Beáta, Izolda, Lea

„Érezni a kort a képeken”

2016.12.30. 08:11

Programkereső

Schwanner Endre a motorsport és a színházak világában ugyanolyan otthonosan mozog, mint a hangversenyekében. Az intézménynek adományozott fotóiból a Nemzeti Múzeum Pulszky-termében Idők címmel nyílt kiállítás. A 88 éves fotográfust arról kérdeztük, hogyan férhet bele ennyi különböző témakör egyetlen ember életművébe.

Fidelio: Fotós karrierje autó- és motorversenyekkel indult, akárcsak a kiállítás. Hogy került a sport közelébe?

Schwanner Endre: Világéletemben technikai érdeklődésű voltam, és ehhez jött néhány véletlennek tűnő dolog. A Baross utca 21. szám alatt laktunk, ahol Szőnyi István festőművész is. A ház aljában volt egy hentesüzlet, amit Teifl Antal vitt a fiával, Ferenccel, aki az FTC motorszakosztályának volt a pénztárosa. Neki köszönhetően kerültem 1948-ban Tihanyba, ahol már a háború előtt is minden évben rendeztek motorversenyt.

Úgy vittek engem is, ahogy a versenyzőket: nyitott teherautóval, amin rajta volt a motor, a versenyző meg a segédszemélyzet.

Egy kis, középkategóriájú fényképezőgépem volt, és mint afféle kezdő, nekiálltam az edzésen is fényképezni. A versenyen aztán szakadt az eső, mind a négy futamon. A profi fotósok – akik a tréningen ott sem voltak – nem mertek kimenni, mert a háború után egy jobb fényképezőgép kincs volt, pláne egy profinak, aki a fotózásból élt. Nekem viszont volt képem az indulókról az az évi rajtszámokkal. Az ifjabbik hentes szólt anyámnak, hogy megkeresték egy Autó című laptól: kellene fotó a versenyről, de senkinek nincs. Így került nyomtatásba az első felvételem. Utólag rájön az ember, hogy véletlenek nincsenek. Minden mindennel összefügg.

F: A komolyzene is a látszólagos véletlennek köszönhetően került az életébe?

SE: Édesanyám húga a Rózsavölgyi cégnél dolgozott, így gyerekkoromtól sűrűn megfordultam abban az üzletben.

Végső soron a zenét nem lehet képileg visszaadni, legfeljebb az embert, és én ezt próbáltam meg.

De 5-6 éve elkezdett romlani a hallásom, azóta nem tudok zenét hallgatni. Először azt hittem, torzít az erősítő. Kicseréltem, mégse lett jobb. Ezt viselem a legnehezebben. Számomra a zene a legkevésbé nélkülözhető dolog az életben. Közel 600 bakelitlemezem volt, amiket a Széchényi Könyvtár zenei részlegének ajándékoztam. Köztük csomó Anda Géza-lemez, számtalan Richter...

F: Szvjatoszlav Richter zongoristáról és Msztyiszlav Rosztropovics gordonkaművészről látható a kiállításon egy közös fénykép is, amelyet mindketten dedikáltak. Egyikük óriási, másikuk egészen apró betűkkel.

SE: Richterről azt mondták, hogy nehéz ember. Volt humora, bár ezt kevesen hiszik el. Én voltam az egyetlen fotós – talán nem csak Magyarországon –, aki bármikor bemehetett a művész szobájába az Erkelben is, a Zeneakadémián is, és ott hülyéskedtünk. Életem legnagyobb zenei élménye volt Richter 1973-ban adott Schubert-estje az Erkel Színházban. Amikor az ön által említett kép készült,

Rosztropovics épp azt mesélte, hogy egy dél-amerikai országban koncertezett, ahol kis híján megverték, mert hasonlított egy helyi politikusra.

Ezen röhögtek. A gordonkaművésszel aláírattam a képet, de Richter másnap elutazott, és másfél év múlva jött Magyarországra. Akkor kértem, hogy írja alá ő is. Elvette, majd kollégája nagy szignóját meglátva megállt a keze, és közölte, hogy ha egy ilyen nagy művész, mint Rosztropovics, nagy betűvel írta alá, akkor ő csak apróval írhatja.

F: Hogy illeszkedik a korábbiakhoz a harmadik nagy témakör, a színház?

SE: Az Mensáros László jóvoltából érkezett, akivel egy gimnáziumba jártunk. 1965 őszén mutatta be híres előadását, a XX. századot. Ez életre szóló művészi élmény volt számomra, akárcsak az előbb említett Richter-koncert, vagy néhány évvel korábban a Nyolc és fél című film. A kiállításon is láthatóak a XX. század előadásáról készült fotók, amiken Mensáros egyedül áll a színpadon, és csak őt világítja meg a fény. Egy évig dolgoztam a sorozaton.

Mensáros révén ismerkedtem meg Ádám Ottóval, aki ragaszkodott hozzá, hogy fotózzam a rendezéseit. A Hamletet például az első olvasópróbától követtem. A kiállítás kurátora, Fisli Éva az első beszélgetésünk alkalmával azt kérdezte, az én fotóim miért egészen mások, mint amiket eddig színházi fotókként ismert. Az lehet emögött, hogy

engem nem a szerkesztő küldött ki, hogy csináljak három kockát, mert a jövő héten prömier van.

A fotográfusi munkához számomra hozzátartozik az emberi kapcsolat.

F: A kiállítás egyik különlegessége, hogy a falakon látható képek nagy része az ön eredeti nagyítása, amelyeken látszik az idő múlása és az is, mikor készültek.

SE: Egy régi ismerősöm úgy fogalmazott: Érezni a kort a képeken. Mindent magam nagyítottam kezdő koromtól, amikor még a nővéremék fürdőszobájában hívtam elő a felvételeket. Az első megjelent képem is ott készült. Ez elengedhetetlen, hiszen ha én nem tudom tisztességesen megcsinálni a fotóimat, akkor ezt a laboránstól sem követelhetem meg.