Anna, Anikó

Önarckép álarcokban

"Arany is emberből volt, nagyon sokféle emberből"

2017.05.26. 10:14 Módosítva: 2017-05-26 10:48:50

Programkereső

Szorgos hivatalnok vagy a nemzet költője? Az idén 200 éve született Arany Jánosnak szentelt kiállításra a költő számos eredeti kézirata és személyes tárgya érkezett a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM). A tárlat kurátorával, Dr. Kalla Zsuzsa gyűjteményi igazgatóval többek közt arról beszélgettünk, hogy dolgozta fel Arany a szabadságharc bukását, vagy újította meg a saját költészetét.

– Arany János a magyar irodalom meghatározó alakja,akiről mindenkinek él egy kép a fejében. Lehet újat mondani egy ilyen személyről?

– Érdekes feszültség, hogy az én korosztályomnak – és az idősebbeknek – az iskolában sok kívülről megtanulandó Arany szövege volt, jól tájékozott az Arany-életműben. Ez radikálisan változóban van a XXI. és a XIX. század közötti távolság és Arany nyelvének a megértési nehézségei miatt.

Több nemzedék nőtt fel úgy, hogy nagyon keveset tud róla, akárcsak Jókai, Mikszáth esetében.

Ezért többgenerációs a kiállítás: egyszerre szolgálja ki azoknak az igényeit, akik a magukkal hozott ismereteket szeretnék feleleveníteni és számukra emblematikus tárgyakat, képeket, szövegeket látni, mint a múzeumi kiállításban szinte sosem látható „kapcsos könyv”– Arany kései lírájának kéziratai. A tárlat ugyanakkor megkísérli felkelteni az érdeklődést a tízen-, huszonévesekben, mivel a kiállítás eszköztára, látványa beépíti Arany szövegvilágát abba a vizualitásba, ami ma körbevesz minket a különböző képernyőkön.

– Mik azok az álarcok, amikre a kiállítás címében utalnak?

– A Gyulai Pál-féle Arany János: a higgadt magyar, a mérsékelt elme, aki nem veti bele magát szenvedélyesen a dolgokba – ez a konstrukció. Arany is emberből volt, nagyon sokféle emberből. Különösen a Vojtina-versek olvasásakor látszik, - aminek majd nagy tradíciója lesz magyar irodalomban -, hogy mennyire

volt epéje, milyen ironikus, sokszor keményen ostorozó kritikus tudott lenni.

Jelzi ezt a kiállítás bevezető mottójául választott idézet is: „Haladó létünk cukrozott epéje”.

A tárlat zöldre festett oldalfalain nyolc figurát, „vezetőt” választottunk ki az életműből. Négy párt, aminek a tagjai mintegy pro és kontra mutatják be az Arany költészetében felbukkanó témákat, kérdéseket, feszültségeket. A szemközti falon pedig rekonstruáljuk azt a vizuális, kulturális világot, amivel a korabeli olvasó és Arany is találkozhatott. Ez az emlékkiállítás-rész, itt ritkaságokat, olyan személyes tárgyakat, kéziratokat, festményeket, képeket mutatunk be, melyek a szerzővel közvetlen kapcsolatot kereső látogatónak szólnak. Ilyen például Arany diákkori könyve, amibe az első versét írta, vagy egy nagyszalontai jegyzőként készített nyugtája – egyaránt jelen van a magaskultúra és populáris grafika.

– Kik az említett párosok, akik megjelennek a kiállításon?

– Az első a Toldi és Bolond Istók, a győztes és az örök vesztes – azt hiszem, ezekkel a szerepekkel nem nehéz azonosulni. Az előbbi a paraszti sort legyőző fiatalember, aki a saját erejére és az erkölcsi tartására, magában való hitére támaszkodva lesz vitéz, ahogy az édesapja. A másik a Bolond Istók-figura, az elveszettségnek, a kallódásnak, a világban a helyét nem találó nemzedéknek a szimbóluma. Izgalmas, hogy 

1849 után Arany egy olyan figuráról ír, akivel minden rémség megtörténik, de sajátos, szarkasztikus humorral előadva: Lám, ilyen a világ! Ilyen szörnyű! Túlélhető.

A második páros Ágnes asszony és Attila, a Buda halálának a története, aminek legismertebb szövegegysége a Rege a csodaszarvasról.

– Ők hogy találkoznak?

– A kapcsolódási pont Arany életében egy fordulópont: a bűnhődés problematikája. Képes-e az ember olyan tragikus vétséget elkövetni, ami egész életén át elkíséri? A dilemma mögött akár több személyes történet is húzódhat:

Arany otthagyja az iskolát és elmegy vándorszínésznek, mire hazaér, édesanyja meghal és az apja megvakul.

 Utolsó gyerekként nehéz ezt a terhet bűntudat nélkül továbbvinni. A szabadságharc után pedig csaknem egy egész generáció keresi a kérdésre a választ: kinek milyen szerepe volt az események fordulataiban, majd a bukásban. Ez egy nehezen feldolgozható közösségi trauma – talán ez sem ismeretlen a magyar látogató számára.

A balladákban megjelenő „bűn” furcsa, „billegős” fogalom Arany Jánosnál. Az Ágnes asszony történetben sem tudjuk meg, ténylegesen hogy történt a bűntény. Hiszen csak annyi hangzik el, hogy a szeretője rá vallott. Hogy ez igaz-e: akár a szeretőség, akár az, hogy része lett volna-e a férje halálában, nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy bűntudata van és mossa a lepedőt. A tényeknél fontosabb a lelki folyamatok bemutatása – akárcsak egy lélektani krimi fordulatait néznénk. Ezt próbáltuk hangsúlyozni a képzőművészek – Zichy Mihály, Székely Bertalan, Than Mór, Gyárfás Jenő – a valóság elől az őrületbe menekülő nőalakjainak felvonultatásával.

Az Attila-figura rendkívül fontos. Nemcsak azért, mert Arany egy életen át birkózott azzal, hogy megírja a magyar naiv eposzt, amihez anyagot a korszakban népszerű hun-magyar rokonság szolgáltat. A kapcsolat itt:

a műben Attila maga követi el azt a bűnt, ami miatt elpusztul a hun nemzet.

Ez a téma a korszakban elképesztően népszerű – hacsak a Vigadó képi programjára gondolunk. De látható itt az az Orlai Petrics kép is, amit az év metszetének választott a Képzőművészeti Társulat, ahol az indulatos hun vezér vonja kérdőre az „idegen” ármánykodót, a görög követet. Ma ezek a szüzsék már nem ismerősek – a szövegek, képek emberi indulatai, motivációihoz azonban könnyű közel kerülni.

– A következő egységben felbukkan Petőfi is.

– A harmadik páros Akakij Akakijevics, Gogol hőse és a bárdköltő. Arany számára mindig fontos cél volt, hogy eltartsa a családját, felelősséget vállaljon magáért és másokért. A kisebb vagy nagyobb „hivatalt”, amit rábíztak, pontosan és jól lássa el. Bemutatjuk, milyen

remek nagyszalontai jegyző volt, aki egyszer az anyagi csődtől mentette meg a várost

, és azt is, hogy mit írt a diákok dolgozataira Nagykőrösön tanárként. Mint akadémiai elnök nemcsak a saját osztályához tartozó ügyekkel foglalkozott, hanem szinte mindenbe belefolyt az Akadémia épületének tervezésétől, kivitelezésétől az osztályok gazdasági ügyekig. Érdekes szerep, amit ő - bár folyamatosan panaszkodik rá -, de kiválóan lát el.

Ezzel szemben áll, állandó feszültségelem életében a nemzeti költőnek szerepe. Nem saját, hanem a kor meghatározó irodalmi csoportosulásának,

Gyulai Páléknak az ambíciója, hogy Aranyt erre a magaslatra helyezzék, ahonnan ő mindig szeretne lelépni.

Úgy érezte, alkatilag alkalmatlan rá – ellentétben Petőfivel. Sosem gondolta azt, hogy a költészetnek az lenne a feladata, hogy politikai útmutatást adjon. Arany ezt a közvetlen reagálást elutasítja, ugyanakkor sok olyan verset írt, amit az utókor az igazi költői magatartás mintaképének gondol, akár a Szondi két apródja vagy a Walesi bárdok.

– A negyedik páros már a lezárásról szól?

– Az utolsó két figura pedig a Vojtina és a Tamburás öregúr. Előbbiben az urbanitásra és a sajtókultúra megváltozására reagáló Arany jelenik meg. Egyfajta néha kedélyes, néha irritált reakció a költői, emberi életstratégiákra, célokra, a közönség megfogásának más technikáira, a népszerűség problematikájára. A tömegesedő versirodalom – mivel a szerkesztők kénytelenek megtölteni a szaporodó lapokat -, a bulvárosodásnak az a formája, ami ekkor megjelenik, a csak pénz alapú versírás a reformkorban elképzelhetetlen volt.

A Vojtina-versekben leszögezi, hogy a költői hivatás egyben mesterség és szakma, amit meg kell tanulni és elhivatottan, jól kell művelni. A képi ábrázolások az urbanitás, a modern élet zaklatottságának, ingergazdagságának feldolgozhatatlanságának az élményére reagálnak. Elképzeltetjük a látogatóval, milyen lehetett, amikor valaki mezővárosokban éli le az élete nagy részét és utána egy dinamikusan és robbanásszerűen változó nagyvárosnak a szereplője lesz.

A Tamburás öregúr figurája pedig a természetbe, az Őszikék intim világába visz.

Megjelenik egy „idill”, a korabeli Margitsziget a panziókkal, vendéglőkkel, a fedett nyári kocsikkal, omnibuszokkal.

 Az utolsó évek: visszatérés a gyerekkori élményekhez és ugyanakkor, meglepő módon, egy intenzív költői kísérlet időszaka. A beteg, elszigetelt és számunkra idősnek látszó ember „modernségét”, költői invencióit szinte senki nem veszi észre – ez lesz majd Babitsék generációjának nagy felfedezése, az Arany-líra igazi bekerülése a kritikusi kánonba. A zártság materiális bizonyítéka, a kiállítás emblematikus tárgya a a „kapcsos könyv”: amit csinálok, elzárom a külvilág elől. Arany szándékosan nem sokat publikált a kötet utolsó verseiből.

– Petőfi Sándornak már a halála után kialakult egy erős kultusza és még ma is divatos alak. Barátja, Arany mintha nem tett volna szert hasonló státuszra.

– Igen, annak ellenére, hogy Arany János szövegei, azt hiszem, hogy fokozottan aktuálisak... Hiszen elsősorban arra fűztük fel a tárlatot, hogy egy nemzet, vagy egy személy hogyan dolgoz fel traumát, hogyan próbál túlélni. Ehhez Arany versei mindig alapot jelentenek. Sokan vittek magukkal nehéz életszituációkban Arany-kötetet, mert a kitartásnak, megmaradásnak, a lelki béke megtalálásának, a feldolgozásnak a szövegei is az Arany-versek. 

„Aranytartalék” az emlékezetben tartáshoz, segítség a hatalommal való távolság megtartásában és a vele való együttélésben.

Az irodalomtudományban Arany „trendi” szerző, ha csak a kritikai kiadás köteteit nézzük, vagy a most sorakozó konferenciákat vagy, hogy mennyi fiatal kutató foglalkozik Arany Jánossal. Nehéz lenne megmondani, mi éri el ebből a nagyközönséget. A kiállítás utolsó termében játékos módon, kérdésekkel, interjúrészletekkel próbálunk közelíteni a tudományos eredményekhez – reméljük a látogatók is követnek majd ide minket....