Gyöngyi

"Meg kellene örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik!"

Korniss Péter fotóművész 80 éves

2017.08.04. 10:45

Programkereső

Fényképezett népszokásokat, táncházat, balettot, ingázókat, cigány művészeket és betlehemeseket. Korniss Péter Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotóművész, érdemes művész, a kortárs magyar fotográfia kiemelkedő alakja augusztus 4-én lett nyolcvanéves.

Kolozsvárott született, családjával tizenkét éves korában költöztek Budapestre. Kacskaringós úton jutott el a fotográfusi pályára. Az ELTE jogi karáról egy év után, az 1956-os forradalom leverését követően kicsapták, mert tagja volt az egyetemi forradalmi bizottságnak.

Előbb segédmunkásként dolgozott, de volt rádiószerelő tanonc is,

 majd a Fényképész Szövetkezetben kapott munkát, az 1962-ben letett szakvizsga után kirakatok, esküvők, gyerekek fényképezésével szerzett tapasztalatot.

1961-től három évtizeden át a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott gyakornokként, később fotóriporterként, majd 1986-tól a lap művészeti szerkesztőjeként. 1991-től a Színház című szaklap képszerkesztőjeként folytatta pályafutását, 1999-től szabadfoglalkozású fényképész volt, emellett tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1966-ban lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1977 és 1980 között a World Press Photo zsűrijének, majd 1983-tól nemzetközi tanácsadó testületének tagja, 1982-ben az amerikai Eugene W. Smith Alapítvány tanácsadó testületének tagjává választották.

Még kezdő, beugró fotóriporterként küldték el fényképezni a balettintézet vizsgaelőadására, ekkor kezdett táncot fotózni. Nem sokkal később már a Pécsi Balettel dolgozott, később a 25. Színház előadásait örökítette meg. 1961-ben ismerkedett meg Novák Ferenc koreográfussal, aki akkor a Bihari Együttest vezette, s elkezdett néptáncot fotózni. Novák 1967-ben elvitte egy erdélyi táncházba, itt döbbent rá arra, hogy még létezik a régi, vizuálisan is megragadható, hagyományos paraszti kultúra.

Meggyőződésévé vált, hogy hírt kell adnia erről az eltűnésre ítélt világról.

Erdélyben készült képeiből 1974-ben rendezett első kiállítása a Műcsarnokban óriási siker volt, az új magyar fotográfia egyik mérföldköve lett. A kiállítás plakátjára azóta klasszikussá vált fotóját, az Éneklő legények a táncházban című felvételét választotta, és erdélyi képeiből állította össze első könyvét Elindultam a világ útján címmel.

1978-ban kezdte el foglalkoztatni a vidékről Budapestre utazó, a fővárosban dolgozó vendégmunkások élete, a tiszaeszlári Skarbit András ingázását és életét egy évtizeden át követte. Az ebben az időszakban készült fényképeit A vendégmunkás (1988) című albumában adta ki.

"A fekete vonat nem azt jelentette, hogy én ott már ismertem valakit is. Eleinte idegenként szálltam fel, próbáltam ismerkedni. Először ismerkedni és nem fényképezni, mert az esetleg veszélyes lett volna" - mesélte a Népszabadságnak, hogy született a sorozat. "Egyre többször voltam velük, egyre többeket ismertem meg, aztán elmentem a munkásszállásokra is. Próbáltam ott is ismeretségeket kötni. Végül, pár hónap után a fekete vonaton megismerkedtem egy tiszaeszlári kubikos brigáddal. Ők a Tiszaeszlár–Budapest–Tiszaeszlár utat tették meg hetente, a Fővárosi Gázműveknél dolgoztak, ennek a munkásszállásán laktak a Gyöngyike úton. Ők voltak heten vagy nyolcan, akiket követni kezdtem. Az már egyszerűbb volt, mert akkor már valakikhez tartoztam."

Szóval, én mindig szerettem úgy odatartozni. Belülről szerettem fényképezni,

"nem tudtam soha, hogy klikk-klikk-klikk – nyomom a gombot. Az már jó volt, amikor elkísértem őket Tiszaeszlárra is. Megismerkedtem a családjaikkal, és másfél évig fényképeztem őket."

"És aztán a képeket nézegetve, mert abban nagyon hiszek, hogy a képekből lehet olvasni. Ezek a képek arra ébresztettek rá, hogy van egy ember ebben a tiszaeszlári brigádban, akit addig szinte észre sem vettem. De ő volt az, aki a képeken rezzenéstelenül viselte a fényképezést, akinek a figurája vizuálisan nem vitte el semmilyen irányba sem a látványt. Ezért úgy éreztem, hogy ő köré kell felépíteni a történetet. Ezért is lett a könyv az ő élete, családja, munkája, a hétköznapjainak a világa.( ...) ebből lett a könyv, aminek azt a címet adtam, hogy A vendégmunkás. Mégpedig azért, mert egy idő után úgy éreztem, hogy az

a kulturális-gazdasági-társadalmi távolság, amely egy ilyen tiszaeszlári ingázó kubikus és Budapest, a főváros között van, az szinte akkora, mint egy portugál vagy török vendégmunkásé,

aki a hazájától távol, mondjuk Berlinben él."

Újra és újra visszatért Erdélybe, de megörökítette Moldva, a Felvidék és a Vajdaság zárt, elszigetelt közösségeit is, megragadva egy hagyományos kultúra utolsó pillanatait. 1998-ban jelent meg a Leltár, Erdélyi képek, a 2006-os Betlehemes című albuma az 1969 és 1974 közötti fekete-fehér képek mellett a napjainkban ugyanott, de mozgó stúdióban készült, megrendezett, beállított digitális technikával készült képeit tartalmazza. 2008-ban látott napvilágot a négy évtized munkáját összegző Kötődés. Závada Pállal közösen készítették az Egy sor cigány, huszonnégy mai magyar című kötetet (2011).

 

A fotóművésznek eddig tizennyolc albuma jelent meg. 2010-ben szülővárosában, Kolozsvárott rendezett kiállítást, 2012-ben a Várfok Galériában negyvenöt éves munkásságának anyagából válogatta össze a tárlat anyagát. Tizenhat országban volt egyéni kiállítása, többek között Helsinkiben, Párizsban, Prágában, Koppenhágában, Amszterdamban, Münchenben, Quitóban, New Yorkban. Képei a Nők Lapján kívül a National Geographic, a GEO Magazine, a Time és a Forbes magazinban is megjelentek. Több fotográfiával kapcsolatos televíziós műsort is készített.

Dokumentarista művész, a valóság ábrázolására törekszik, de saját élményeit is át akarja adni. Kötődések című albumának bevezetőjében írta:

Meg kellene örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik! Fotográfusként ennél szebb feladatot nem is találhattam volna magamnak."

Robert Capa mondását - "Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához" - a maga számára így fogalmazta át: "Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez."

Elismerések

Korniss Péter 1975-ben kapott Balázs Béla-díjat, 1976-ban az ENSZ-pályázat nagydíját nyerte el. 1983-ban érdemes művész lett, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét vehette át. 1999-ben első fotóművészként kapott Kossuth-díjat az erdélyi kultúra folyamatos megjelenítéséért a hazai fotográfiában, az életműve gerincét adó négy könyvében bemutatott népélet ábrázolásáért, mely új dimenziókat nyitott a magyar fotográfiában, itthon és világszerte elismert művészi munkásságáért. Megválasztották a Magyar Művészeti Akadémia tagjának, de tagságáról később lemondott. 2004-ben Pulitzer Emlékdíjjal jutalmazták munkásságát, s ugyanebben az évben Prima-díjas lett. 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki.