Jenő

Cosi fan loro

2005.11.09. 00:00

Programkereső

A Cosi fan tutte nem tartozik Mozart leggyakrabban színre vitt operái közé. Részint talán azért, mert a cselekmény messze nem olyan mozgalmas, mint akár a többi Da Ponte-operáé vagy A varázsfuvoláé. Részint talán azért, mert zeneileg kevesebb benne a látványos ária, a „show-elem”. És az sem utolsó szempont, hogy a mű hat közel egyenrangú énekest igényel – ez nemcsak azért nehéz, mert nem minden operaházban találunk ilyeneket, hanem azért is, mert a műnek nincs igazi főszereplője, amit nem minden énekes tolerál. A Cosi előadása tehát igazi csapatmunka, amire csak olyan operaház vállalkozhat a siker reményében, ahol ehhez adottak a feltételek.

A New York-i Metropolitan Operaház ilyen. Az általam november 4-én látott előadásnak egyetlen igazán ismert sztárja volt, ő viszont nem akárki: James Levine dirigálta a művet, a Met zenei vezetője, aki több mint három évtizede dolgozik azon, hogy a Metropolitan a világ egyik legerősebb csapata lehessen. Az opera vezetése természetesen nem csak az ő érdeme, ez is csapatmunka, az előadás elején osztogatott 96 oldalas, ingyenes füzet mintegy húsz oldalon keresztül sorolja a vezetést, a szponzorokat, a klubtagokat és mindazokat (beleértve az összes énekest, az ének- és a zenekar tagjait is), akik lehetővé teszik, hogy a Met úgy maradhasson a világ vezető operaháza, hogy közben az európaiaknál lényegesen kevesebb támogatásra szoruljon. Ennek a mintegy 70%-ban önfenntartó gazdasági kényszernek az az eredménye, hogy a Met a viszonylag konzervatív operaházak közé tartozik – ám ha ezt adottságként kezelik az illetékesek, akkor e keretek közt kell a legjobbat kihozniuk minden produkcióból.

A Cosi fan tutte előadásában ez maradéktalanul sikerült. Az egész rendezés alapvetően konzervatív. A díszletek ugyan jó anyagból készültek, de nem hivalkodóak, inkább praktikusak. Az egésznek nincs spórolás-szaga, mégsem tévedés low budget-produkciónak nevezni. Nem olcsójánosság az oka viszont annak, hogy a kórus mindössze tizenhat tagú – persze könnyű ilyen jól képzett hangokkal azt a hatást elérni, mintha kétszer ennyien lennének. A kórus mellett kiemelendő a zenekar. A hangzás a tuttikban inkább kemény, ami amerikai zenekaroknál nem szokatlan, a már a nyitányban igen nehéz szerepet kapó fúvósok mindvégig kiemelkedően teljesítenek. A kisebb együttesekben, különösen a szerenádszerű részletekben viszont érzékien szép a hangzás – ami az előadás zenei értelmezésének szerves része. Soha egyetlen felvételen sem volt ennyire világos, mennyire ambivalens ez a szépség. A Cosi ugyanis időnként lélegzetelállítóan gyönyörű muzsika – ám a szépség minduntalan idézőjelbe kerül. Vagyis – legalábbis Levine tolmácsolásában – állandóan vibrál, hogy mi a felszín, s mi őszinte, belülről jövő érzelem, és ezt a szereplők is olyan következetesen valósítják meg, hogy a happy endnél a néző a könnyeivel kénytelen küszködni. Ebben a felfogásban a zárókórus legalább annyira gúnyos appendixnek tűnik, mint a Don Giovanni zárójelenete – a Cosi mintha Donna Anna és Don Ottavio történetét folytatná, és elkönyvelhetjük, ez a kapcsolat éppoly problematikus, mint Don Giovanni (egyéb) szerelmi ügyei.

95c5c28b-7688-4086-a25f-18c29d280753

A hat énekesről lehetne hosszasan írni, holott én „csak” a második szereposztást láttam – az elsőben lett volna egy Magdalena Kozená (Dorabella) és egy Thomas Allen (Don Alfonso) – így helyettük Maria Zifchakot és Julien Robbinst láthattuk-hallhattuk. Sem ők, sem a másik négy énekes nem tartozik a közismert, nagy sztárok közé. Az előadáson igazán kiemelkedően a két ifjú (Ferrando: Matthew Polenzani, Guglielmo: Mariusz Kwiencien) és Nuccia Focile (Despina) énekelt, Julien Robbins fátyolos hangja olykor hamiskásnak tűnt (talán megfázott), de ő nyújtotta – Despina mellett – a legjobb színészi alakítást. Maria Zifchak hangja inkább a Rita Streich-szerű éles-fényes szopránokéra emlékeztet, Barbara Frittoli (Fiordiligi) pedig talán kicsit indiszponáltan kezdett – de ahogy áriáját (Come scoglio immoto resta) énekli, olyat én még élőben nem hallottam.

Ha nem is makulátlan tehát az előadás, akkor is hihetetlen, ahogy ez a hat ember teljesít a színpadon. Állandó mozgásban vannak, semmi leszúrt láb. Ha kell, ülve, fekve adják elő emberpróbáló szerepüket, ragyogó színjátékkal. De ami a legjobban tetszett mindvégig: amikor együtt énekeltek. A kvartettek, kvintettek, szextettek bizonyítják: itt a sztárok közt is csapatjáték folyik, tökéletes egyensúly marad a szólamok közt, mindenki egyformán hallható – ami különösen akkor fontos, mikor zeneileg is megbomlik az egyensúly (pl. a második felvonás fináléjában, ahol Guglielmo ellenszólama a mű kezdeti Don Alfonso-kontra tükörképe). Ennek a éneklésbeli finomságnak köszönhetjük, hogy a darab alapos ismerete mellett is mellbevágásszerű, amikor visszatér a katonainduló. A színjáték kiegészíti, nem pedig illusztrálja az éneklést.

Konzervatívnak neveztem a rendezést a bevezetőben, és az is. De roppantul következetes. Minden a legapróbb részletekig ki van dolgozva – pl. a kezdeti teljes szimmetria, mely a mű végére megbomlik, a szereplők térbeli elrendeződésében is tükröződik. Nincsenek nagy trükkök – apró ötletekből annál több. Ilyen, amikor Despina első megjelenésekor maga után vonszolja a házat, ilyen, amikor a forgó spalettán keresztül cserélnek helyet a szereplők, vagy amikor a két főhős nem a többi katonával, hanem egy kis csónakon az ellenkező irányban hajózik el. Nagyszerű az előadás tempója, és nemcsak a zenei tempókra gondolok, hanem pl. arra a megállásra, amikor a második felvonás elején a négy szerelmes nem találja a hangot, leül egy padra és hallgat – hogy egy perc múlva folyékonyan csapjon csábításba. Világos, hogy ez a csábítás szólam, „mintha könyvből olvasnák”. Mindez a darabot nemcsak világosan értelmezi (a rendezés és a zenei értelmezés tökéletesen egy irányba hat), hanem élvezetessé is teszi. A nézőközönség látványosan (számomra olykor túl látványosan) jól érzi magát, miközben igazi zenei és összművészeti élményben van része.

Így csinálják ők. Ha New Yorkban élnék, én is biztosan gyakrabban járnék operába.

(2005. november 4. 20:00 Metropolitan Operaház, New York; Mozart: Così fan tutte; km.: Matthew Polenzani, Mariusz Kwiencien, Julien Robbins, Frittoli, Maria Zifchak, Nuccia Focile (ének), a Metropolitan Opera Ének- és Zenekara; vez.: James Levine, rend.: Robin Guarino, jelmez: Michael Yeargan, világítás: Duane Schuler)