Olivér

„Ha van mit mondanunk, lesz olyan is, aki figyelni fog”

2015.11.18. 09:11

Programkereső

Kudász Gábor Ariont, a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók számára alapított Capa-nagydíj első kitüntetettjét technikákról, jelenlétről és kitűnésről kérdeztük.

- Nyertes pályázatod címe Emberi lépték – mire épült az alapkoncepciód?

- Egy tendencia-párral foglalkoztam: a globálistól a lokális felé irányuló törekvéssel, illetve ennek fordítottjával, mikor egy helyi jelenségből messzemenő következtetéseket vonunk le. Az elmúlt évtizedben a munkáim e gondolkodás köré épülnek. Az emberi léptékre – legyen az személyes, urbánus, nemzeti vagy globális – fontos viszonyítási alapként tekintünk, de mi van akkor, ha a fogalom definíciója bizonytalanná válik? Egyes elméletek szerint a lépték valójában csak fikció és egymásnak ellentmondó definíciók határozzák meg.

Az emberi lépték határait keresem,

hogy hol húzódik az érzékelésünk pereme, annyit vonunk be a léptékünkbe, amennyit a világból érzékelünk. Végül egy téglagyárban találtam meg az ideális formát ennek vizsgálatára, a téglát. Izgalmas, hogy a civilizációnk kezdetei egy időre tehetők a tégla feltalálásával és a matematika kialakulásával. Ez egy végtelenül egyszerű tárgy, aminek adottságai számtalan szálon kapcsolódnak az emberi igényekhez, a testhez, mértékhez, léptékhez.

Kudász Gábor Arion
Kudász Gábor Arion

- Mennyit változott a pályamunkád az előzetes kiválasztás és a végső eredményhirdetés közt eltelt fél évben?

- Nagyjából ötven százalékos készültségben volt tavasszal a képanyag. Eleve úgy írták ki a pályázatot, hogy folyamatban lévő munkákkal lehetett jelentkezni. Fél év telt el a két forduló között, de ebből nagyjából három aktív hónap állt rendelkezésre, hiszen a végén már a prezentációra készültünk. Ráadásul én általában lassan dolgozom, több évet is igénybe vehet egy munka felépítése. Adódott egy érdekes félreértés is: az egyik zsűritag úgy értelmezte a munkatervemben, hogy helytörténeti gyűjteményekben is tervezek kutatásokat végezni, én viszont elsősorban online adatbázisokkal dolgoztam és nem is annyira meghatározó elemként. Ennek hatására viszont valóban elmentem helyi kis múzeumokba, gyűjteményekbe kutatni, majd az így gyűjtött látványokat újrafogalmaztam és újrafotóztam kint a gyárban, ezáltal tovább gazdagodtak a képek közötti hivatkozások is.

- Miért a fekete-fehér technika mellett döntöttél?

- Még diákként használtam utoljára fekete-fehér nyersanyagot, majd igen sokáig mereven elutasítottam, de az ezt megelőző munkám során ismét visszatértem hozzá. Régen valahol elég nagyképűen azt nyilatkoztam, hogy a fekete-fehérnek nincs értelme, hiszen a világ is színes. Tévesen azt gondoltam, hogy azért, mert színesben több mindenre kell odafigyelni, egyúttal az magasabbrendű is. Aztán mikor édesanyám tárgyi hagyatékát dolgoztam fel, rá kellett jönnöm, hogy a színes ugyan valószerűbb, de egyúttal el is veszít valamit.

A lefotózott tárgyak túlságosan is azok voltak, amik, a tapintható jelenlétük elfedte a sok beléjük kódolt emléket.

Mit teszek a lefényképezett tárgyakhoz a kiválasztáson túl, ezzel az erővel egy polcon is kirakhatnám őket. Fekete-fehérben viszont szinte magától létrejön ez a fajta áttétel. Az Emberi léptéknél is azért döntöttem e mellett, mivel a tégla vöröses színe ráül a képekre, és így nehezebb volt arról beszélni, amit ez a tárgy közvetít és nem magáról a tárgyról. Ezen kívül a saját képek és a gyűjtés során talált képek közötti határvonal elmosására is alkalmas volt a fekete-fehér technika.

- Hogyan találsz témát?

- Minden sorozatom ugyanazt a gondolatot járja körbe vagy próbálja bizonyítani: mi az, amit én látok a globalizációról, hogyan hatnak ránk a világ eseményei és milyen a viszonyunk azzal a világgal, amiben egyre kevésbé találjuk a helyünket. Nem kell témát találnom, egyik munka visz a következőbe. Úgy gondolom, hogy ha a sorozataimat egymás mellé raknánk, elég jól megmutatkozna, hogy mind egy mögöttes gondolatról szól, én pedig

mindig ugyanazt fotózom.

- Korábbi munkádban, a Közép-Középben egészen intim közelségből mutattad meg a családodat. Hogyan tud a kamera és a fotós jelenléte megszokottá válni annyira, hogy természetes legyen, amit látunk?

- Úgy tűnik, a kérdés abból a téves feltevésből fakad, hogy amit a fényképezőgép lát az a valóság, tehát nem befolyásolja a fényképező jelenléte. Én ezzel szemben azon az állásponton vagyok, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz. Minden helyzet óhatatlanul módosul azáltal, hogy jelen van egy fényképezőgép, illetve az, aki a fényképezőgépet tartja. A fotográfus véleménye nem hagyható ki a képletből, mert a gép akkor fog elkattanni, amikor ő jónak látja. Azáltal, hogy kijelentjük, létezik érintetlen pillanat, egyúttal belekeveredünk a hazugságba, hogy ennek jelentősége van a kép értelmezése szempontjából, pedig a képnek önmagában nincs értelme, legalábbis nem úgy, ahogy egy mondatnak van. A Közép-Közép a családom intim pillanataiban készült, azt hihetné a néző, hogy beleshet az életünkbe, feltárhat egy titkot, ám valójában nem ez történik. Legtöbbször a fotózás aktusának kedvéért születnek meg a jelenetek.

- A képeket kiegészítik a feleséged naplóbejegyzései.

- Ezek a bejegyzések se közvetítik egy az egyben a valóságot. Feleségem sokszor olyan dolgokat jegyzett le, amikre én vagy nem emlékeztem, vagy teljességgel érdektelennek találtam, viszont az ő szemszögéből az volt feljegyzésre méltó esemény. Ebből a szempontból tényleg annyi féle történelem van, ahányan megélik. Emellé a szöveg mellé jön a fotóanyag, ami a kép természetéből adódóan fikció, de a kettő együtt valahogy mégis elhiteti, hogy egyfajta dokumentációját látja az életünknek. Végül keletkezik egy számomra is új, harmadik dimenzió, amiben a néző összerakja a puzzle-t és értelmet, narratívát keres benne. A szövegek és képek kapcsolata is manipulatív, így a megfigyelő és a megfigyelt helyet cserél.

Kudász Gábor Arion átveszi a Capa-nagydíjat
Kudász Gábor Arion átveszi a Capa-nagydíjat
Fotó: Marjai János, MTI

- Miből áll egy fotóművész munkája magán a képkészítésen túl?

- A fotográfiát hasonlíthatnám az asztalosmunkához. A képzeletbeli asztalos, mielőtt elkészít egy bútordarabot, mondjuk egy könyvespolcot, először bizonyára megnézi, kinek készül, milyen könyveket olvas az illető, melyek azok a kötetek, amiknek majd szemmagasságba kell kerülniük, hova kerül a bútor és milyen időtartamra készül, talán több generációt is ki fog szolgálni és így tovább. Ez komoly felkészülést, körültekintést, sőt jövőbelátást igénylő munka. A fotográfia is épp ilyen. A kontextus meghatározása, amiben majd a képek megjelennek, az a munka nagyobbik része.

- Manapság a képekben való kommunikálás hihetetlen méreteket öltött – hogyan lehet ebből a zajból kitűnni?

- Éppen az előbb említett kontextussal.

Rengeteg kép készül, de a 99 százalékuk minden kapcsolódás igénye nélkül lebeg.

A létezésük egyetlen indoka, hogy képesek vagyunk elkészíteni őket. Ha van mit mondanunk, lesz olyan is, aki figyelni fog.

- Az elmúlt években több előremutató lépés történt a magyar fotográfia helyzetbe hozatalára. Érzékelhető ennek az eredménye?

- Magyarországon rengeteg tehetséges művész és fotográfus van, ám az ország mérete, a nyelv különállósága nem kedvez. A kérdés az, hogyan lehet elérni, hogy azok a kezdeményezések, mint a Capa Központ megalapítása vagy az Art Market Budapest fotószekciója megszervezzék azt a felvevő közeget, ami igényli, hogy részesüljön ebből a művészetből – legyenek azok gyűjtők vagy intézmények, közönség. Nemcsak támogatni kell egy művészt, hogy dolgozhasson, hanem arra is szükség van, hogy a közösség is igényelje a munkáját, legyen a társadalomnak szüksége a fotográfiára. Ez a folyamat lassú, és idehaza úgy látom, izoláltan vannak jelen az előremutató kezdeményezések. A Capa Központtal kapcsolatban meg kell jegyezni, még nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat, hogy a zászlóshajó szerepet felvegye és kijutassa a magyar fotográfiát a nemzetközi diskurzusba. Pedig képes lenne rá, hiszen a kellő presztízse és támogatottsága talán már megvan hozzá. Ide is kell hoznia azokat a nemzetközileg meghatározó szereplőket, akik kutatják a magyar fotográfia kevéssé dokumentált korszakait. A Capa Központ nem lehet egy újabb kiállítóhely. Támogatja a nemzetközi jelenlétet, programokat szervez, díjat alapít, szellemi találkozóhellyé kell válnia, de a legfontosabb feladata az lesz, hogy ezt a többé-kevésbé összekapcsolódó közösséget nemzetközi kontextusba helyezze. Remélem, hogy pár év múlva az idén debütált Capa-Nagydíj európai szinten jegyzett és érdeklődéssel figyelt díjjá növi ki magát és a majdani díjazottaknak nemzetközi ismertséget is jelent.

- Nálad milyen fotók lógnak a falon?

- Többféle képpel veszem magam körül. Vannak barátságzálogok más művészektől, ott vannak édesanyám képei, amik világnézeti referenciák, igazodási pontok számomra és van egy-két kép – köztük néhány sajátom is –, amit azért nézegetek, mert nem értem. Az a jó kép, amit nem tudok megfejteni, ami minden nap változtatja a jelentését.

Kudász Gábor Arion 1978-ban született Budapesten. 1998 és 2003 között a Magyar Iparművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait Fotó szakon. 2007 és 2010 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen vett részt DLA-képzésen, jelenleg az egyetem Fotográfia Tanszékének adjunktusa. Számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt munkáival. Márciusi Ifjak- és Balogh Rudolf-díjas fotográfus.