Jenő

Sok ideget megtépázott a pop-art

2015.11.25. 15:42

Programkereső

A Ludwig Goes Pop + The East Side Story című kiállítás apropóján körbejárjuk, mi is az a pop-art, milyen művészeti és társadalmi közegben szökkent szárba, és mitől is különleges a most futó, rendkívül népszerű tárlat.

A XX. század csordulásig volt izmusokkal, stílusteremtőkkel, útkeresőkkel, irányzatokkal és követőkkel. A fejlődés százada volt, a feltalálók és újítások kora, mint ahogy tele volt szörnyűségekkel és újrakezdésekkel is. Mindez rendkívül inspiráló táptalajt nyújtott az újat, a mást, a változást kereső alkotóknak: az évszázados akadémizmus kifáradni látszott, kifejezésmódja, szabályai túl merevek voltak, hogy az alkotók kifejezhessék kirobbanó érzelmeiket ezekkel az eszközökkel. Támogatói, védelmezői elefántcsonttoronyba zárkózott, megcsontosodott rögeszméikkel birkóztak, nem véve tudomásul, hogy az idő halad, és ők lemaradnak. A rendkívüli sokszínűség áldásos és átkozott volta hamar megmutatta, hogy nem minden fenékig tejfel: az sem jó, ha tunyán másoljuk a megszokott kliséket, és megüli a gyomrunkat a túl sok lehetőség is, mint a zsíros falat.

A közönség már-már azt gondolhatta, túl van két világháborún, gazdasági válságokon, nagy felfedezéseken, a világ meghódításán, impresszionistákon, expresszionistákon, kubistákon, avantgardeokon, fauvokon... Aztán a 60-as években mégis jött valami új, ami még ennél is nagyobb fricska volt, és igen sok ideget tépázott akkoriban. Hozzátartozik a történethez az is, hogy ekkorra az európai művészeti hegemónia megtört, és a fő csapásvonal, a művészeti fókusz az Egyesült Államokba helyeződött át; a művészet itt hódított és teljesedett ki, átvéve a meghatározó szerepet a hagyományos európai művészeti hagyományoktól. A jelentős, meghatározó irányzatok itt szökkentek szárba: az absztrakt impresszionizmus, action paint, gesztus művészet, minimal art, hipperrealizmus, és természetesen a pop-art. A század végére a művészek mindent használtak már, nem volt olyan téma, anyag, gondolat, ami valamilyen formában nem került be a nemzetközi művészeti irányzatok valamelyikébe. A közönség meg hol fintorogva, haját tépve, hol őrjöngve zabálva vette tudomásul, hogy új világrend alakult...

Adná magát a szemantikai logika, hogy a POP a populárisból ered, az ART-ot meg ugye nem kell magyarázni. De, mint mindennek, ennek a névadásnak is sokkal profánabb, és épp ezért kevésbé várt eredete van. Azt mondják, hogy az eredet Richard Hamilton: Tulajdonképpen mi az, ami otthonainkat ma oly mássá, oly vonzóvá teszi? 1956-os képénél keresendő. Az itt pucérkodó férfialak kezében látható poroló, vagy tollas ütőre (?) írt „POP” feliratot emelték át az újságírás zavarosába, és innen terjedt el, mint egy alkotói stílus megnevezése. Persze könnyebben értelmezhető a magyarázat, miszerint az elnevezés inkább arra utal: a populáris, hétköznapi tárgyakat beemelik a művészet világába, az alkotás folyamatába.

Richard Hamilton: Just what is it that makes today's homes so different, so appealing?
Richard Hamilton: Just what is it that makes today's homes so different, so appealing?
Fotó: Wikiart

Mint minden új stílus megjelenésénél, itt sem egyik pillanatról a másikra kezdett mindenki ebben az önkifejezési formavilágban gondolkozni, sok művész pályája kifutott a már ismert stílusában, voltak, akik csak belekóstoltak, és voltak magukat lelkesen a közepébe vetők szép számmal. Magát a stílust is rendkívül nehéz definiálni, annyira szerteágazó, több, párhuzamosan futó szálat kellene össze-, aztán szétgabalyítani, hogy maradjunk annál, nehéz pontosan megmondani, hol kezdődik, és hol ér véget a pop-art.

Célkitűzése volt az un. "magas művészet" (a hivatásos művészet, a szakmai elit által elfogadott formavilág) és a hétköznapok közötti falak lebontása. A hétköznapi tárgyak és jelenségek bevonása a műalkotásokba, mindezt közérthető, emészthető módon. Olykor kapcsolata a valóssággal meglehetősen hűvös, távolságtartó, és ez igaz a korábbi korok alkotásaira is. Szinte természetes, hogy gyakran csúszik át a konceptualitás területeire, ahol nem a mű, hanem annak jelentése fontos (ez már sokak számára nehezen érthető, nem csoda, hogy komoly támadások érték, és érik ma is a tagokat és a műveket).

A művészet nem a kész mű, hanem a műig vezető út, a felfedezés, a kísérlet, a próbálkozás. A folklór, elsősorban a nagyvárosi, a szubkultúrák, a reklámok, divatmagazinok prekoncepcionális fotográfiái, a semmitmondó képregények, egyszerű használati tárgyak mind lehetnek az alkotás szerves részei, a kész mű alkotóelemei, vagy maguk válhatnak művé. Tesznek az érzéki festőiségre, felrúgnak minden rendszert, szabályt, néha az öncélú polgárpukkasztás sem áll távol az alkotóktól. A festészet, a plasztika, a szobrászat összeolvad. Aki fest, az szobrot is készít, és akad, aki a szobrait festi ki, hogy új tartalmat adjon nekik. Az irónia, a szarkazmus, a világ-, és rendszerkritika jelentős eleme az irányzatnak, melyeket kegyetlen őszinteséggel tálalnak, és tolják a közönség képébe vigyorogva, mint egy gonosz bohóc, fülig festett vörös szájjal vigyorogva, de hideg csillanással a tekintetében.

Ludwig Goes Pop + The East Side Story 

A Ludwig múzeumban 2015. október 9-2016. január 3-ig látható Ludwig Goes Pop + The East Side Story című kiállítás Peter és Irene Ludwig által létrehozott gyűjteményből a PopArt korszakát mutatja be. A kiállított képek között megtalálhatók Jasper Johns, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Tom Wesselmann és ismert, ikonikus művei, kevésbé ismert alkotók, mint Allan D'Arcangelo, Richard Lindner, és az európai irányzat képviselői Peter Blake, Richard Hamilton, David Hockney, Mimmo Rotella. A világon egyedülálló kiállítási anyagról van szó. Csupán a Ludwig múzeum anyaga elég ahhoz, hogy egy egész korszakot, a PopArt-ot egyben, egy egészkén tudja bemutatni. A budapesti anyagot kiegészítik hazai, és kelet-európai művészek művei, így a teljes kiállítás csaknem 200 műből áll össze.

"A régió művészetének érdekessége, hogy egy-két kivételtől eltekintve olyan művészt nem találunk, aki kizárólag a pop artban tevékenykedett volna. E néhány példa közül kiemelkedik Dušan Otašević (Szerbia) vagy Boris Bućan (Horvátország). A jugoszláviai pop artra azonban jellemző egyfajta szürrealista hatás, ami a magyar művészetben inkább szürnaturalista keveredéssel jelenik meg például Konkoly Gyula vagy Lakner László festményein. A pop art másik határát épp a hiperrealizmus jelenti, mint ahogy Siskov Ludmil, Birkás Ákos, Marko Pogačnik vagy Claes Oldenburg munkáiban látjuk. A korszak egyik, az uralkodó művészetfogalom legradikálisabb felfogása alapján tevékenykedő Fluxus hatása is felbukkan a pop art alkotásokban (pl. Szentjóby Tamás). Bizonyos műveket pedig elsősorban a konceptuális művészet példáiként tartunk számon (pl. Július Koller, Sanja Iveković). Összességében elmondható, hogy a kelet-európai művészek munkái gyakran több irányzat határterületén jelennek meg. A kiállításon számos ismert és kevésbé a köztudatban élő női művész munkáját láthatjuk (Vera Fischer, Miša Pengov, Milena Usenik, Sanja Iveković, Jana Želibská, Natalia LL, Keserü Ilona, stb.). Ez többek között azért is fontos, mert a pop art egyik közkedvelt megoldása a női test tömegmédiumokra jellemző, szexualizált ábrázolásmódjának átvétele volt, ugyanakkor nagyon kevés női művészt ismerünk, akinek a tevékenységét – részben vagy egészben – ebbe az irányzatba sorolhatjuk. Érdekes azonban, hogy ezek a női művészek maguk is gyakran ábrázoltak nőket, sokszor épp a tömegmédiumok által sugallt felfogás kritikáját adva.

Popovics Viktória kurátorral készült interjúnk itt  olvasható!