Bence

A játék visszavág

2015.04.01. 06:58

Programkereső

A Ludwig Múzeumban nyílt No Pain No Game című tárlat furcsa koncepcióra épül: egyszerre hívja a gépfüggőket a kiállítótérbe és invitálja a művészetkedvelő közönséget aktív, játékos elvonatkoztatásra. Bejártuk az interaktív, néha fájdalmas, fizikailag és szellemileg is megmozgató kiállítást, amiről több szempontból is gazdagabban tértünk haza. KRITIKA

A Lumúban látható (vagyis inkább kipróbálható és végigizzadható) időszakos kiállítást a /////////fur//// nevű projekt és társulás, avagy Volker Morawe és Tilman Reiff készítette el. A két médiaművész-médiakritikus, valamint számítógépes berendezés- és játéktervező tíz játék-installációs elemen keresztül vizsgálgatja a játék, a közösségi média, a virtuális és a valóságos közt húzódó különbségeket, összefüggéseket vagy épp ellentmondásokat. Végigpróbáltuk a provokatív, kérdésfelvető tárlatot és kipirosodott kézzel, némileg bizonytalanul állunk a koncepció célkitűzéseit illetően: No Pain No Gain.

No Pain No Game
No Pain No Game

A tulajdonképpen múzeumi amuse bouche-nak tekinthető, első kiállítási darab egy véreskezű minidiktáror: a The ////furer//// egy apró kis paprikajancsi, aki a mi igényeink szerint nyomja a demagóg szöveget. Mágneses feliratok áthelyezésével mi dönthetjük el az éppen folyó szónoklat kategóriáját (pl.: türannosz, vallási beszéd, diktátor, buzdító szónoklat stb.). Itt még nincs fájdalom, legalábbis fizikai nem - a demagóg, vég nélküli beszédekre vonatkozó általános kérdésfelvetés viszont zavarba ejtő: ennyire teljesen mindegy, ki és mit darál? A hangsúlyok, a teátrálisan csattanó mondatok és a beszédek riasztóan hasonló szerkezetei egy idő után totálisan összefolynak: Hitler beszéde sem hangzik másképp, mint egy Churchill szónoklat vagy mondjuk egy Zuckerberg sajtótájékoztató.

Továbblépve vár minket a tárlat egyik leghíresebb darabja, a Painstation. Itt két ember játszhat egymással szemben úgy, hogy a játékban maradás feltétele némi fizikai fájdalom elviselése. A játékosoknak a bal kezüket egy fémlapra kell tenniük úgy, hogy annak két érzékelőjét folyamatosan lenyomva tartják, míg jobbjukkal a görgős játékkonzollal tekergethetik egymás ellen a labdavisszaütős videó játékot. Ha nem vigyázol és kimegy a labda, háromféle büntetést kaphatsz a bal kezedre: a fémlap felforrósodhat (ez még egészen elviselhető), a fémlap egy elektromos kisütést ad, azaz kicsit megráz az áram (ez már kellemetlenebb) vagy egy apró bőrostorocska hihetetlen sebességgel megsorozza a kézfejedet (ez magasan a legrosszabb). A játék lényege abban foglalható össze, hogy míg egy egyszerű videó játékban tét nélkül vehetünk részt, addig itt bizony nem ússzuk meg, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg a játékban rejlő kockázatot.

No Pain No Game
No Pain No Game

Két hangvezérléses játék is van: az egyikben különböző golyók eltérő hangfrekvenciákra reagálva gurulnak a pályán: próbálgatni kell, mi a jó hangmagasság, amivel a kívánt helyre mennek (His Master's Voice). A másikat szintén ketten kell játszani: egy golyót kell starttól a célig eljuttatni úgy, hogy ne essen bele egyik lyukba sem. Az Amazing nevű játékban a terelést, mellyel itt nem a golyót, hanem a pályát mozgathatjuk, szintén hanggal kell koordinálni a terep két szélén álló mikrofonokba hangosan beleénekelve. Érdekes kísérlet, hogyan léphetünk kapcsolatba egy személytelen géppel egészen lírai módon.

Ezután következik a Facebook kritikájaként született installáció, az egyedüllétet bebetonozó Facebox játék. Itt beállhatunk egy fejméretű dobozba, majd várnunk kell, amíg velünk szembe is beáll valaki, aki a valódi barátunk lesz - egészen odáig a gép rémisztően Salad Fingers-es, nyomasztó hangon traktál, hogy nincsen egy barátod sem, na, ez milyen érzés? Amint beáll velünk szembe valaki, a gép értesít, hogy lett egy barátunk - akit az installációhoz tartozó hosszú pálcákkal az életben is megbökhetünk.

No pain no game (Forrás: Ludwig múzeum)
No pain no game (Forrás: Ludwig múzeum)

Ezek után fiktív események fiktív értékeire tőzsdézhetünk egy hatalmas kivetítőn, boxolhatunk a Rocky III  - Eye of the Tiger ritmusára (Soundslam) vagy épp rohangálhatunk egy hatalmas Snake pálya körül, amit nyomogatás helyett egymástól messze eső pedálokkal kell irányítanunk. De beállhatunk egy flipperpálya, a ////furminator kellős közepébe is játszani, ahol a golyó körülbelül a szánknál érkezik le középen és az alapvetően buzdító szándékú, vijjogó-csörömpölő és robothangon utasító gépszólamokat közvetlenül az agyunkba kapjuk.

Az egész tárlat mintha a nyolcvanas-kilencvenes évek avantgárd játékfuturizmusának hangulatát keltené: így képzelhették el húsz-harminc évvel ezelőtt a 2010-es évek technológiáját. Szinte Vissza a jövőbe érzésünk lesz a /////////fur//// retró játékainak modernizált elképzeléseitől: a playstation, a flipper, a golyótologatás és a snake is mind-mind már letűnt játékok a giroszkópos okostelefonok, az érintőképernyős tabletek és a szobafalnyi képernyős, riasztóan valósághű online számítógépes játékok korában. Így a játékösztönnel és a játékkal kapcsolatos kérdésfelvetések és problematikák is más szemszögből vitathatóak. A Painstation rávilágít arra, hogy míg a virtuális játéktérben nincs tétje annak, hogy hány száz karaktert mészárolunk le, addig itt a veszteség fizikai fájdalommal párosul. Mi itt a kérdés? Elfelejtkeztünk volna a testünkről a gépnyomogatás közben? De ugyanezt a kört járják be a golyós játékok: amíg az ember némán unatkozva kattintgat vagy mozgatja a kis dobozkát a célért, addig itt keményen próbára kell tennünk a hangszálainkat, hogy nyerjünk. A /////////fur//// emlékeztetni szeretne, hogy van hangunk is? A snake játéknál dettó: ó, tényleg, van lábunk? A Soundslam a karjainkra emlékeztet, míg a ////furminator a fülünket és a szemünket teszi nyomás alá.

No Pain No Game
No Pain No Game

Egy múzeumban szeretünk gondolkodni. Szeretünk a művészek gondolatain keresztül kiszakadni a valóságból és olyan interpretációkkal találkozni, diskurzusokba bekapcsolódni vagy érzéseket átélni, amelyeket nyolc órás munkaidőnk során nem teszünk; hogy az alkotások egyedi látásmódjukkal akár kedvesen, akár provokatívan, de valahogy megmozdítsanak és hozzátegyenek az életről eddig gondolt igazságainkhoz.

A No Pain No Game-en viszont teljesen máshogy történik meg ez a szellemi mozzanat: a fizikain keresztül jutunk el a mentális felismerésekhez és a digitális világot vagy épp a játékfilozófiát érintő kérdésekig. A tárlat némiképp fárasztó: megérteni, hogy működik egy adott játék, majd megvárni, hogy kellő számú ember becsatlakozzon és egyáltalán játszani, rohangálni, elviselni a "csapásokat", énekelni, nyomogatni - úgy általában némileg szokatlan fizikailag is száz százalékosan jelen lenni egy tárlaton. A kiállításra érdemes többesben elmenni, egyedül elég feszengős megkérni egy idegent, hogy játsszon velünk - de talán ez is a koncepció része: ne csak egymás mellett okosan hümmögő idegenek legyünk egy tárlaton, hanem aktívan ismerkedjünk egymással a játékokon keresztül. Szintén pozitívum, hogy a kiállítás formabontó: ritka az olyan múzeumi esemény, ahol párokba és csoportokba kell rendeződni a dolog megtapasztalásához, általában egyedül is végig lehet folyni egy tárlaton. Szintén nem hétköznapi, hogy egy múzeumi látogatás után az embernek vörös hurka marad a jobb kezén és szeretne lezuhanyozni: ezek a kényelmes és távolságtartó kiállításnézegetésből kitépő gesztusok nagyon szimpatikusak. Így érdekes balansz alakul ki a fizikai és a szellemi között: míg a játékok önmagukban is, kortól függetlenül szórakoztatóak, megmozgatnak és viccesek, addig a szellemi már teljesen egyéni interpretációkat enged meg: a játékok konkrétak, kézzel fogható üzenetet viszont nehezen találtunk a tárlaton.

No Pain No Game
No Pain No Game

Egy amerikai rendező mondta egyszer, hogy ha üzenni akarnék az embereknek, akkor küldenék nekik egy faxot - és tényleg, lehet, hogy nem kéne konkrét üzeneteket várni az alkotásoktól, hanem egyszerűen elgondolkodni a kérdéseken és akár fájdalmasan, leizzadva élvezni a tárlatot, mert tulajdonképpen izgalmas, eredeti és vicces. A No Pain No Game május 10-ig megtapasztalható a Ludwig Múzeumban, úgyhogy akik szeretnék, hogy a frappáns kérdésfelvetések és egyedi elgondolások mellett egy kiállítás fizikailag is megmozgassa, azoknak kifejezetten ajánljuk a tárlatot.