Nándor

„Soha senki nem látta festeni”

2017.02.08. 09:01

Programkereső

„Egy nagyszerű kurátor több évtizedes álma valósult meg” - hangzott el az Ország Lili életművét bemutató kiállítás megnyitóján. A Nemzeti Galéria tárlatának kurátora, Kolozsváry Marianna egyedülállóan személyes bepillantást nyújt a titokzatos alkotó művészetébe.

– A kiállításon látható fotók is elárulják, hogy az ön kötődése Ország Lilihez személyes: édesapja gyűjteménye fontos része a mostani tárlatnak.

– Édesapám, Kolozsváry Ernő jó barátja volt Ország Lilinek, és egyben az egyik első gyűjtője is. Én ebben nőttem fel.

A személyes emlék másfajta képhez segített hozzá Ország Liliről ahhoz képest, aki csak a tanulmányaiból ismeri.

Ehhez adódik hozzá a több évtizedes munka, amivel az ember megpróbálja feldolgozni az életművet és a korszakot.

– Hogy találkozott az édesapja Ország Lili műveivel?

– Édesapámnak az 1960-as évek elején a híres műgyűjtő, Radnai Béla azt tanácsolta, hogy gyűjtse a saját korát, akárcsak ő: vásároljon kortárs művészektől. Ennek jegyében apámat dr. Rácz István gyűjtő mutatta be Ország Lilinek. Érdekes nő volt: furcsa megérzései voltak, előre látott dolgokat. Később mesélte el az apámnak, hogy

abban a pillanatban, mikor megismerte, tudta, hogy a számára egyik legfontosabb ember lépett be az életébe.

Ország Lili előbb a tiltott, később a tűrt művészek közé tartozott a három T-ből. Negyven éves volt, mikor az első kiállítását megrendezhette. Nagyon bátor tett volt akkor ilyen művésztől képet vásárolni.

– Ön pedig már ebben nőtt fel?

– Viccesen azt szoktam mondani –, ami egyébként igaz –, hogy én Ország Lilinél lapozgattam a Dörmögő Dömötört. Ezek a művészek –, ahogy ő is –, amikor semmilyen más megélhetés nem volt, a Bábszínházban dolgoztak, vagy gyereklapokba rajzoltak, gyerekkönyveket illusztráltak. Amíg az apám képekről beszélt, addig nekem a kezembe nyomtak pár gyereklapot. De így is belekerül az ember abban a világba.

Beleivódik az emberbe a művek szeretete és maguk a művek is.

A háttér aztán később rakódik rá, például hogy a városos képek a prágai temetőnek a sírköveiből rakódnak össze.

– Megismerhető Ország Lili művészete?

– Több évtizeden keresztül próbálja megfejteni az ember a titkot, de a titok – titok marad. Nem lehet tudni például, hogy hogyan alkotta a képeit technikai értelemben. Apám elmondása szerint sose festett senki előtt. Számára a festés imádság volt, úgy is alkotott, mint a középkori mesterek: háromszor lealapozta a farostlemezt titánfehérrel. De soha senki nem látta festeni, sőt, a félig kész képeket is a fal felé fordította, mikor ment hozzá valaki.

– A Labirintust most először építették fel a művész elképzelései szerint. Maradt fenn konkrét leírás, vagy terv?

– Ország Lili úgy képzelte el, hogy ezek a művek mementók, mint szinte minden képe. Olyanok, mint egy freskó maradvány: a falnak hol az egyik, hol a másik pontján bukkan elő egy festmény részlet. Ezeket a képeket nem úgy kell bemutatni, ahogy azt a kiállítóterekben szokták: egy tengely mentén, egymástól 50 centiméter távolságra. Egy sohase volt, vagy letűnt kor maradványai: paloták, palotabelsők, a Királlyal, a Királynővel, a Távozóval, a Várakozóval, ahogy ő bizonyos figurákat elnevezett. Úgy kell őket összeilleszteni egymás alá-fölé, egymással érintkeztetve, hogy érződjenek a terek, melyekben ezek a figurák élnek, léteznek. Emellett a Labirintus egy stilizált emberalak, a végén a fejjel. Ez azt jelenti, hogy a labirintusok bennünk vannak. Eljutunk az életünk labirintusának végéig, ami, ahogy Ország Lili nevezte: a fej, ahova egy pici ablakon pillanthatunk be. Az egyik olvasata ennek, hogy

az embernek vannak olyan gondolatai, amit amiket el akar rejteni, amikbe csak kis résen engedi, hogy valaki bepillantást nyerjen.

A másik, hogy ennek a Labirintusnak labirintusnak van olyan része, ahova halandó nem juthat el, csak a kiválasztottak. Mindenki más legfeljebb bepillantást nyerhet, és láthatja, hogy az ablakon túl emberek élnek, újabb és újabb ajtók nyílnak.

– Befejezettnek tekinthető a ciklus?

– Nem tudjuk, mi lett volna, ha nem hal meg. Ahogy közeledünk a Labirintus végéhez, azt lehet mondani, hogy Ország Lili érezte a sorsát. Az utolsó képek már elsötétülnek, az ajtók hirtelen eltűnnek, bezárulnak, az ablakok sötétek lesznek. Egyik utolsó képe a Megroppant falak. A palota tartóoszlopa összeroppan, érezhető, hogy itt a vég.

Az angyal már csak kíséri az embert, de az ember nem tud kijutni a Labirintusból.

Ezért áll a végén a szimbolikus kapu, ami döngve bezárul, mikor az ember elhagyja a kiállítást.

Árny a kövön - Ország Lili művészete 

A kiállítás 2017. március 26-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

A tárlatról szóló írásunkat itt olvashatják.