Olivér

Eddig sehol sem látott Hemző-képeket is megcsodálhatunk

2015.12.12. 11:06

Programkereső

A három éve elhunyt Hemző Károly a 20. század egyik legnagyobb magyar fotóművésze. Nincs olyan magyar, aki ne ismerné valamelyik képét; ha máshol nem, a híres Hemző Károly-Lajos Mari-féle szakácskönyvekben már szembetalálkozhatott valamelyik ínycsiklandozó alkotásával. A Magyar Nemzeti Múzeumban december 3-án nyílt meg életmű-kiállítása, amely több szempontból is különleges. Kiscsatári Marianna, a múzeum Történeti Fényképtárának történész-muzeológusa, a tárlat egyik társkurátora mesélt nekünk arról, miért is.
Hemző Károly
Hemző Károly
Fotó: Hemzokaroly.hu

- Hemző Károlynak életében még soha nem volt egész pályáját bemutató kiállítása. Hogy jött létre a mostani tárlat?

- Eddig csak tematikus kiállításai voltak, az egyik ilyen volt a Nemzeti Múzeumban a fővárost bemutató Hemzőváros 2010-ben. A korai sportfotóit a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumnak adta, a városképi anyagból pedig nagyon sokat a Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményének. Ezt követően jött az ötlet, hogy egy nagy közgyűjteményben elhelyezzük az életmű többi részét. Körülbelül 20-25 ezer negatívot, vitázs kópiát és papírpozitívot adományozott a Nemzeti Múzeumnak, ezért ígértük meg neki még életében, hogy egy nagy életmű-kiállítással tisztelgünk előtte. A mostani tárlat a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Sportközpontok támogatásával jött létre, és három rendezője van: a Magyar Nemzeti Múzeum, ezen belül a Történeti Fényképtár, a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, amelynek igazgatója, Dr. Szabó Lajos sporttörténész társkurátorként vett részt a rendezésben, valamint a Hemző Károly Alapítvány, amelyet Károly halála után özvegye, Lajos Mari hozott létre. Ennek titkára Szarka Klára, az életmű gondozója, a kiállítás főkurátora.

- Sportfotók, utcai zsánerképek, reklámok, lovas sorozatok, gasztrofotók – szinte felsorolni is nehéz, mennyire sokoldalúan alkotott Hemző.

- Nagyon sokoldalú fotós volt, az 1950-es évektől a 2010-es évekig fotózott rengetegféle témában, világszínvonalon. A Honvéd Sportklub fotósaként az Aranycsapat legragyogóbb időszakát örökíthette meg. Kiváló kapcsolatba került a Puskás-családdal, a kiállításon látható olyan kép is, amin együtt karácsonyoztak. Később a Képes Sporthoz került, majd 1967-től 1990-ig a Magyar Szemle országimázs-építő lapnak dolgozott. Lehet, hogy az életmű túl sokszínűnek tűnik, de én érzek benne egy következetesen egységest. Teljesen függetlenül attól, hogy a rá jellemző intim hangulatot fotózta a városban vagy a Balatonnál, vagy éppen a sportoló örömét, bánatát, mindig ugyanaz az egyféle emberi gesztus és hozzáállás nyilvánul meg a képeiben. Én ezt az életmű ismeretében nem tartom szétszórtnak vagy annyira szerteágazónak, inkább csak keresőnek; kereste azt, hogy az élet mely területén található meg a jó és a szép, ami előre visz, ami segíthet. Ez persze nem jelenti azt, hogy „hurráoptimista” ember volt; nagyon finom, szomorú líra is látszik a képeiben. Emellett a technikai tudáson és a műveltségen túl egészen különleges, kiegyensúlyozott személyiséggel rendelkezett, ami a kor összes fotográfusának barátjává tette.

- A kiegyensúlyozottság mennyire kivételes egy fotóművész esetében? Az ember fejében él egy kép a bohém, „nehéz eset” művészekről.

- Először is hadd pontosítsak: Károly nem örült volna, ha őt fotóművésznek nevezik. Ő vérbeli fotóriporter volt, jelen volt az életben, az emberek közegében. Nehéz elkülöníteni a riportot a művészettől; persze kiváló művészi fotói is vannak, ezekből nyújtunk is ízelítőt a kiállításon. Sokoldalúságát mutatja, hogy bár soha nem tanított, mégis nemzedékek nőttek fel a munkáin, és nagy tisztelői vannak a fiatal fotográfusok között. Éppen ezért az özvegye létrehozott egy alapítványt, amelyen keresztül minden évben 35 év alatti fiatalokat díjaznak a Hemző Károly-díjjal. A velük, illetve régi kollégáival a kiállítás apropójából készült interjúk is megtekinthetők a tárlaton.

Hemző Károly: Ifjú vendég 1964
Hemző Károly: Ifjú vendég 1964
Fotó: Nemzeti Múzeum

- Állítólag a sarki fűszereshez is fényképezőgéppel ment le. Mit lehetett tudni a magánember Hemzőről, mi lehetett a titka?

- Megfejteni nem tudom; azt tudom, hogy mikor a Hemzőváros kiállítást rendeztük, ő már nagyon beteg volt. Tolókocsival, oxigénpalackkal és a tüdőgyógyászával érkezett a megnyitóra; de egyszer csak fölállt, és nekiállt viccet mesélni. Derűs ember volt az utolsó pillanatig. Életének utolsó éveiben már nem tudott kijönni a lakásból, ezért az ablakon keresztül fotózott. Ennek emlékére egy kis sarkot rendeztünk be ablakkerettel és az így készített képekkel. Ugyanígy egy „gasztrofolyosó” is látható a kiállításon, hiszen élet- és szerzőtársával, Lajos Marival évtizedeken keresztül több ezer ételről készítettek felvételt, amikből szakácskönyvek készültek. Itt láthatók olyan művészi képei is, amelyeket csak játékból csinált, és még nem voltak bemutatva sehol: egy-egy étel textúrája, hal szeme egy tálon.

- A kiállításon ezen kívül is szerepelnek olyan képek, amelyeket eddig nem láthattunk.

- Az előkészítés során számunkra is ismeretlen fotókat sikerült feltárni. Károly és özvegye úgy tudta, hogy az 50-es években a Puskás Öcsiékről készült aranycsapatos fotók nagy része elveszett. A Hadtörténeti Múzeum fotótárában Lukács Fanni segítségével 250 ebből a korszakból származó negatív tekercsét találtunk meg. A sportrészleg első részében ezek a zseniális anyagok láthatók.

- Hemző egy-egy sorozat készítésekor mindig fotózott plusz képeket, amelyeket nem a Magyar Szemlébe szánt. Milyen képek voltak ezek?

- A Balatonról elkészítette például a szokásos vitorlásos képeket, de aztán csinált olyat is, ami azokat néniket ábrázolta, akik naplementekor a nyugágyat bevitték a vízbe és eltespedtek rajta, miközben a bokájuk belelógott a tóba. Humorosak, de nem épp országimázs-építő propagandaképek ezek. Hasonlóak a Hortobágyon, Bugacon készült képei is. Egyébként az utcán jártában-keltében lógott a nyakában a gép, és folyamatosan fotózott: egyes témákat tudatosan gyűjtött, nagyon sok galambot és sirályt kapott lencsevégre például, valamint iszonyú mennyiségű szökőkutat és városi órát. Ugyanígy zászlókat, a város ünnepeit, szobrokat és épületrészleteket is megörökített. 20-30 év alatt elképesztően gyönyörű folyamatokat dokumentált. Ezek még csak most álltak össze számunkra is; egyet-egyet publikált időközben, de nem tudtuk, hogy akár 100 darab is lehet belőlük.

Hemző Károly: Juhász ünneplőben, Hortobagy, 1969
Hemző Károly: Juhász ünneplőben, Hortobagy, 1969
Fotó: Nemzeti Múzeum

- Hogyan őrizte meg az utókornak ezt a rengeteg képet?

- Rendkívül precíz ember volt. Nagyon sok hagyatékot dolgoztam már fel, és ez a tulajdonság alapvetően nem jellemző a fotóriporterekre. Számozta és nyilvántartotta a munkáit, így könnyebben be tudtuk őket azonosítani. Egy több százezres gyűjtemény áttekintése nagyon időigényes, ebben sokat segített Károly precizitása. Ennek a kiállításnak a létrejöttében egyébként rengeteget segített a család: a veje, Lakatos Lajos sok tízezer kép digitalizálásában működött közre. Ahogy Szarka Klára is említette: a mostanival párhuzamosan legalább három ugyanilyen nívós kiállítást létre lehetne hozni az anyagból, amit most áttekintettünk.

- Hogyan kapcsolódnak az életműhöz a híres lovas képek, amelyekkel Hemző a magyar lófotográfia megalkotójává vált?

- Ő nagyon városi ember volt mindig is. Édesanyja a Gerbeaud-családnál volt szobalány, az édesapja pedig ugyanitt sofőr. A Vörösmarty-téri Gerbeaud-házban találkoztak, ezért Károlynak ez a tér mindig emblematikus, fontos helyszínnek számított. Orosháza környékén laktak viszont a rokonaik, így minden nyarat lent töltött, és megszerette a lovakat. Sátánnak hívták az elsőt, amit megült. El is határozta, hogy mezőgazdász lesz, de aztán jött a háború, és úgy alakult az élete, hogy inkább operatőrnek készült. Nem vették fel a Filmművészetire, ezért fotográfus lett, de a lóimádat egész életében megmaradt. A képein olyanok ezek az állatok, mintha emberi tekintetük lenne.

Hemző Károly: Telivérek, 1975
Hemző Károly: Telivérek, 1975
Fotó: Nemzeti Múzeum

- Almási László azt mondta: Hemző Károlyon kívül egy olyan embert se ismert, akinek nem volt ellensége. Lehetséges volt ez a szocializmusban, ráadásul a média területén?

- Úgy vélem, lehetséges. Történészként azt tudom a Kádár-kor puhuló időszakáról mondani, hogy igenis adott lehetőségeket és bizonyos fajta szabadságot ahhoz, hogy az ember megvalósítsa magát. Ehhez kellett szakmai alázat, technikai tudás és kompromisszumkészség is. Károlynál ezt nem negatívan értem, mert ez nem megalkuvás: mindig az a cél vezérelte, hogy a dolgok jó irányba menjenek, hogy a riportjai minél több mindent mutassanak meg és segítőek legyenek. Harminc éve foglalkozom fotótörténészként az 56-tól napjainkig tartó korszakkal; jónéhány jelentős fotográfusról ez nem mondható el.

- Egy ennyire kíváncsi ember hogy kezelte az 1956-os eseményeket?

- Október 23-án a Képes Sport első és hátsó címlapja is Hemző-fotóval jelent meg, tehát az élet ment tovább. A harcot valamiért nem képileg dokumentálta, magában élte meg. Készített ennek kapcsán képeket, de kevesebbet. Egyetlen emblematikus alkotást tettünk ki '56-ról egy fekete installációra: a Vörösmarty téren '57 januárjában fotózott le egy '56-os sírt, pont a Gerbeaud-ház mögött.

- Sose akart külföldre költözni?

- Soha nem fordult meg a fejében. A húga –akivel nagyon szoros volt a viszonya idősebb korában is – Amerikába ment. A férje tornászbajnok volt, látható is az egyik képen.

- Hemző még a háború alatt lett TBC-s. Hogyan tudta a betegség következményeit ilyen jól viselni egy életen át?

- Akkoriban nagyon nehezen lehetett penicillinhez jutni, de a húga kapcsolatai révén ez sikerült, így maradt életben. Másfél évig tartották szanatóriumban, elég súlyos volt az állapota. Mindig azt mondta, hogy „ezt kapta a 20. születésnapjára ajándékba”. Soha nem gyógyult ki belőle teljesen, utána viszont sportriporterként fél napokon át guggolt, meg fölmászott mindenhová, hogy jobb szögből fotózzon, esőben, hidegben egyaránt, és cipelte a 20-25 kilós felszerelést. Ebből is látszik, mennyire kivételes személyiség volt ő.

Hemző Károly: A Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat, 1972
Hemző Károly: A Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat, 1972
Fotó: Nemzeti Múzeum