István, Vajk

Warhol zongorája

2015.03.13. 06:58

Programkereső

Nagyszabású Pop-art tárlat nyílt a bécsi mumokban, Roy Lichtensteintől Andy Warholon át Jasper Johnsig a huszadik század egyik legmeghatározóbb művészeti irányzatának legismertebb alkotásait állították ki. KRITIKA

Életem legjobb műelemzését a tizenegyedikes magyarórán hallottam kedvenc osztálytársamtól, Csány Marcitól. A téma Ady Endre egyik legkülönösebb verse, A fekete zongora volt, amelyről állítólag maga Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője is azt mondta, hogy "megeszem kalapom, ha értem."

Csány Marci nem volt ijedős típus, gyorsan elolvasta a verset ("Ez az Élet melódiája/ Ez a fekete zongora"), és Osváttal ellentétben bátran vállalkozott arra, hogy megfejtse a nagy művet. Elemzése így hangzott: "A vers rendkívül könnyen értelmezhető. A zongora maga Ady Endre, a zongora billentyűi pedig a költő bűnei. A lírai én vonzódik a zongorához, amelyről ugye sokan mondják, hogy a hangszerek királya, és a hangszerek királyától nyilvánvalóan fél a többi hangszer. Ady pedig azt szeretné, hogy a többi író meg költő féljen tőle. Ady Endre egyébként kisgyerekként zongorázni szeretett volna, de a szülei a hegedűt erőltették, így innen eredeztethető a költő félelme és csodálata a fekete zongorák iránt."

Duane Hanson: Football Vignette, 1969
Duane Hanson: Football Vignette, 1969

Állok a bécsi mumokban, vagyis a Modern Művészeti Múzeumban, Duane Hanson Football Vignette című installációját nézem, és arra gondolok, hogy Csány Marci vajon mit mondana az alkotásról. Hanson szoborszerű műve három amerikai focistát ábrázol, amint éppen összeütköznek egymással, a sisakjuk és a nadrágjuk pedig eléggé sáros. Már vagy tíz perce nézem ezt az eredeti Hansont, amikor rájövök, hogy miről is van szó: az élet küzdelem, amelyben az ember bizony összepiszkolja magát! A sisak nem más, mint a gyermekkor szimbóluma, amely védőburokként, egyfajta mentális óvóhelyként szolgál, ahova megpróbálunk elrejtőzni az élet nagy küzdelmei - adófizetés, álláskeresés, válás, autóvásárlás - elől. A sisakon megjelenő sárfoltok azonban figyelmeztetik a nézőt arra, hogy az élet harcaiban bizony mindannyian bemocskolódunk, a boldog gyerekkor pedig nem tud minket megvédeni semmitől, mert egyrészt abban is vannak csúnya, koszos titkok, másrészt pedig a többi ember leszaggatja rólunk a védőburkot - pont úgy, ahogy egyik amerikai focista lerángatja a sisakot a másik amerikai focistáról.

De lehet, hogy az egész valami teljesen másról szól. A Ludwig Goes Pop tárlat elvitathatatlan érdeme, hogy a látogatóban gondolatokat ébreszt arról, mi a művészet, illetve hogy egyáltalán van-e létjogosultsága a művészet analizálásának. (A kiállítást október 3-tól a budapesti Ludwig Múzeumban láthatják az érdeklődők.)

Ludwig Goes Pop
Ludwig Goes Pop

A lehangoló válasz valószínűleg az, hogy nincsen. Pedig kevés szórakoztatóbb dolog van a kortárs művészeti kiállítások megnyitóinál, ahol nagyrészt szemüveges, zakós férfiak és nők néznek homlokukat ráncolva, rendkívül komolyan, miközben síri csendben és végtelenül fegyelmezetten szorongatnak egy pezsgőspoharat. Ebben csak az a furcsa, hogy aki életében találkozott már képzőművésszel, esetleg még műteremben is járt, pontosan tudja, hogy ez a fajta szigorú akadémikusság abszolút nem jellemző az alkotókra. Akiknek nagy része természetesen nagyon precíz és összetett munkát végez. Vagy nem.

Jasper Jones: Flag on Orange Field, 1957
Jasper Jones: Flag on Orange Field, 1957

A Ludwig Goes Pop egyik leghíresebb kiállítója Jasper Johns, akinek False Start című műve 2006-ban 80 millió dollárért kelt el, ezzel pedig Jasper Johns lett a "legdrágább" élő képzőművész. A mumokban megtekinthető Johns talán leghíresebb munkája, a Flag on Orange Field (Zászló a Narancsmezőn) is. Az 1957-ben készült, gondolatébresztő képen egy amerikai zászló látható, megdöbbentő módon egy narancssárga háttér előtt. Shade (Árny) című művén fekete és fehér foltok váltogatják egymást, felülről lefelé, alulról felfelé, valamint jobbról balra és balról jobbra. Johns legmegrázóbb, elementáris erejű munkái azonban mégsem ezek, hanem Tango című, 1955-ös festménye: az azúrkék háttér előtt néhány kisebb, zöld színű téglalap és halvány pacni látható. Ilyen műveket látva az ember szinte a bőrén érzi a tangót, az 1910-es évek Buenos Airesének szagát, a prostituáltak csókjának az ízét, és hallja, ahogy a genovai olasz bevándorlók részegen énekelnek a hazáról, amelyet örökre el kellett hagyniuk. Persze az is lehet, hogy ennek az érzésnek semmi köze nincsen Johns festményéhez, hanem csupán a mű címe, maga a tangó szó váltja ki az asszociációkat a nézőből.

Ludwig Goes Pop
Ludwig Goes Pop

Ugyanezen gondolkozom Andy Warhol világhírű Marylin Monroe-repróit nézegetve, amelyeket látva eltölt valamiféle különös megilletődöttség. De vajon azért vagyok megilletődve, mert egy eredeti Warholt látok, vagy valóban a képek tetszenek ennyire? A Pop-art kapcsán pedig ez egy igen releváns kérdés. Maga a Pop-art is tulajdonképpen arról szól, hogy az alkotók ezeket a határokat feszegetik: azért szeretnek az emberek, mert híres vagyok, vagy azért, mert értékes művész vagyok? Warhol Campbell's Soup Can I (Campbell Leveskonzerv I) című művén nem mást látunk, mint Campbell leveskonzerveket egymás mellett - van itt gombás, marhahúsos, hagymás, csirkés, sőt még feketebabos is. Ha Csány Marci analitikai módszerénél maradunk, akkor Warhol ezen műve nem más, mint provokatív és érzékeny rámutatás a fogyasztói társadalmakban megjelenő monotonitásra. A mű zseniális fonákja pedig éppen az, hogy erre a monotonitásra a nyugati kultúrkörben az individuum és a szellemi szabadság legfőbb képviselőjének tartott Művész mutat rá. De az is lehet, hogy Warhol csak nagyon szerette a Campbell húskonzerveket, és 1968-ban már elég híres volt, így gyakorlatilag bármit megcsinálhatott, mert a New York-i műkritikusok azonnali hatállyal belemagyaráztak mindenbe mindent, Warholnak pedig nem maradt más, minthogy vidáman csajozzon, pasizzon és költse a pénzét.

Andy Warhol Campbell Leveskonzerv, 1968
Andy Warhol Campbell Leveskonzerv, 1968

Persze Warhol élete sem volt fenékig tejfel, pont ebben az évben próbálta meg agyonlőni saját stúdiójában egy feminista írónő, Valerie Solanas. A társadalmi problémákat azonban mégsem ő jeleníti meg a legjobban, hanem az ötvenes-hatvanas évek nőideáljait hatalmas képregénykockákban megjelenítő Roy Lichtenstein. A nádszál karcsú, engedelmes szőke háziasszonyok Lichtenstein képein az elérhetetlen, bátor férfiak után vágyódnak, finoman seggbe rúgva a kor Amerikai Álmát, amelyben a férfi parancsol, a nő pedig főz és vár.

Ludwig Goes Pop
Ludwig Goes Pop

A sok konzerv, Marylin Monroe és amerikai zászló között azonban akad néhány mű, amelyeket nézve az európai ember is úgy érzi, hogy amit lát, annak megértéséhez nem kell semmiféle magyarázat, műelemzés és szemüveges osztrák művészettörténész. Duane Hanson Bowery Bums (Csövesek Boweryből) című installációja három életnagyságú hajléktalan embert ábrázol, amint a földön heverve, illetve falnak támaszkodva alszanak. A kiszolgáltatottság, elesettség és esélytelenség annyira kirí a tárlat közegéből, hogy a néző hirtelen némi levegőhöz jut az agyzsibbasztó művészetanalizálás közepette. És az a nagyon profán, műveletlen, már-már primitív gondolata támad, hogy amit lát, az egészen emberi.

Valahol pedig félelmetes és sötét is. Mint egy fekete zongora.


 További kulturális érdekességeket talál Bécsből ide kattintva.