Salamon

99 mezítlábas olasz

2015.08.17. 07:00

Programkereső

Egy magyar és egy olasz fotográfus közös munkájából született meg az a vándorkiállítás, amely egy természeti katasztrófa után újjáéledő város lakóit mutatja be. A Mai Manó Házban látható tárlatról Bakonyi Zsuzsát, a projekt magyar résztvevőjét kérdeztük. INTERJÚ

- A kiállítás egy nemzetközi projekt eredményeként jött létre. Milyen esemény adta a kiindulási alapot?

- A közép olaszországi L'Aquila városát 2009 áprilisában földrengés rázta meg. Nekem erről nem volt tudomásom, az olasz művésztársam, Lavinia Tribiani lakik ennek közelében, és ő fejéből pattant ki, hogy foglalkozni kéne ezzel a településsel, bemutatva a katasztrófa óta eltelt időszakban történt fejlődést és az embereket. Két évvel ezelőtt, 2013-ban végül összeálltunk, elutaztunk oda és megvalósítottuk az elképzelésünket.

Monumentol’aquila
Monumentol’aquila

- Mit találtatok a helyszínen? Hogyan tudta behegeszteni a sebeket a város?

- Nagyon érdekes volt felfedezni a várost. Korábban semmit nem tudtam róla. Ami a legérdekesebb volt a számomra ebben a projektben, az nem maga a földrengés ténye, hanem hogy mi történik egy természeti csapás után szociológiailag, urbanisztikailag, milyen reakciókat adnak az ott élők. Ez egy gyönyörű város, különleges történettel, és ami megdöbbentő, hogy a középkori városmag a földrengés óta lényegében teljesen lakatlan. Nincs sok összedőlt ház, de még mindig látszanak a nyomok négy-öt év elteltével is. Az épületeket vasállványokkal erősítették meg és kialakítottak egy úgynevezett piros zónát, ahová nem szabad bemenni - persze azért át lehet lépni a kordonokat. Ebben a városmagban egyrészt síri hangulat van, másrészt viszont fagyit nyalogató turistákat lehet látni mindenfelé. A lakók nagy részét kiköltöztették az úgynevezett new town-ba, de ott nem igazán érzik jól magukat.

Bakonyi Zsuzsa
Bakonyi Zsuzsa

- Mi fogott meg a város történetében?

- Amikor elkezdtem foglalkozni a projekttel, megpróbáltam minél jobban beleásni magam, sokat olvastam a városról, találkoztam egy fiúval, aki onnan származott és Magyarországon lakott sokáig. Ő ott volt a földrengéskor, rengeteget mesélt arról az éjszakáról és a város történetéről. A települést anti-Vatikánként alapították, a szerkezete a fordított Jeruzsálemre hasonlít, az Aquila, azaz sas-csillagképpel összhangban lettek elhelyezve a főbb templomok. Az elméletek eljutnak egészen odáig, hogy valószínűleg a városban őrzik a Szent Grált. Emellett fontos a számmisztika is: a 99-es szám végigvonul a városon. 99 temploma van és ugyanennyi tere, valamint kútja. Így lett a fotóinkon szereplő emberek száma is 99 és a képek végső mérete 9x9 cm.

Monumentol’aquila
Monumentol’aquila

- Mi volt a célotok a projekttel, mit akartatok megmutatni?

- A tragédiára akartunk reflektálni, de nem úgy, ahogy az olasz média teszi. Ironikus volt, hogy pont, amikor ott voltunk - szűk két hetet töltöttünk a városban -, az egyik leghíresebb helyi fotográfusnak nyílt kiállítása a belvárosban a földrengés napjaiban készült képeiből. A fotókon sebesülteket, síró embereket, mentősöket és romhalmazt lehetett látni - nagyon megrázó volt, hogy még négy évvel a katasztrófa után is a szörnyűséget idézik fel újra és újra. Nekünk más volt az elképzelésünk: felállítottunk egy antitézist, felkínálva a lakóknak egy csatornát, hogy kinyilváníthassák, igenis szeretnek itt élni ebben a gyönyörű városban.

Monumentol’aquila
Monumentol’aquila

- Milyen reakciókkal találkoztatok?

- Nagyon vegyes volt. Több mint száz embert fotóztunk le, végül 99 szereplő látható a képeken. Toboroztunk, készítettünk blogoldalt, facebook-eseményt, az olasz alkotótársamnak is volt egy-két ismerőse a városban, illetve az utcán is leszólítottunk embereket, mivel szerettük volna az egész palettát megjeleníteni a gyerekektől az idősekig. Egészen eltérő reakciókkal találkoztunk. Először azt hitték, hogy újságírók vagyunk, amit nem fogadtak túl lelkesen, hiszen hozzászoktak, hogy csak kihasználják a sérült helyzetüket. Miután ezt sikerült eloszlatnunk és elmeséltük, mi a célunk a fotókkal, legtöbbször azt mondták, hogy kamera elé állnak. Az újabb döccenő ekkor következett, mivel a kulcsmomentum az volt, hogy le kellett venniük a cipőjüket, hogy mezítláb szerepeljenek a képeken. Erre nem mindenki volt hajlandó, olyan is akadt, aki elrohant. Így aztán különféle stratégiákat kellett kialakítanunk, és nem a legelején kértük meg erre őket, hanem előbb beállítottunk mindenkit a helyszínen és akkor kértük, hogy le kéne venni a cipőt. Még a helyi kolostor idős apácáit is rávettük, hogy szerepeljenek - csak mondjuk ők nem mezítláb, hanem zokniban.