Orsolya

Alföldi Róbert: "Az a jó, hogy nem határtalanok a lehetőségek"

2016.01.14. 19:59

Programkereső

Alföldi Róbert lassan hét éve gyűjt fotókat. Hiánypótló gyűjteménye több mint ötszáz művet tartalmaz, és elsősorban magyar neoavantgárd fotóművészek, illetve képzőművészek fotómunkáiból áll. Ez a kollekció képezi az alapját a Mai Manó Házban január 16-tól látható, „A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig” című kiállításnak, amelynek anyagát a színész-rendező régi barátjával, Kolozsváry Mariannával együtt válogatta. INTERJÚ
Alföldi Róbert
Alföldi Róbert
Fotó: Gordon Eszter

- Volt idő, amikor te is fényképeztél?

- Soha. A dolognak ez a része egyáltalán nem érdekel. A mobilommal is csak a legpraktikusabb esetekben fényképezek.

- A képeket elnézve inkább azt érzem, hogy ezek nem elkapott, hanem sokkal inkább megkonstruált, megszerkesztett pillanatok.

- Van, ami igen, és van, ami nem, hiszen van köztük egy sor akciófotó és performansz fotó is, de ami pillanatot rögzít, az valóban konstruált.

- Egy 500 darabos gyűjtemény tulajdonosaként, egy nagy kiállítás és a hozzá kapcsolódó, kétnyelvű album után még amatőr, vagy már profi gyűjtőként gondolsz magadra?

- Nem az én tisztem ezt eldönteni. Az tény, hogy a gyűjtéssel járó kezdeti, érzéki élmény időközben átalakult, és az is kiderült számomra, hogy a neoavantgárd nemcsak hogy művészettörténetileg nem volt feldolgozva, de egyáltalán nem volt szem előtt; ezért az idő előrehaladtával a művek megmentése és megőrzése is szándékom lett, illetve az is, hogy a gyűjtemény minél nagyobb merítést adjon ebből a korszakból. Meggyőződésem, hogy ez a korszak azért ilyen gazdag, mert mindenki részt vett benne; fotósok, festők, szobrászok, jelmeztervezők, filmesek és olyanok is, akik végül soha nem lettek képzőművészek. Szerintem ez lehetett az a korszak, amikor a fotózás hétköznapi foglalatossággá vált. Bárki megengedhette magának, hogy legyen egy masinája, és mindenki ki akarta próbálni, hogy mit tud, ha a kezébe vesz egy fényképezőgépet. Nagyon remélem, hogy maga a gyűjtemény professzionális, főleg abból a szempontból, hogy nagyon széles merítés és olyan anyag, ami máshol nem hozzáférhető. Érdekes módon az utóbbi pár évben éppen erre a korszakra, a közelmúltra irányul a figyelem, és nemcsak Nyugat-Európában, hanem körülöttünk is, Romániában vagy Lengyelországban.

Hajas Tibor: Felületkínzás III., 1978
Hajas Tibor: Felületkínzás III., 1978
Fotó: Alföldi Róbert fotógyűjteménye

- Van olyan, hogy nagyon fontosnak tartod a művészt, a művet viszont kevésbé, és mégis megszerzed?

- Nem. Műveket veszek. Egy tapasztalt gyűjtő barátom mondta, hogy akkor leszek igazi gyűjtő, ha műveket veszek, nem neveket. Sok olyan alkotó műve van a gyűjteményben, akik számomra nem ismeretlenek, de a nevük a nagyközönség számára valószínűleg az. Annak idején volt egyfajta iskola vagy közösségi alkotás az olyan szervezetekben, mint az FMK (Fiatal Művészek Klubja – a szerk.), a Pécsi Műhely és az Iparterv – vagy ezeknek a helyi megfelelőiben, például a Szombathelyi Fotóklubban –, ami során a fiatalok ugyanúgy próbáltak kezdeni valamit a társadalmi körülzártsággal, és létrehozni benne valami nagyon erős és nagyon szabad dolgot, mint azok az alkotók, akiket nagyon jól ismerünk. Vannak nagy mesterek az anyagban, a külföldiek közül is, Joel-Peter Witkintől kezdve Arnulf Raineren át Rudolf Schwarzkoglerig, de vannak olyanok is, akiket talán nem ismer senki.

Attalai Gábor: Discipline Art Action (For Liberty of Art), 1971
Attalai Gábor: Discipline Art Action (For Liberty of Art), 1971
Fotó: Alföldi Róbert fotógyűjteménye

- Akkor is fontos neked egy mű, ha egyáltalán nem ismert az alkotó neve, személye?

- Akkor is. Hidd el, nem a művész ismertsége érdekel.

- Összehasonlításként külföldi műveket is kiállítanak a Mai Manóban. Ezek is a gyűjtemény részei?

- Igen, ugyanebből a korszakból külföldi művészek munkáit is gyűjtöm, a felsoroltakon kívül Thomas Ruff, Günter Brus vagy Jürgen Klauke alkotásait. Éppen most tárgyalok egy anyaggal kapcsolatban, és egész Közép-Kelet Európa érdekel - talán külön a románok is -, ahol azonos volt a „levegő” ezekben az években.

Haris László: Törvénytelen avantgárd, 1971
Haris László: Törvénytelen avantgárd, 1971
Fotó: Alföldi Róbert fotógyűjteménye

- Emlékszel az első olyan képekre, amiket már gyűjtőként szereztél be?

- Nem, egyáltalán nem. A könyvre emlékszem és a kíváncsiságra, amit bennem felkeltett: Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984 című könyvére; ha nem találkozom ezzel a könyvvel, nem biztos, hogy valaha is elkezdtem volna fotót gyűjteni.

- Nincs olyan, hogy egyszerűen soknak tűnik a beszerzendő, kívánatos művek száma?

- Ez mindenképpen így van, de aztán menet közben szépen átalakul. Egy alkotótól nem kell még tizenöt mű, de ha abból a tizenötből van egy-kettő nagyon jó kép, ami nagyon vonz, akkor mégis meg kell szerezni. Persze azért mindig úgy érzed, hogy nem éred utol magad, és soha nem is fogod. Közben szeretnék más irányba is elindulni, például a határon kívülre is, ahol majd biztosan sokkal több olyan mű lesz, amit jó lenne beszerezni, de mégsem fogom tudni. A gyűjtésben éppen az a jó, hogy nem határtalanok a lehetőségek, mert ez arra kényszerít, hogy súlyozz vagy válassz. Ezért alakul ki egy olyan gyűjtemény, ami a gyűjtőre jellemző. Mert nem lehet mindent!

- Azzal, hogy elkészült ez a kiállítás, és kikerült az anyag, vagyis annak a legfontosabb része a közönség elé, egyben le is lett zárva?

- Nem – hiszen én magam sem vagyok lezárva.

Alföldi Róberttel készült további interjúkat itt és itt, a róla szóló könyvről pedig itt olvashat!