Olivér

Mozart babája

2005.11.15. 00:00

Programkereső

Kicsi a program, de erős. Rost Andrea kétszer három áriát ígért a Zeneakadémia javára, ami úgy ránézésre nem tűnik soknak, de próbálná csak valaki utánacsinálni.

A hangverseny egyébként nem kezdődött rosszul. Batta András, a rektor mondott pár szót, köztük elég jó poénokat is, átvett egy csekket a Szerencsejáték Rt.-től, és az egész mégsem volt égés, aztán a törött karú Pál Tamás elvezényelte a Cosi fan tutte nyitányát. Ez már nem volt olyan nagy élvezet, a Weiner-Szász kamaraszimfonikusok tagjai valószínűleg nem a szólamaik gyakorlásával töltötték a szabadidejüket, sőt talán a munkaidejüket sem. De hát nem értük mentünk aznap este hangversenyre. Rost Andrea viszont jött, a ruhája elegáns és fekete, a második részre majd egy még elegánsabbat vesz föl, a haja egyszerre klasszikus és modern, ő maga kicsit mintha ideges lenne, de olyan káprázatosan szép, tartalmas és erős hangon kezdi el énekelni a Batti, batti-áriát a Don Giovanniból, hogy megáll tőle a levegő. Tulajdonképpen ezért vagyunk itt, nem? Egy szép hangot hallani.

Aztán történik valami furcsa. Rossz pillanatban néz össze a karmester és az énekes, Rost Andrea félreérti a pillantást, egy gondolattal korábban lép be. Azonnal javít, de kizökken, még ha nem is nagyon látszik rajta a zavar vagy bosszúság, rendületlenül énekel, a végén összesúgnak a karmesterrel. Azt nehéz lenne megmondani, mi történik, ha nincs ez a kis hiba, de hogy van, az valószínűleg nem tesz rosszat: Rost Andrea ettől kezdve olyan köröket fut, hogy itt a térdem, hová boruljak.

Vagy csak az előítéletek dolgoznak? Az ember hozzászokott ahhoz, amit kapni szokott: a hangot, a magabiztos profizmust, a hibátlan éneklést, és valami zavarba ejtő, mert tetten nem érhető ürességet. A hang most is a régi. Nem annyira egyenletes, nem minden pillanatban egyformán szép, de ugyanaz a szín. De hol az üresség? Zerlina után Pamina, sűrűn, koncentráltan, az első rész végén pedig Madame Silberklang A színigazgatóból, mórikálva, játékosan, de hát jól állnak egymásnak, Mozart és Rost.

A második részben a növendék Kállai Ernő szétszórtan, de kellemes hegedűhangon egy Mozart-tételt játszik, és aztán bele a sűrűjébe: Figaro házassága. A grófné, Cherubino és Susanna áriája. Három különböző figura, és magától értetődően csak az utolsó Rost Andrea szerepköre. Ehhez képest a Grófné-áriának súlya van és cselekménye, nem állunk meg a felszínen, az elhagyatottság tompa fájdalmától a szinte indokolatlan reményig végigjátssza az énekesnő a partit, ott a fátyol és ott a mosoly, amiről az ária beszél. Cherubino frázisról frázisra nyílik ki, és válik gyerekemberből hódítóvá. Az már a zene, Mozart és az énekes közös munkája, hogy a szexepil ennyire nemeken túli, aki a pódiumon áll a pucér karjával, az mégis egy csinos nő, de aki énekel, az fiú-férfi-fiatalember. Aztán Susanna, a Rózsaária, a beteljesülés előtti pillanat, mintha lassulna is közben az idő, mint az ünnepek előtti délutánokon.

A ráadás újra a Zerlina-ária, most nemcsak hibátlanul, de erőteljesebben is, kicsit talán gyorsabban, már koncert végi határozottsággal. A tanulság meg az, hogy ki hitte volna, Rost Andrea tényleg ekkora énekesnő?