Emma

Amrita, a vágyaktól vezérelt festő

2017.01.30. 14:14

Programkereső

Ma 104 éve született Budapesten Amrita Sher-Gil, akinek rövid, mindössze 28 évig tartó élete a zsenikre jellemzően volt sűrű és tragikus: tele szenvedéllyel, szerelemmel, forradalmisággal és bonyolult családi viszonyokkal.
Amrita Sher-Gil
Amrita Sher-Gil

Az indiai Frida Kahlo, aki magyar

Az indiai Frida Kahlo- sokszor szokás így emlegetni Amrita Sher Gil-t. Jól mutatja ez a megnevezés, mennyire nem kezeljük még mindig az őt megillető helyen a félig magyar Amritát: míg Indiában nemzeti kincsként tekintenek rá, addig nyugaton és itthon eddig nem alakult ki kultusza és mexikói kortársa jelenti a viszonyítási alapot. Pedig Amritát -főként a társadalmi egyenlőségért folytatott harcban jelentős- alkotásai mellett drámai sorsa is nagy népszerűségre predesztinálná ma. Öntörvényű természete, óriási alkotóvágya, szociális érzékenysége, szexuális szabadsága, majd tragikusan korai és rejtélyes halála legalább olyan biztos alapanyagot biztosítanának egy hollywoodi filmsikerhez, mint Frida Kahlo élete.

Igazi ikon ő - nőként, művészként és a hagyományokat bátran újraértelmező kozmopolitaként.

A Frida és Amrita közt vont párhuzam azért is érdekes, mert valami furcsa oknál fogva Frida Kahlo is azt állította fotográfus apjáról, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik, erről azonban utólag bebizonyosodott, hogy nem igaz. Amrita Sher-Gil polihisztor tudós apja, a szikh arisztokrata Umrao Singh Sher-Gil szintén amatőr fotográfus volt, édesanyja, a zongoraművész Gottesmann Marie-Antoinette pedig zsidó magyar értelmiségi, a híres orientalista Baktay Ervin unokatestvére.

Amrita Sher-Gil három festményével
Amrita Sher-Gil három festményével

Amrita, az örök idegen

Amrita Sher-Gil festői sikerének egyik kulcsa minden bizonnyal az volt, hogy gyerekkorától kezdve nemzetközi légkörben létezett, így minden kultúrára, legfőképpen az indiaira – külső szemmel tudott ránézni. Ugyanakkor ez lehetett folytonos magányának oka is, hiszen bárhová ment, mindenhol idegen volt. Habár családjával nyolc éves koráig Magyarországon élt és magyarul beszélt, már itt is sokszínű nemzetközi közeg vette körül, hiszen Budapest ekkor modern, pezsgő, avantgárd metropolisz volt, tele a kultúrára éhes külföldiekkel, akiknek egyik találkozóhelye éppen a Szilágyi Dezső tér 4. szám alatti Sher-Gil rezidencia volt. Ebből a közegből kerültek le vidékre, Dunaharasztira az első zsidótörvények bevezetésekor, amit évekig tartó ingázás követett Európa különböző országai és India között. 1921-ben költöztek első ízben az indiai Szimlába, ahonnan -látszólag Amrita taníttatása okán, valójában Marie Antoinette szerelmi kalandja miatt- Firenzébe jöttek a családfő nélkül. Miután Amrita nem tudott megfelelni az itteni festőiskola szabályainak, kirúgták, és kénytelenek voltak visszaköltözni Indiába. A visszatérés jó döntésnek bizonyult, akkoriban ugyanis látogatóba érkezett hozzájuk Baktay Ervin, akinek javaslatára élő modellel kezdett dolgozni, így szakmai fejlődése felgyorsult. 1929-ben az ő unszolására a művészet fővárosába, Párizsba költöztek, ahol Amrita már 16 évesen a híres École des Beaux-Arts növendéke lett. Párizsban azonban nem csak képzőművészként kezdett kibontakozni Amrita, de individualista nőként is:

Amrita Sher-Gil portréja 18 évesen
Amrita Sher-Gil portréja 18 évesen

a konvencióktól való szabadulás vágyától hajtva pedig gátlások nélkül kezdett kísérletezni saját szexualitásával.

A jóhírét féltő Marie Antoinette ezt nem nézte jó szemmel, ezért megpróbálta házasságkötésre kényszeríteni lányát. Amritának először nem volt ellenére a határtalan libidóval rendelkező milliomossal, Yusuf Ali Khannal való házasságkötés, az eljegyzésig el is jutottak, rövid idő után azonban kiütközött, hogy a kötöttségek teljesen ellenkeznek Amrita természetével, így bejelentette: az esküvő elmarad. Ekkor viszont már elkapta Yusuftól a szifiliszt, amit későbbi halálának egyik lehetséges okaként is emlegetnek. Marie Antoinette pedig nem tudta feldolgozni a szégyent, amit lánya az eljegyzés felbontásával hozott rá, ezért 1934-ben végleg visszatértek Szimlába.

Amrita újjászületése

Amikor Amrita először Indiába költözött, megdöbbentette az ottani szegénység és a gyarmatosító brit arisztokraták élete közti kontraszt. Mégis furcsa derű fogta el ide érkezvén. „Európa Picassóé, Matissé, Braque-és még sok más művészé, India azonban kizárólag az enyém” - jósolta már ekkor. A 21 éves Amrita Indiában rátalált saját emberi és festői útjára.

Itt teljesen másképp festek, sokkal fesztelenebben.

Nagyon lendületes színeket kombinálok: a citromot, a sárgát és a narancssárgát. Ez utóbbi a harmónia színe, micsoda erő! Minden sokkal könnyebben jön. Párizsban soha nem tudtam volna elérni az elégedettség csúcspontját. Nem fogadom el a rögzült értékeket. (...) Most döbbenek rá, hogy csupán az egyszerű embereket tudom igazán becsülni, azokat, akik hűek a gyökereikhez” - írta gyerekkori szerelmének, későbbi férjének, Egan Viktor orvostanhallgatónak, akivel folyamatos levelezésben állt ekkor.

Amrita, a stílusikon

Az India melletti elköteleződését öltözködésével is demonstrálta. Míg a '20-as évek minden nációra nyitott francia közegében csak akkor viselt szárit, ha nagyon különlegesnek akart mutatkozni, Indiában következetesen kizárólag feltűnő és különleges szárikban járt, amit különcsége jeléül tibeti ékszerekkel egészített ki. Viselete mögött tudatosság állt: nem akarta magát az Indiában élő, kivagyi gondolkodású, nyugati nőkkel azonosítani. Az indiaiakétól világosabb bőrszíne miatt így is biztos volt abban, hogy a külföldi címkétől soha nem tud megszabadulni. A visszaemlékezések szerint Amrita megjelenése rendszerint lenyűgöző volt, sem a férfiak, sem a nők nem tudtak ellenállni hatalmas szexuális kisugárzásának. Indiába költözése előtt ezt a szimbolikus lemeztelenedést és átöltözést az Önarckép tahiti nőként című festménybe (1934) sűrítette, amin önmagát teljesen meztelenül ábrázolta.

Önarckép tahiti nőként 1934.
Önarckép tahiti nőként 1934.

Amrita, a nők ábrázolója

Ettől a ponttól kezdve viszont alig készített önarcképeket, de legfontosabb témája a nő maradt. Százhatvanhárom ismert festményének mintegy 60%-a ábrázol nőalakokat, közülük számos erősen erotikus töltetű, meztelen festmény, ami nagy felháborodást keltett a korabeli Indiában. Mint ahogyan az is, hogy megfestette a nincstelen páriákat és a kasztrendszeren kívülieket.

A női sorsok iránti érzékenysége mögött a párizsi nőmozgalmak hatása mellett egyrészt anyjával való bonyolult kapcsolata állhatott. Marie Antoinette mindig elégedetlen volt vele, ugyanakkor női példaképként sem volt igazán sikeres, mivel meglehetősen kicsapongó életet élt az egyre inkább befelé forduló filozófus-esztéta Umrao mellett. Másrészt egy kamaszkori élmény is szerepet játszott Amrita nők iránti különös figyelemében: tanúja volt, amint egy indiai gyereklányt házasságra kényszerítettek. Valószínűleg ez volt az a pont, amikor kialakult benne egy életre szóló elköteleződés a szegények  -közülük is legfőképpen a nők- sorsa iránt. Keserű Katalin, Amrita hazai kutatója hívja fel a figyelmet arra, hogy ezek a nőképek sokszor kettős, beszélgetős képek: rendszerint egy barna és egy szőke, egy sötétebb és egy világosabb tónusú nőalakot ábrázolnak. Ebben a saját identitáskeresése, folytonos kívül állósága jelenik meg, és arra az élményére vezethető vissza, amikor gyerekkorában egy kislány négernek nevezte őt sötétebb bőrszíne miatt.

Amrita  rejtélyes halála

Indiai karrierje kellős közepén, 1938-ban Magyarországra utazott, hogy újra találkozzon gyerekkori szerelmével, Egan Viktorral, aki első unokatestvére volt. Szülei ellenezték ezt a kapcsolatot, mert szerintük Viktor túl egyszerű és szegény volt Amritához, de tiltakozásuk ellenére mégis összeházasodtak. Rövid ideig Kiskunhalason éltek, ekkor festette egyik leghíresebb képet, a Vidéki piacot (1938). 

Vidéki piac 1938.
Vidéki piac 1938.
Fotó: Picasa 2.7

Miután Viktor megszerezte a doktorátusi címet, visszaköltöztek Indiába. Nem volt ez olyan lángoló, szenvedélyes szerelem, mint Amrita korábbi kapcsolatai, 

de Viktor elfogadta a nyitott kapcsolat íratlan szabályait, és Amrita továbbra is folytatott viszonyt másokkal.

Ekkoriban Amrita a táj tanulmányozásával töltötte idejét, innen számíthatjuk második alkotói korszakát, aminek egyik legkiemelkedőbb darabja a Két elefánt című alkotása. 1941 szeptemberében a házaspár tovább költözött Lahoréba. Férje itt rendelőt nyitott, ő pedig műtermet rendezett be. Első nagy kiállításának megnyitójára készülődtek, amikor Amrita megbetegedett. A betegség hirtelen tört rá és nagyon súlyos volt. Rövidesen kómába esett és 1941. december 5-én Amrita váratlanul meghalt. Másnap a hagyományos indiai rítus szerint testét elégették és a Ravi folyóba szórták, így a betegség és a halál valódi oka rejtély maradt. A korabeli pletykák szerint Amrita állapotos volt, és a nem kívánt terhesség megszakítása okozta hashártyagyulladás végzett vele. Más feltételezések szerint anyja végzett vele, amiben bűntársa volt az ekkor már féltékenységtől gyötört Viktor is. Édesanyja hét évvel ezután öngyilkos lett, édesapja pedig teljesen depresszióba esett. 

A magyar recepciótörténet hiánya

Az indiai és magyar kormány is képtelen volt múzeummal tisztelegni művészete előtt, így számos műve elveszett. Amritának volt magyar identitástudata, ugyanakkor művészete Indiában bontakozott ki, nem voltak magyar mesterei, magyarországi kiállításra pedig rövid élete során pedig nem került sor – így aztán a hazai köztudatban feledésbe merült. Bár egyetlen komoly hazai kutatója, Keserű Katalin 2007-ben gazdagon illusztrált monográfiát jelentetett meg róla (Amrita Sher-Gil - Budapest: Kelet Kiadó), ez csak kevesekhez jutott el, csakúgy, mint Sára Sándor 2001-ben róla készített három részes dokumentumfilmje. A közelmúltban, 2016-ban újabb kötet látott napvilágot: Alfredo De Braganza könyve az Európa Könyvkiadónál jelent meg Körösi Ivett fordításában – ez talán tovább gazdagítja Amrita hazai kultuszát.