Olga, Liliána

Szendrey Júlia cipője, a múzeumi legenda

2017.04.04. 09:01

Programkereső

A Néprajzi Múzeum 2017-es évét még a Kúria egykori épületében tölti, miközben készül a költözésre. Utolsó kiállításuk témája szimbolikus: az útra kelést jelképező cipőkkel búcsúznak az intézménynek 40 évig otthont adó Kossuth téri épülettől.

A múzeum Bocskor, csizma, paduka - kalandozások a lábbeli körül című kiállítás kurátorával, Katona Edittel a lábbelik szerteágazó szimbolikájáról és Petőfi feleségének állítólagos cipőjéről beszélgettünk.

– Mit tud meg egy szakértő abból, hogy valaki milyen lábbelit hord? Mit lehet üzenni egy cipővel?

– A lábbelik közül az ünnepiek a legbeszédesebbek, amelyeket alkalomhoz kapcsolódva viseltek: ez lehet az ember élet szakaszához, de naptári ünnepekhez, évfordulókhoz, évszakváltásokhoz kötődő is. Sokrétűbben bontható ki azonban a társadalmi vonatkozásuk, amely mögött számos kulturális elem állhat. A nők családi és társadalmi helyzetéről is sok mindent elárulnak a cipők. Egy, a kiállításon is látható, XIX. század végén készült fotó ünnepi öltözetű családot örökített meg. A képen a férfiak csizmában, a nők mezítláb láthatóak, ami jól tükrözi a magyar paraszti mentalitást, amely a férfit helyezte előtérbe.

Az értékes lábbeli elsősorban a férfiakat illette meg, a család módja szerint csak utánuk következtek a nők és a gyermekek. 

A hantiknál gyöngyökkel gazdagon kivarrt cipőben csak azok a nők járhattak, akik ún. „tiszta” állapotban voltak. Csak ők vehettek részt a közösségi szertartásokon. A tisztaság-tisztátalanság problémája a nőkkel kapcsolatban szinte minden tradicionális kultúrában megtalálható volt. Havibaj és terhesség alatt, szülést követő időszakban a nőket ugyanis tisztátalannak tartották.

Katona Edit kurátor
Katona Edit kurátor
Fotó: Néprajzi Múzeum

– Képet adott a viselője anyagi helyzetéről?

– A lábbeli a gazdagságot is kifejezte. Jellegzetes példája a muszlim vallásúaknál a nők kabkabnak nevezett díszes lábbelije. Itt nemcsak a díszítés, de a magasság is mutatta a jómódot. A tekintélyt a magas fejviselet mellett a magas talpú lábbeli is kifejezhette: aki rangosabb volt, igyekezett a magasságával is kiemelkedni az átlagemberek közül.

A reneszánsz korában Velencéből indult ki az extrém magas női cipő, a chopine divatja, de viseltek magasabb talpú lábbelit a japán és kínai módosabb közemberek is.

cipo1
Fotó: Néprajzi Múzeum

– Milyen tényező számított még?

– A gazdagság kimutatásában meghatározó lehetett a felhasznált alapanyag is. Egy bársony lábbeli falusi környezetben nem volt nagyon praktikus, mégis előfordult. Ezt illusztrálja a kiállításon bemutatott albán csizma, amelynek piros bársony felsőrészét az aranyfonalas hímzés még dekoratívabbá teszi.

A lábbeli néha jelezhette a hivatást is, mint a japán szamurájok medve prémből készült csizmája. 

Rangot a lábbeli nemcsak a küllemével, hanem a viselésének a tényével is jelezhetett bizonyos közösségekben. Ghánában, például az ashantiknál, ewéknél a falufőnökök azzal mutatják ki vezető szerepüket, hogy ebben a mezítlábas kultúrában állandóan lábbelit viselnek. Hitük szerint a vezetők nem érintkezhetnek közvetlenül a talajjal, mert az tisztátalanná tenné őket. A közösség tagjai viszont csak mezítláb járulhatnak még manapság is eléjük, tiszteletüket ezzel is kifejezve.

– A lábbal kapcsolatos elvárások legszélsőségesebb példája a kínai nők eltorzított lábfeje.

– Lótuszcipőnek nevezték a lábbelit, ami a 8-10-14 centiméterre eltorzított lábat takarta. A lábujjakat a nagylábujjon kívül visszahajtották és elszorították. A rendkívül fájdalmas procedúrát már három éves korban elkezdték, hogy meg se nőjön a lábfej, amit éjjel-nappal befáslizva tartottak. A kiállításon egy makett mutatja, hogy alakították ki ezt a zsugorított lábat. Annak ellenére, hogy maradtak fenn leírások, mennyire fájdalmas eljárás volt, maguk az anyák választották a gyereküknek. A lábelkötésnek megfelelő időpontot különleges gonddal jelölték ki. Ez egyúttal a nővé válás kezdeti szertartása volt. Azt is mutatta, hogy a nő már olyan helyzetben van, hogy nem kell dolgoznia, kiszolgálják, gyakorlatilag eltartják.

cipo2
Fotó: Néprajzi Múzeum

– Mi volt a következménye annak, ha valaki nem vetette ennek alá magát?

– Romlott a házasságkötési esélye, ő már csak szolgáló lehetett. Aki kicsit többre vágyott ott, ahol ennek a gazdasági feltétele is megvolt, annak szinte kötelezővé vált, mert hatalmat és gazdagságot jelentett.

– A divat terjedése korábban is ennyire jellemző volt, mint napjainkban?

– A divat hihetetlen távolságot képes megtenni nemcsak társadalmi osztályokon keresztül, hanem földrajzilag is. Az egyik legkülönlegesebb divathatás a Napkirály, XIV. Lajos udvarából kiinduló elterjedése a piros cipősaroknak.

A társadalmi rangot kifejező piros sarok használata sokáig az elit kiváltsága volt, majd lassan a köznép számára is megengedetté vált.

A XIX. század elején már meghódította a magyarországi jobbágylányokat is. Más földrészek viseletkultúrájában a gyarmatosítók közvetítette európai divatnak volt nagy hatása. Bár az európai öltözködési mód átvétele rangot jelentett, mégis a földrajzi viszonyoknak, a hagyományos lábviseletnek ritkán megfelelő európai lábbelik nehezen terjedtek el.

– Ez a hatás kölcsönös volt, mindkét irányban megfigyelhető?

– Kultúránként változik, hogy melyik hatás az erősebb. Például az észak-amerikai indiánoknál az európai gyöngy gyorsan átalakította ruházatuk, így a mokaszinjuk díszítési módját. Korábban a tarajos sül tüskéjéből előállított szalagokat használták fel ékesítésül, a szaporább gyöngymunkával azonban színesebben, változatosabban dekorálhattak. A mokaszinokat az indián asszonyok a telepesek számára nagy mennyiségben készítették, divatba hozva ezeket az otthon használatos kényelmes cipőket. Manapság a műanyagból készített pántos ún. japán papucs mutatja a divat földrészeken is átívelő hatását.

– A hagyomány szerint a múzeum tulajdonában van Szendrey Júlia cipője is.

– Ez a reprezentatív, hímzett, selyem cipő nemzeti színű szalaggal és címerrel is díszített. A múzeumban a tárgyhoz tartozó, ún. leíró kartonra azt jegyezték fel, hogy Szendrey Júliáé lehetett. 

Kutatni kezdtem, hogy valóban lehetett-e köze Petőfi özvegyéhez, vagy a feljegyzés csupán múzeumi legenda.

A cipő nyelvébe a készítő, Lihán Gábor belehímezte a nevét és a készítés helyét, a Szilágy megyei Érendrédet. Kiderült, hogy az 1885-ös budapesti Általános Kiállításra a fent nevezett mester egy női selyemhímzésű cipővel lábbelivel – feltehetően ezzel – szerepelt. A cipő 1898-ban hivatalos átadással került  az Iparművészeti Múzeumból a Néprajzi Múzeumba. Feltehető, hogy a nemzeti jelképek alkalmazása és a Szendrey család Szilágy megyei kötődése miatt született meg ez a múzeumi legenda.

17190751 1599726553388931 4778745351119802184 n

Bocskor, csizma, panduka

március 5.-november 30.

Néprajzi Múzeum

Kurátorok: Fülöp Hajnalka, Katona Edit, Kerezsi Ágnes, Sedlmayer Krisztina