Jusztina

Idősebbek is elkezdhetik

2005.10.22. 00:00

Programkereső

"Minden egyes napot, amelyen legalább egyszer nem táncoltunk, elveszettnek kell tekintenünk" - vallotta Nietzsche. A Magyar Fesztivál Balett bemutatója - Rómeó és Júlia (Jeruzsálemben) - a germán filozófus kijelentésének élő cáfolata.

A Shakespeare-adaptációk kapcsán, hagyományosan, két kérdés vetődik föl: az alkotó, gyakorta muzeális formában, Shakespeare-t kívánja-e megmutatni, avagy - újraértelmezése során - "önmagát"? Markó Iván, a kilenc éve alapított magántársulat koreográfusa, művészeti vezetője, lelke (rajta), utóbbit teszi, idézőjel nélkül. A Shakespeare-mű elhelyezését korunk Jeruzsálemébe kínos dramaturgiai megoldásnak tartottam mindaddig, míg meg nem jelent a színen Rómeó (Nyári Gábor) és Mercutio (Recskó Árpád) paszulyzöld munkaruhában. Ekkor ráébredtem, az izraeli katona és a palesztin lány szerelmét akár az Orion-űrhajón is eltáncolhatnák. Júlia (Misáczi Mónika), hozzátartozói, és a gazul ránk meredő Tybalt (Issovits István) körében fátyoltáncot járó, szerény hölgykoszorú tagjai már a török megszállás idején játszódó, hatvanas évekbeli Várkonyi Zoltán-filmek háremepizódjait juttatták eszembe. A félórás mozgástevékenységet igénylő első felvonás során - a báljelenet érzékeltetésére - déligyümölcsöket hoznak a színpadra; meghal Tybalt és Mercutio; lezavarnak egy steril nászéjszakát. A "zsidó és arab folklór"-motívumokat lakodalmas rockba vegyítő Jávori Ferenc kompozíciója közben esztráddá fajul.

Huszonöt perces szünet után lép színre a munka PR-értéke, a televíziós csatornák között gondolázó Verebes István - a rabbi szerepében. Imát mormol, kezeit kinyújtja, föl- és arcához emeli, sétál, picit forog, megrendül. Találkozik a fiatalokkal. Júliának átnyújt egy aranyozott kelyhet, melyet az asszonylány, kerülve a föltűnést, hazáig cipel; tartalmát fölhajtja, összerogy és - némi alkotói következetlenség miatt - halottan kiszalad a színről. Rómeó "szólója" során - kvázi-látomásként? - fehér pizsamanadrágban jelenik meg az elvileg másvilágon lévő Tybalt és Mercutio.

Markó Iván épphogy egy-órás (!) alkotását nézve - figyelemmel a lépéskombinációk anyagának minőségére - elkerülhetetlennek tűnik, hogy átírjuk a koreográfia fogalmát. Körülbelül így: a bal és jobb láb földre helyezésének szökkenésekkel, bakugrásokkal, heves - többségében elhibázott-indokolatlan - gesztikulációval kísért, kusza rendszere. Verebes szerepeltetése okán azonban átsuhant rajtam a gondolat, Markó műve - jóindulattal fölfogható az egykori tévétorna ("Idősebbek is elkezdhetik!") életre hívására irányuló, vakmerő kísérletként.

Markó Iván kétszer lép színpadra az est folyamán: először elvonul a nézők között, magnóról szól különös prológja. Az előadás vége felé megáldja Verebes; föléleszti a halott szerelmespárt - s ha tudna, talán még vízen is járna.

A hajdani önmagát és egykori életművét aprólékosan leromboló alkotó fércmunkája láttán jó hírrel is szolgálhatok: ennél lejjebb már nem lehet kerülni.

(Magyar Fesztivál Balett: Rómeó és Júlia [Jeruzsálemben] - Nemzeti Táncszínház)