Emma

Tárlat post Modem

2015.11.06. 09:00

Programkereső

Január végéig újra látható az egyik legnagyobb magyar magángyűjtemény, a fantasztikus Antal-Lusztig kollekció, Nagy T. Katalin válogatásában a debreceni Modemben.

A Csontváry- és Nemes Lampérth-képek eltűnése után a kártérítés kifizetésével lezárult az Antal-Lusztig gyűjteményt (no meg persze a várost) ért veszteség történetének első szakasza. Az egész magyar sajtó beszámolt róla. hogy miután Dr. Antal Péter műgyűjtő 2006-ban tíz évre a debreceni Modemben letétbe helyezte kolosszális gyűjteményének egy részét, 2013. áprilisában derült ki, hogy hiányzik két nagy értékű kép. A történet persze csak akkor fog teljesen lezárulni, ha a Csontváry és a Nemes Lampérth majd megkerülnek, de nyáron a 134 millió forintos kártérítést kifizették a tulajdonosnak. Miután a többször is újrakezdett rendőrségi nyomozás nem talált bűncselekményre utaló nyomot, a város kénytelen volt vállalni az anyagi felelősséget, mert az eltűnésre nem terjed ki a műtárgybiztosítás. Viszont a városvezetés a múzeumigazgatót elküldte, intézményét pedig alárendelték a Déry Múzeumnak.

MODEM
MODEM
Fotó: Czeglédi Zsolt, MTI

Most, hogy remélhetőleg rendeződik Dr. Antal Péter műgyűjtő és a debreceni múzeum viszonya, újra a képekre és szobrokra, installációkra és videókra fókuszálhatunk. Ezek ugyan nagyjából az utolsó százötven év magyar képzőművészetének jelentős reprezentánsaira koncentrálnak, de ehhez képest teljesen nyitottak mind térben, mind időben. A kurátor feladata a cím (Újratervezés) és az előzmények ismeretében a tabula rasa megteremtése lehetett, viszont Nagy T. Katalin 2007-ben már összeállított ebből a gyűjteményből ugyanitt egy kiállítást (Testbeszéd 2007), és egy évvel később a Bécsi Collegium Hungaricum is bemutatott tőle egy szűkebb válogatást, ezen kívül több albumban is publikálták már az anyag jelentős részét (igaz, a jelenlegi kiállítás katalógusának még se híre, se hamva). A Modem épülete viszont tökéletesen alkalmas a XX. századi és kortárs alkotások kiállítására. Három szintjén most a kurátor öt szekcióba osztotta a választott műveket – mintegy négyszázat kiválogatva az ennek sokszorosát kitevő teljes kollekcióból.

A teremtés az Atyával kezdődik, az egyik oldalon századfordulós, a másikon XX. századi mesterek arcképei, leginkább önarcképei, drámaian izgalmas csoportosításokban. A szekció Rippl Rónaival és Kernstockkal indul. Czimra Gyula három önarcképe egymás felett ugyanannyira egyöntetű, mint amennyire különböző. Ámos Imre portréi tőle nem messze, főleg női modellekről, jellegzetesek és emlékezetesek. Órákig tudom nézegetni egy-egy festő különböző önarcképeit, és irigykedem azokra, akik kézbe vehették a Lyka Károly előszavával 1928-ban megjelent, a Képzőművészeti Főiskola által kiadott, litografált önarckép mappát. Ebben Tarjáni Sinkovics Jenő is szerepelt, egy elgondolkodó és egy mosolygós önarcképet tett egymás mellé egy mappalap keretébe – ekkoriban már ki lehetett mondani vizuálisan is, hogy odabent sem mindig van az ember egyedül. Márffy két, egyaránt szigorú arca is egymásnak veti hátát és félprofilból néz ránk – de nála csak a falra akasztásnak köszönhetően. Az egyik datálás nélküli, a másik 1940-es, az egyik háttere enteriőr, a másik hideg, üres tér. Ezen a vonalon továbbhaladva Anna Margit és Ámos, valamint Korniss Dezső képei következnek. Korniss képe az ősi témát, – magát – elidegenítve valósítja meg: saját mitológiájának kelléke lesz, mint az asztalon a hegedű, amikor a keretezett portrékép is egy tárgy a csendéletben. A mester, Vajda Lajos pedig két (értelmezési) sík között nyit átjárást, tervrajz és önarckép egymásra vetítésével.

Amikor a szekción belül egy másik fal felé fordulunk, egyszerre két kvázi-agresszív sarló-kalapácsos Pincehelyivel találjuk szembe magunkat, aki ezáltal a műfajnak újabb jelentéstartományt ad. Szurcsik, Birkás, Gaál József nélkül nincs mai magyar portré, különösen akkor, ha ilyen komolyan törekszik egy gyűjtemény a teljességre, vélhetően még ebben a szűkített formájában is. A maiak mellett „benéz” Arnulf Rainer, néhányuk példaképe, és egy-két fontos kortárs feminista ábrázolás is. Mielőtt elhagynám a szekciót, ami az egész első szintet pazarul tölti ki, „kénytelen” vagyok visszafordulni a lépcső felé, újra Márffy, Vaszary, Rudnai, Nagy Balogh, Rippl Rónai, Székely Bertalan arcaival nézek szembe, ők mind rengeteg adomát tudnak. Nagyon beszédesek a gyerekportrék is. Elcsodálkozom, hogy mennyivel izgalmasabbak a tematikus rendezések, amikor például a gyerekek kora, és nem a festők vagy pláne a festők születési dátuma a vezérfonál. Vesszen a kronológia önkénye!

A második emeletre, gondoltam, éppen a történetek előadása lesz jellemző, de Baglyas Erika installációja, („Mert üresek. Ezért sem az emlékezést, sem a felejtést nem segítik a szavak...” – Ami marad, 2007)torkomra forrasztotta derűs várakozásomat. Már jóval azelőtt, hogy tudatosult volna bennem, hogy sztéléi, vagy sírkövei vagy kőtáblái nem csak memento moriként figyelmeztetnek, hanem, mivel szappanból készültek, holokauszt emlékeztetők is. Párja a kiállítási térben Lovas Ilona öt báb(u) installációja 1991-ből, és mivel az orsó-alakú néma formák talán még életre kelnek; inkább érkezőben mint távozóban függnek ott, adnak valamennyi reményt. Önálló szekcióként is megállná a helyét ez a két munka. Ezen a szinten Tradíció, Idő és Tér a három alapfogalom, ami köré a válogatás csoportosul. A legtöbb történetmondás a tradíciók közül sejlik fel, de a narratívák a többiben is igen frappánsan bukkannak elő. Mint például Kornissnál, aki takarékos vonalakkal is sűrű konnotációs réteget húz fel.

A megsüvegelt hagyományok sokfélesége egyaránt jellemző az európai iskolához tartozó és a szentendrei kötődésű alkotók munkáira, valamint szintetizáló kiállítási tereket eredményez – amit a múzeumi gyűjtő szétválogat, a magángyűjtő egymás mellé rakosgatja, érvel a kurátor ezzel kapcsolatban. Így kerülnek egymás mellé Mednyánszky, Tornyai vásznai, Glatz Oszkár két lánykája és folklór tárgyak. Továbbá a népi, főleg barokk vallásos művészet máig köznapi környezetben létező néhány darabja, pont ezért lepődünk meg rajtuk múzeumi környezetben. Csontváry valóban nélkülözhetetlen tájképe csak reprodukcióban látható – úgy látszik a kurátor sem tudta, vagy nem akarta elkerülni, hogy ne tegyen utalást arra, ami a gyűjteménnyel a Modemben történt. Fontos rendezési szempont errefelé a keresztény ikonográfia tiszteletteljes, vagy újra kontextualizáló hivatkozása. Nekem nagy meglepetés volt Lois Viktor angyalszobra fából, organikus formák fantasztikusan sikerült megvalósításával. Templomban megcsodálnám, kiállításon kétszer is körbejárom. Ámos nagykállói szimbólumai is idekapcsolódnak, az ő súlyos profétikusságával a Nemzeti Galériában töményen szembesülhettünk nemrég, de az Antal-Lusztig gyűjteménybe került jó néhány műve ugyanígy aláhúzza az életmű jelentőségét.

A Tér ciklusban hasonlóan nagy aurája van Ország Lili labirintusainak, ráadásul össze is nézhetők itteni képei Voinich Erzsébet belső elveszésre utaló, nyitott és ugyanannyira zárt enteriőrjével. A magunkba zártság kivetítését, a tükörbe nézést vélem látni Csontó Lajos 5+1 elemes, egész termes installációjában is, melyben a sejtosztódás (?) videója újraértelmezi a másik ötöt. A cikk elején reprodukált Allegro Barbaro I. Bálint Endrétől a kiállítás egyik térbeli, időbeli, esztétikai, motivikai középpontja. Nem az egyetlen megvalósítása ennek a témának, Bálint ezen az egy méter széles táblaképen (1971) kívül is sokszor utalt Bartók ugyancsak emblematikus művére, ismételte meg dacos, a hagyományt újraértelmező, iróniával előadott gesztusát. Az Idő tematikus szekcióban lévő másik Bálint főmű, A pompeji gázóra-leolvasó múmiája nehezebben lenne reprodukálható, holott érdemes volna megmutatni tragikomikus erejét. Ahogy a falióra dobozát Bálint, úgy ennek a szekciónak az alkotói kiveszik az óra mutatóját, számlapját eredeti kontextusukból, mint Kicsiny Balázs, aki marionett-kicsinységűre redukálja férfijait és nőit a számlapon mozgatva őket, vagy ahogy Román György alakjai óralapok közé ékelődnek. Sokatmondóak a temető vagy éppen a bezárt gyár memento jellegét továbbgondoló munkák is.

Faa Balázs ugyan szintén az óra számlapot használja formai kiindulópontul, de geometrikus varázsvideója már előkészíti a harmadik emelet művészetének világát. A Modem kiállító terének ez valamivel kisebb területű szintje a másik kettőnél, egy kisebb térelválasztástól eltekintve tulajdonképpen egységesen lehet róla beszélni. Nagy T. Katalin is így fogta fel a szinte mindig narratíva nélküli, konceptuális, jellegzetesen monokróm alkotások bemutatásának feladatát. Bár a leghomogénebb rész ez, legfeljebb azzal lehet többek között Maurer Dórát és Robert Swierkiwiczet, Jeff Koonst és Hermann Nietsch-et egy kalap alá vonni, hogy kitörnek a táblakép keretéből, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Számomra itt ilyen szempontból nézve a legnagyobb élményt a vásznak olajának (lakkjának, stb.) a síkból kiemelkedő, de még nem térbelivé váló megmunkálása adja. Bár nem így rendezték őket, Bernát András, Szabó Dezső, Thomas Peel gesztusai olvashatók így össze, mind közül a legizgalmasabb Jason Martin Acél című képe (2008), mert a szín által asszociált anyag textúrája felé mozdította el a síkbeli ábrázolást. Kiemelkedő és nagyon erős hatású Ilona Keserű Ilona táblakép-esszéje: From the world 1974-75, amely 90 centi magas keretekből helyez egymás mellé 14 darabot – már-már hallani vélem a repetitív zenét, ami megszólal, miután egy kortárs zenész az alkotást kottának nézte. Okkal.

A tárlat az egész múzeumi térben a legnagyobb igényességgel, áttekinthetően elrendezett és hibátlanul megvilágított. Az Újratervezés által a debreceni múzeum visszakerült a kortárs művészeti térképre, a kiállítás pedig újra aláhúzta az Antal-Lusztig gyűjtemény múlhatatlan jelentőségét.