Tekla

A kettő és feledik dimenzió

2016.09.20. 08:11

Programkereső

Dobos Tamás egyike a legjobb magyar fotósoknak. Az operatőrként is dolgozó művész legújabb, „U” című kiállítása a NextArt Galériában október 22-ig látogatható, az általa használt technika pedig zavarba ejtően összekuszálja műveinek időbeliségét.

- A kiállításodon az összes kép üvegnegatívos eljárással készül, amit körülbelül az 1900-as évekig használtak. Ma, a digitális technika korszakában mitől izgalmas?

- Egészen más, mikor megabájtokban mérhető az eredmény, mint amikor előtted van a síkfilm vagy az üvegnegatív, és tudod, milyen reakció történik az anyag és a fény között. Mikor először megláttam ezt a technikát, teljesen beleszerettem. Körülményes, időigényes és rizikós folyamat, mert nem lehet rögtön leellenőrizni az eredményt.

Két nap, amíg előkészítjük, egy napig szárad, utána lehet fotózni, majd megint egy napot kell várni az előhívásig.

Még a sima analóg fotóhoz képest is egészen más a hangulata: az üvegnegatív teljesen más hordozófelület, sokkal jobban elmozdít az időből. A kép valósága máshová kerül. Egy sima képnek két dimenziója van, itt viszont az emulziónak is van egy rétege, ami nem egy harmadik, hanem egy „kettő és feledik” dimenzió. A felület hibáit szeretem kihasználni, a kiállításomon is lesz egy sajátos dramaturgiájuk.

Dobos Tamás
Dobos Tamás
Fotó: Kaszás Tamás / Fidelio

- A képeid visszarepítenek az időben. A vintage hangulat most nagy divat a digitális fotózásban is.

- Ha csinálsz egy analóg képet, és megpróbálod elhitetni, hogy digitális, az érthető. De fordítva? Megmutatod, hogy milyen lenne, ha üvegnegatívra csinálnád? Ennek a logikáját nem igazán értem, a dolog hamissága csak felerősödik. A filmgyártásban is az a furcsa, hogy a legkomolyabb digitális technikával dolgoznak, aminek a lényege, hogy minél jobban hasonlítson a filmre, a filmet meg kiszorították a piacról. Ez teljesen nonszensz.

Tekintse meg válogatásunkat a NextArt Galériában látható kiállítás képeiből:

- Operatőrként engedsz ennek a nyomásnak?

- Muszáj, ez a gyártási procedúra része. Ha nincs pénz, nem tudom verni az asztalt, hogy márpedig én celluloidra forgatok. A low budget Magyarországon az tényleg low budget, 30-40 millióból csinálnak filmeket, ami eleve kizárja, hogy analóg technikával forgassunk. Idő- és pénzigényes.

- A nézők pedig nem veszik észre a különbséget. Az analóg fotókra kíváncsiak?

Magyarországon elég nehezen forog a műtárgypiac, fotókat még kevésbé vesznek az emberek, nehéz így eljutni a műgyűjtőkhöz.

Attól függetlenül, hogy a divatot szeretem belecsempészni a képekbe – nem is tudnám letagadni a divatfotós múltamat –, az én stílusom a letargikus, melankolikus hangvétel. Emiatt nehéz együtt élni a fotóimmal. Persze vannak populárisabb képeim is, amelyek hidegebbek, nem sugároznak annyi érzelmet. Sinkovics Judit stylisttal nagyon régóta dolgozunk együtt, a fotózások art direkcióját együtt találjuk ki. Akikkel együtt dolgozunk, ők is szerelemből vesznek részt ebben.

- A képeiden néha tényleg olyanok az alanyok, mintha divatfotózáson lennének.

Pedig én sose voltam a klasszikus divatfotós, mindig a portréfotózás érdekelt. A divatfotóban sokszor problémám volt abból, hogy sokkal fontosabb volt számomra maga a karakter, mint a ruha. Egy idő után azt éreztem, hogy tovább kell lépni. Az egész fotózást abba akartam hagyni 28 évesen. Már 7-8 éve voltam benne, nagyon elfáradtam, az emberek iránti empátiám kezdett elkopni, és ez megijesztett. Aztán felvettek a Filmművészetire, és jó volt lezárni az életem divatfotós, magazinos részét. Most is vannak hasonló buktatók a filmgyártásban, ezért oda kell figyelni, hogy megtartsam a hozzáállásomat. Nem akarom rutinból csinálni.

- Hogyan választod ki a portrék alanyait?

-Általában az utcán szólítom le az embereket, de castingügynökségekhez is el szoktam menni. A most kiállított anyagban megint modelleket használtam. Elmozdítottam az időt, még zavarba ejtőbb lett az eredmény; nem lehet tudni, hogy ők kicsodák, annyira el van torzítva a személyiségük. Nem tudod besorolni a mai átlagemberek közé, azt érzed, nem evilágiak, idegenek – és ez most aktuális téma a közéletben.

- Mitől lesz izgalmas egy arc?

- Ez nehéz kérdés. Van, hogy az a benyomásom valakiről, hogy álmodtam hasonló jellegűvel. Különleges alanyokat keresek, de ezt nehéz lefordítani fizikai sajátosságokra. Ezer okból lehet valaki érdekes; van, akinek a testtartása fog meg. Ha kiválasztok egy karaktert, akkor újraépítjük a stábbal, és más személyiséget kezd hordozni a képen, például századfordulós vadász lesz belőle. Közben meg mégsem tudja letagadni a személyiségét, hiába pakolsz rá új ruhákat, jelmezeket. Ettől lesz izgalmas az eredmény.

- Hogyan instruálod a portrék szereplőit?

-Általában leülök velük beszélgetni a kiállítással kapcsolatos koncepciómról. Ha analóg fényképezőgép van előtted, a te viszonyod is megváltozik a helyzethez: sokkal intimebb lesz, fontosabb lesz a pillanat. Az üvegnegatív erre még jobban rásegít; valamikor másodpercekig kell egy helyzetben ülni, és ehhez elég komoly koncentráció kell. Gyerekeknél jól működik, ha valamire gondoltatom őket; gondolj egy patakra, egy hegytetőre. Felnőtteknél állapotokat, konkrét szituációkat is kérek; például látsz egy patakot, és benne van egy döglött hal, vagy az erdőben látsz egy farkast, ahogy feléd tart. Ezzel nagyon sok mindent el lehet érni.

- Mennyire az alanyon múlik az eredmény, és mennyire a fotóson?

- Szerintem alapvetően a fotózott személyen múlik. Mint egy filmben a színészen: hiába van gyönyörűen bevilágítva, hiába jó a rendezés, ha ő nem tudja eljátszani a szerepet. Szerencsém van, és általában jók a megérzéseim a portréalanyok kiválasztásánál.