Cecília

Digitális amnézia és az emlékezés terabitjei

2015.11.27. 09:23 Módosítva: 2015-11-27 10:43:49

Programkereső

Az emlékeink tárolható adatok? Tudatos vagy öntudatlan a felejtés? Végrendelkezhetek a tárhelyemről? Mi századunk egyéni és kollektív emlékezetének dinamizmusa? A Chimera galériában nyílt Radical Memories tárlat hét művész nagyon eltérő szemüvegén keresztül vizsgálja a kérdést, mi pedig megvizsgáltuk a vizsgálatot.

Az emlékezés és felejtés kérdésköre korántsem csupán a huszonegyedik század egyre jobban terjedő digitalizmusának témafelvetése: már az ókori Egyiptomban Thamosz király is felrótta az írás egyiptomi feltalálójának, Thot istennek, hogy a szóbeli emlékezet elsorvad, ha az írásbeli emlékezet hamis biztonságára támaszkodik. Thot isten az írást olyan eszközként dicsérte, amely az egyiptomiakat „bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé” teszi. Thamosz király viszont alaposan szétrombolja ezt az illúzióját. Úgy vélte, az írás nemcsak nem segíti, hanem éppenséggel kárára van az emlékezetnek, azaz a lélek azon képességének, hogy önmagából hozzon felszínre bizonyos dolgokat; az írás pusztán az emlékeztetés eszköze.

Ezek után szinte beskálázhatatlan, hogy a hieroglifák analóg nílusi világához képest mennyire aktuális manapság ez a kérdés. A felejtés és az emlékezés régi oximoronok: az olyan kollektív emlékezet létrehozásával, mint a végtelen terjedelműnek is titulálható digitális adathordozók, nincsen szükségünk a konkrét emlékezésre, mivel magunkon kívül helyeztük azt. Így elég tudni a tárolt információ helyét (például egy weboldal vagy hard drive) nem pedig magát az információt: az emlékezés a hordozóra irányul, nem pedig a tartalmára. Tehát az emlékezés ilyen szempontból egyenlő a felejtéssel.

A Chimera projekt kiállításán is a hordozó tárgyak hangsúlyosak: az alapvetően kevés jelentéssel bíró, de az emlékezés által szignifikáns jelentéstöbblettel felruházott hordozók a múlt „archeológiai leleteivé” válnak. Simon Wachsmuth: Pulad Zurkhaneh című videójában (mely a művész Documenta 12-n bemutatott installációjának része) iráni férfiakat a Zurkhaneh nevű, tradicionális perzsa-iráni testgyakorlat gyakorlása során ütközteti a tárgyakhoz kötődő kortárs és történeti jelentéseket: a falakon lógó nyilak és íjak, pajzsok és kardok értelmüket vesztve lógnak a falon egy régi idő csendes mementójaként, míg a régi mozgás kifejezetten aktív cselekvés a felvételen. A felvétel csupán finoman társul az emlékezés tematikájához, de a Radical Memories nem is szeretné radikálisan az arcunkba tolni vakolókanállal az okosságokat, inkább váratlan szögekből közelít a téma felé.

Asztalos Zsolt: Az én történetem, az én verzióm című kiállítási tárgya egy sebészi pontossággal félbevágott könyvszekrény, rajta lexikonokkal. Az ujjnyi elvágott tér értelmetlensége egyfajta kánon-újradefiniálási fricskának is felfogható: a művész szerint a kánon „nem egy eredeti igazságról, hanem elsősorban rólunk szól”. Ebben a narratívában érdekes a történetiség kérdésfelvetése is: ha félbevágunk egy könyvet, vajon belerakhatjuk minden oldal közepébe a mi három sorunkat? Lesz értelme? Van verziónk egy, már létező verzióban? Lehetséges-e ez a fajta, mondhatni barbár hermeneutika? Asztalos Zsolt, akinek a neve sokaknak beugrik a 2013-as Velencei Biennálé kapcsán (Kilőtték, de nem robbant fel című kiállítás a magyar pavilonban), a radikális újrainterpretálást inkább szimbolikus jelentéstartományba helyezi, nem pedig konkrét javaslatként tematizálja.

Kútvölgyi-Szabó Áron: Unwashable című sorozata ellenben térben is és koncepcióban is pontosan Asztalos Zsolt művével szembeállítva fekszik. A szurokszerű anyaggal lecsöpögtetett régi tárgyak nem a múltba való személyes beleírást, hanem annak teljes eltörlését, szó szerinti és átvitt értelemben vett befeketítésének lassú aktusát mutatják be. A már-már banális gesztus teljesen konkrét, és nem kell szimbólumrendszert sem keresni, mert a szemünk előtt adott. A tárlat címéhez társulva ez a mű inkább kaphatná a Radical Forgetting címet: Kútvölgyi-Szabó Áron nagyapja régi tárgyait önti le, ezzel egy olyan megbélyegzést és eltörlést végez, amiben könnyen érezhetünk bosszút, keserűséget és mindenekfelett: önrendelkező ítéletet a múlt fölött.

Bernd Hopfengärtner és Ludwig Zeller: Life is Good for Now videója a következő teremben egy egészen más típusú önrendelkezésről mesél. A digitális végrendelkezés spekulatív világképe egy elképzelt Svájcba kalauzol minket. A 3D-s videóanimáció alatt négy különböző perspektíván keresztül vizsgálja a Big Data jelenség kulturális következményeit – és a felvétel közben nem érezzük kifejezetten futurisztikusnak a világképet, mert ez a folyamat részint már el is kezdődött. Az emlékezés és tudás kérdéseit mint hulahopp-karikát tehetjük magunkra, ha leülünk megnézni a videókat: más-más szögekből, de mégis nagyon hasonlóan folyik össze és torzul el minden a priori definíciónk ezekben a témákban. A kibontakozás lassú, de mégis nagyon likvid, a tanúságok pedig inkább kérdések, semmint kijelentő mondatok. Ha minden velünk kapcsolatos információ adattá alakítható, akkor vajon hány százalékkal szerették jobban a szüleim a testvéremet? Mit jelent az, hogy a túlélési esélyeim 54 százalékról 73 százalékra emelkedtek?

Koós Gábor kiállítási tárgyai szomorú lenyomatai a felejtés lassú és klasszikus lehetetlenségének. Az egyik kiállítási darabra csupán egy zöld viaszfolt emlékeztet egy oszlopon: a megnyitón egy felhevített fémlapon semmisítette meg némiképp performatív jelleggel a művész annak a két gyűrűnek a viasznyomatát, amelyet immár elvált feleségével készíttettek a méretvétel előtt. A pár perces előadás után azonban a galériába tévedő érdeklődőnek csupán egy zöld viaszpötty maradt, történet nélkül – ami így remek okot ad a galéria vezetőivel való hosszú diskurzusokhoz. Fölötte egy nyomatot láthatunk, amely egy nagyon régi technikával képez le egy igen modern Google-keresést, miszerint „Hogyan lehet valakit elfelejteni”. A kőbe vésett felejtésre irányuló kérdés ugyanazzal az oximoronnal válaszol az emlékezés-felejtés mágnespárjára: magát a felejtés és megsemmisítés aktusát teszi maradandó emlékké és ad neki tárgyi hordozót.

Egy Coop-számla Sophie Schmidt: Eine Woche Bern című munkájából
Egy Coop-számla Sophie Schmidt: Eine Woche Bern című munkájából

Sophie Schmidt: Eine Woche Bern (Egy hét Bernben) című munkái három akvarellt fednek, melyeket a művész tízszeresen felnagyított blokkokból festett meg. A nagyon precíz és ettől igen hatásos munkák rávilágítanak hétköznapjaink rutinszerű felejtésére: az élet nélkülözhető és nélkülözhetetlen dolgainak lenyomatait felemeli a műalkotások Olimposzára, létezésünk számlabizonyítékainak így új interpretációs lehetőségeket adva. A kérdés egyszerre irányul a tudatalatti szelektálásra: mire akarunk vagy mire kell emlékeznünk és mire nem – valamint tréfás módon éppen arra is, hogy a felejtés nem tudatlan. Szándékosan nem akarunk emlékezni olyan dolgokra, amelyeket teljesen felesleges lenne tárolnunk: ez a felejtés nagyon is direkt és tudatos elengedésként manifesztálódik a hétköznapokban.

A kiállítóteremből kilépve az a primer gondolat jutott eszembe, hogy vajon nem ugyanilyen önmegsemmisítő entitásként létezik ez a konkrét kiállítás is, amelyet december 18-ig látogathatunk? Azután el is felejthetjük, és majd rákereshetünk a Chimera archívumában? Vagy a Fidelio cikkei között, mert beugrott valami? Esetleg rákeresünk ennek a cikknek a szerzőjére? Az egyik alkotóra? Megjegyzünk az egészből négy kulcsszót, elraktározzuk egy darabig ezeket az emlékeztetőket, a többit pedig kívül helyezzük az emlékezésünkön.

Az ókori görög Boiótia jósbarlangban állítólag két forrás létezett: Léthé, a feledés vize, valamint Mnémoszüné, az emlékezet vize, melyek közül választhatott az ember, melyikből iszik. Nos, úgy fest, a Chimerában mindkét vízből bőségesen fogyaszthatunk a Radical Memories kiállítás során.