekkoromban, lefekvés előtt kérdezgettem édesanyámtól: Mikor lesz holnap?