Salamon

„Elsősorban az én fejem a katalógus…”

2006.01.25. 00:00

Programkereső

Az Operaház kapcsán mostanában inkább a változás jut eszünkbe – holott vannak benne állandó dolgok is. Kevesen tudják, hogy létezik egy emlékgyűjtemény, amelyben a teljes magyar operajátszás történetének dokumentumai fellelhetőek. Az archívumot megtalálni sem könnyű. Wellmann Nóra, aki tizenhét éve dolgozik itt, inkább lemegy a művészbejáróhoz, hogy az interjút készítő Mesterházi Gábor el ne tévedjen a Házban.

Wellmann Nóra

- Hogy jött létre az emlékgyűjtemény?

- Az Opera az egyetlen színház, amelynek ilyen archívuma van. 1930-ban hozták létre a házon belül, különböző szobákban lappangó anyagokból. Az akkori titkárt el is látták „az emlékgyűjtemény őre” címmel. Itt még a Nemzeti Színházból származó anyagok is vannak, ez talán a legértékesebb része a gyűjteménynek. Amikor 1884-ben ideköltözött a társulat, magával hozta az operára vonatkozó anyagokat: jelmezterveket, levelezést. A díszletterveket nem, hiszen egész más volt a színpad mérete és rendszere, így a költözéskor a teljes repertoárt újra kellett szcenírozni. Így negyvenöt bemutatót tartottak az első évben, 1884-ben. Ahogy a műhelyek létrehozták az új díszleteket, heti egy-két új operát lehetett játszani, amelyeket persze a Nemzetiben már előadtak, csak a díszlet volt új. Az Opera archívuma három részből áll. A legértékesebb és legrégebbi az Emlékgyűjtemény. Van egy Kottaarchívum, a nem élő kottatár: régi anyagok, sokukat nem is játszották soha. Itt is vannak nemzeti színházi kották. A harmadik rész a Dokumentáció: újabb kori fotók, MTI-anyagok, illetve 1989 óta van az Operaháznak saját fotósa, és az ő képei is itt találhatók. Ezeken kívül vannak korszerűen digitalizált kritikák. Hanganyag nincs, azonban a nyolcvanas évek eleje óta van egy külön videótár, de ezek inkább munkapéldányok. A hangot ma sem archiválják, nincs erre technikája a színháznak.

- Kin és min múlik, mi kerül be az archívumba?

- Ez teljesen esetleges. Van az 1930-ban összeállított törzsanyag, amely hagyatékokból, ajándékokból gyarapszik, a gyűjteménynek legfeljebb 1%-a vásárolt, mert erre sosincs pénz. Most például a ’30-as évek jelentős énekeséről, Csóka Béláról kaptunk egy nagyon szép anyagot a lányától.

- Mi van tulajdonképpen a gyűjteményben?

- Jelmezek és makettek kivételével gyakorlatilag minden,. Díszlet- és jelmeztervek, fényképek, színlapok, könyvek, kritikák, képzőművészeti alkotások, kéziratok, néhány tárgy: kabalatárgyak – például Ellinger József kulcscsomója –, ajándékba kapott tárgyak. És különleges dolgok is, többek között Goldmark Károly díszdoktori oklevele.

- Mi a gyűjtemény jogállása? Közgyűjteménynek számít? Elektronikusan össze van-e kötve az országos gyűjteményekkel?

- Elvben közgyűjtemény vagyunk, de ennek igazából nincs nagy jelentősége. A gyűjtemény katalogizálva van, mint egy rendes múzeum. Elkezdődött az elektronikus feldolgozás, amely azonban sajnos nem csereszabatos sem a Széchényi Könyvtár, sem a Színházi Intézet rendszerével: használható feldolgozó rendszerre nem volt pénz, ezt is pályázaton nyertük. Pillanatnyilag három év van feldolgozva – ennyi volt a pályázati feltétel –, az első, az ötvenedik és az akkori utolsó évad. Örülnék, ha folytatható lenne, de ehhez külön emberre és megfelelő technikai háttérre lenne szükség.

- Az anyag árulkodik-e arról, melyek voltak a jó és a kevésbé jó korszakok?

- Néha véletlen, miről van és miről nincs anyag, de természetesen árulkodik. A kedvencem a Nemzeti Színház anyaga, de például a Mahler-korszakról alig van valami. A harmincas évek nagyon erős, az Opera akkori fotósa, Vajda M. Pál nem csak portrékat fotózott, hanem beállított jeleneteket is – kiderül, mennyire jó volt az Oláh Gusztáv-korszakban a látványvilág. Gyengén dokumentált a háború utáni időszak, a Magyar Fotó és az MTI révén csak kontaktanyagunk van, ahogy a Klemperer-korszakból is.

- Kik használják az archívumot?

- Egyrészt kiállításokhoz kérnek kölcsön anyagot. Elég sok a kutató – de nemigen tudnak leülni, nincs megoldva, hogy egynél többen jöjjenek egyszerre. Nem lehet hetekre beköltözni, pedig például a sajtóanyag 1884 óta megvan, mázsás könyvekbe kötve, kivagdalva mindaz, ami az Operáról megjelent: kritikák, cikkek – a századfordulón minden napilap minden nap írt az Operáról… Nem csak kritikák, hanem pletykák, történetek is olvashatók – letehetetlen letenni, ha egyszer valaki belekezd. De ezek a kötetek második emeleten vannak, le kell cipelni egyesével. Jönnek továbbá családkutatók, bár csak a művészek vannak dokumentálva, a nyilvántartókönyvek elvesztek. 1930-ban az akkori gyűjtemény katalógusát kiadták, azóta csökkent az állomány, elsősorban a felújításkor, amikor pincéket béreltek az anyag raktározására, és ahol számos kiadvány tönkrement, mert volt, amit elárasztott a víz. Az anyag másik része – például nemzeti színházi szövegkönyvek és kották – az OSZK-ba került, s a mai napig részben feldolgozatlan. „Bányának” hívják ma is, mint mi annak idején, amikor még itt volt. A gyűjtemény elvileg mindenki számára hozzáférhető, szoktak is kérni különböző kiadványokhoz, lexikonokhoz képeket, dokumentumokat – cserébe a kiadványból kérünk egy-egy példányt, így is gyarapszik az archívum.

- Ez tehát egy avatatlan szemek elől teljesen elrejtett kincsesbánya.

- Jó lenne, ha igazán közkinccsé válhatna a gyűjtemény – amit tudunk, megteszünk, kiállításokat rendezünk, de erre sincs keret. Most még látható a 120 éves Opera című kiállítás. Az emeleten is van két kisebb terem, ott egy évadban két-két kiállítás szokott lenni, jelenleg például a száz éve született Tutsek Piroskáról. Most az Erkel Színházban a Népoperáról, a színház történetéről lesz kiállítás, de volt a Lohengrin itthoni színpadi pályafutásáról vagy Márk Tivadarról is, aki hatvan évig volt a színház tervezője.

- Fel lehet-e vázolni valamilyen jövőképet?

- Kicsit talán normalizálódnak a körülmények. A mellettünk lévő helyiségből lassan kiköltözik a műszaki osztály, bár ezt négy éve ígérik. Itt lehetne hely korszerűbb tárolásra, illetve arra, hogy leülhessenek a kutatók. Jobban fel kellene dolgozni azt, ami van; restauráltatni kellene a festmények, szobrok egy részét: akkor ki is lehetne állítani őket. A „kritika-könyvek” restaurálása nem egyszerű, a digitális feldolgozásé az elsőbbség, mert jó lenne, ha sokan tudnák használni ezt az anyagot. Sajnos az elődeim nem szakemberek voltak, hanem dramaturgok, titkárok, akiknek ez csak egy plusz feladat volt. Amikor idekerültem, a gyűjteménynek egyáltalán nem volt katalógusa, de jelenleg is elsősorban az én fejem a katalógus...

NÉVJEGY
Wellmann Nóra 1988 óta dolgozik a Magyar Állami Operaház Archívumában, előtte a Színházi Intézetben magyar színháztörténettel, közelebbről szcenikatörténettel foglalkozott. Bölcsészként végzett történelem-német szakon, majd színháztörténetet hallgatott és kutatott Bécsben.

Hobbi: úszás, síelés, utazás
Kedvenc zene: állandóan változik (Mozart, Verdi, Sosztakovics), de mindenképp opera
Kedvenc ország: Olaszország (Róma!!)
Kedvenc zenekar: Filharmóniai Társaság Zenekara
Kedvenc énekes: Kathleen Ferrier
Kedvenc karmester: Kovács János
Kedvenc film: Casablanca
Kedvenc könyv: Utas és holdvilág