Erzsébet

Hagyomány

2005.11.16. 00:00

Programkereső

A Szegedi Nemzeti Színházban 2004 őszén tervezték bemutatni a Hegedűs a háztetőn-t Gregor József – aki Szolnokon már játszotta Tevjét – és Törőcsik Mari főszereplésével, Schwajda György rendezésében. A szolnoki produkciót újították volna fel szegedi szereplőkkel, ám a rendező visszalépése, Törőcsik Mari Nemzeti Színház-beli feladatai, illetve Gregor József betegsége miatt csak idén ősszel tudtak premiert tartani. Schwajda dramaturgiai elképzelését Szegeden Bal József valósította meg, így tulajdonképpen a szolnoki replikájának is tekinthető a dél-magyarországi produkció.

Gregor József

Felmegy a függöny, és előttünk áll Anatevka, egy igazi stetl, amelynek lakói a tűzhely-kocsma-bolt-zsinagóga-iskola határolta területen harmonikus egyszerűségbe, derűsen, a rájuk mért csapásokba beletörődve élnek. Mira János díszlete Chagall világát idézi (nem véletlen az orosz-francia festő képe és a musical címe közti egybeesés sem): nincs egyetlen vízszintes vonal a fából készült házakon, amelyek már annyi ideje állnak, hogy a gerendák besötétedtek. Felbomlott a rend. A háttérben orosz hagymakupolák a színpad teljes magasságában, csak a korlát kékje és a narancssárga felöltős hegedűs (Varga Donát) oldja a komor hangulatot. Szuggesztív, rendkívül erőteljes kép. Ötletes, ahogyan egy homlokzatelemet felhúznak, majd, ha a jelenetek a belső terekben – kocsma, Tevje háza – játszódnak, a házak ajtajait is felhúzzák. Azok a levegőben lógva szintén a chagalli könnyedséget, játékosságot, illetve a felfordult világot idézik. (A díszlet és a jelmez is csak apró változtatásokon ment keresztül a szolnoki előadáshoz képest.)

„Tevje gondolkodásmódja, habitusa roppant közel áll a szívemhez. Amikor a Művész presszóban leültünk Schwajdával beszélgetni, ő csak azt kérte tőlem: Jóska, nehogy koncepciód legyen. Nincs rá szükség, mert Tevje te vagy” – nyilatkozta Gregor József még a szolnoki előadás kapcsán. Igaza volt Schwajda Györgynek. Gregor bejön, semmit sem csinál, mégis megteremti azt a drámaiságot, amelyet a szerep hordoz. Leül a tejeskannára, és mozgással, gesztussal elénekli a Ha én gazdag lennék-et, és a Madaram is valóban megrendítően hangzik előadásában. A darab „problémás” részei a monológok, a töprengések, a beszélgetések Istennel. A hagyományos – és itt is alkalmazott – megoldás az, hogy a színész a közönségnek mond mindent, Istent pedig valahol a magasba révedve keresi. Gregor azonban ezeket a nézőt cinkossá bevonó kliséket úgy tudja alkalmazni, hogy nem veszik el sem a személyesség, sem a tragikum.

Hiába a férfiközpontú ortodox zsidó társadalom, ha a háttérben a nők irányítanak, és addig manipulálnak, amíg az ő akaratuk érvényesül. Sajnos ebben az előadásban nincsenek erős akaratú, erőteljesen ábrázolt asszonyok, lányok. A falu többi lakója szürke, a szereplők még a szerzők által alig felskiccelt vonásokkal sem tudják egyéníteni a figurákat. Nem bölcs a rabbi (Galkó Bence), inkább patópálos. Nem szegény, szerencsétlen Mótel (Gömöri Krisztián), hanem az arcára kiült idült vigyorral inkább örök vesztes, akit a házasság és a gyerek sem tesz felnőtté. Nincs forradalmi hév Percsikben (Pataki Ferenc), a koldust, Reb Náhumot (Somló Gábor) pedig láb nélküli – így „remek” élc a neki szóló „Ne lábatlankodjál!” megjegyzés az esküvőn.

Általánosan elmondható: nem minden prózai színész énekel olyan színvonalon, hogy musicalben szerepelhessen. Ezt a problémát a rendező azzal kerüli ki, hogy behozza a színpadra az énekkart. Saját, hétköznapi ruhájukban vannak, ha nem közreműködnek a kórusokban, a korlátra támaszkodva mozognak a zene dallamára, kívülállóként nézik, mi történik az anatevkaiakkal. A záró dalban azonban az éneken túl szerepet is kapnak. Igencsak direkt utalásként a dal közben a falu lakói egy tömbben hátrafelé mozognak, majd a díszletelemek leereszkednek. Mintha a gázkamrába mennének. A kórus marad, tovább énekel, de ez már így nem búcsúdal, hanem egyfajta gyászének is. Memento mori és memento mundi.

A musicalekre jellemző a feszültség végső feloldása. A Hegedűs a háztetőn fináléja azonban mégsem megnyugtató. Hiába a derűs optimizmus, hogy majd Amerikában, Krakkóban vagy Jeruzsálemben jobb lesz, a családi tragédiák, és az üldöztetést kiváltó előzetes események a műfaj talán legkomolyabb és legkomorabb darabjává teszik. Bár a történet a zsidóságról szól, azzal, hogy az egyéni tragédia szélesebb dimenzióba kerül, mondanivalója egyre egyetemesebb.

(2005. november 12. Szegedi Nemzeti Színház; Joseph Stein–Jerry Bock–Sheldon Harnick: Hegedűs a háztetőn; Tevje: Gregor József, Golde: Fekete Gizi, Cejtel: Kocsis Judit, Hódel: Márkus Judit, Chava: Papp Gabriella, Sprince: Stefanik Kata, Bjelke: Takács Veronika, Jente, házasságközvetítő: Szilágyi Annamária, Mótel, szabó: Gömöri Krisztián, Percsik: Pataki Ferenc, Fegyka: Boncz Ádám, Lázár Wolf: Megyeri Zoltán, Mordcha: Szűcs Lajos, Cejtel mama: Markovits Bori, Fruma Sára: Szonda Éva, Rabbi: Galkó Bence, Mendel, a fia: Kiszely Zoltán, Avram: Gyuris Imre, Avram II.: Járai Máté, Náhum, koldus: Somló Gábor, Jásszl, kalapos: Piskolti László, Csendbiztos: Szerémi Zoltán, A hegedűs: Varga Donát; km.: a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara, Zenekara és Tánckara, Hóra Színház; díszlet: Mira János; jelmez: Vágó Nelli m. v.; az eredeti koreográfiát reprodukálta: Tanács István; rendező: Bal József)