Jenő

Barokk kebel

2005.11.08. 00:00

Programkereső

Múlt hét végén Cecilia Bartoli-koncertet közvetített a televízió, és amikor az énekesnő bejelentette a ráadásszámot, Vivalditól az Agitata da due venti kezdetű áriát, a közönség fölhördült. A hördülés nyilván a virtuóznak szólt, aki a hosszú hangverseny legvégére tette a legnehezebb és leghúzósabb áriát, amit száz énekesnőből száz képtelen lenne így elénekelni, de állj. Ha tíz évvel ezelőtt jelentette volna be valaki ezt a művet, mit szólt volna a publikum? Nyilván üveges tekintettel mered maga elé: Vivaldi áriákat is írt, nem csak a Négy évszakot?

Ennek fényében érdemes talán elgondolkodni, hogy Bartoli, sőt, a Bartoli-jelenség mit is jelent. Mert egyre többször hallani az ellentábor hangját: Bartoli nem is olyan fontos énekesnő, csak egy fürge gége, egy grimaszoló italiana, aki előkeres mindenféle obskúrus muzsikákat, hogy azokkal villogjon. A helyzet azonban éppen fordított: egyes áriák háromszáz évet vártak arra, hogy végre értelmesen legyenek megszólaltatva. Mert a barokk zenét éneklő Bartoli soha nem virtuóz a virtuozitás kedvéért, nincs egyetlen hajlítása, egyetlen díszítése, amely csak róla szólna, és nem a zenéről vagy a szövegről. Nem tudok jobb bizonyítékot erre az új lemeznél.

A címe az, hogy a Betiltott opera, ami Rómára utal és a XVIII. század fordulójára, amikor a színpadot átmenetileg megtiltották a városban, és mindazt a tébolyt és szenvedélyt, amit az opera jelent, a hagyományos koncerten kellett átélnie a hallgatónak. Barokk művek esetében mindennapos tapasztalat, hogy csak a zenét hallgatva nehéz megmondani, opera vagy oratórium szól, áriák jönnek egymás után, tiszteletre méltó emelkedettséggel és egyhangúsággal, minden lehetne éppenséggel koncerttermi zene. Itt fordított a helyzet: minden operának hangzik, minden feszül, a zene fegyelme kell ahhoz, hogy ne csak sikoltozás, tombolás és őrjöngés legyen a lemezen.

Ezt a barokkot az ember folyton átéli, ha Rómában jár, ha Bernini szobrait nézi, a szenteket, akiket égő parázzsal érint meg az angyal, akiknek keze-lába rándulna, szinte a bűnben, de mégsem, hiszen szentek. Szentek, de nem szelídek, nem visszafogottak, fűti őket valami, ami csak a szerelemhez fogható, de a szerelem tárgya Isten. Az égig repülünk, de a fűtőanyag mégis a bűn. A barokk muzsikát így eddig talán soha nem lehetett hallani, hiszen folyton Bachból indulunk ki, a tiszta értelemből. Most viszont itt egy csokor Caldara, Scarlatti és az olasz hatásokkal teli fiatal Händel. Itt a Les Musiciens du Louvre és a karmester Marc Minkowski, aki nem ijed meg a pillanattól, sőt, ha ilyen az énekesnő, akkor mi még olyanabbak leszünk alapra helyezkedik. És itt van Cecilia Bartoli. Állandóan végletes, vagy suttog, vagy őrjöng, vagy száguld, vagy szinte megáll, annyira lassú. De még ezekben a nagy lelassulásokban is lobog, "eredj, bánd meg a bűneidet és sírj" mondja hipnotikusan. Nyilván vannak, akiket ez a végletesség fáraszt, tessék inkább csak énekelni, minél szépségesebb hangon.

A helyzet az, hogy megtehetné. Bár Bartoli hangja világosodott és kicsit élesebb lett az idők során, ha csak kábítani akarna, olyan szépen és makulátlanul énekelné el ezeket a darabokat, hogy a világ szanaszét ájulna a gyönyörűségtől. De Bartoli van annyira szuverén, és van akkora énekes, hogy a nagyobb kockázatot vállalja. Mondani akar valamit. Akinek van füle a hallásra, hallja. Akinek van szíve, értse. (Opera proibita - Decca, 2005)