Olivér

Carmen premier a Miskolci Nemzeti Színházban

2006.02.10. 00:00

Programkereső

Február 17-én pénteken este 7 órától a Nagyszínházban láthatja a közönség a négy felvonásos operát, amelyet Selmeczi György állított színpadra.

Georges Bizet Carmenjának 1875-ös párizsi premiere bukás volt: a korabeli “jólnevelt" közönség arisztokraták és idealizált hősök helyett cigányokat, munkásnőket, közkatonákat és csempészeket láthatott a színpadon - a francia kritikák szerint “erkölcstelen" és “botrányos" történetbe ágyazva. Az osztrák publikumnak azonban más volt a véleménye, s a szintén 1875-ös bécsi bemutató után Bizet főműve sorra meghódította a világ színpadait. A Carmen ma egyike a legnépszerűbb, leggyakrabban játszott operáknak.

A Prosper Mérimée elbeszélésére épülő Carmen cselekménye Sevillában és környékén játszódik valamikor a 1820 körül. Carmen, a gyönyörű cigánylány több férfit is megigéz, illetve magába bolondít, köztük Don Hosé tizedest és Escamillót, az ünnepelt torreádort. Egy katona, egy cigánylány és egy torreádor szenvedélyektől fűtött szerelmi háromszöge nem ígér sem unalmat, sem békés, nyugodt befejezést...

Selmeczi György rendező a darabról

Épeszű ember nem rendez Carment. Mert olyan elemi alaptoposza az európai kultúrkörnek, amit szinte felfejthetetlen burok vesz körül - a köztudatban nem csupán a története, hanem maga a jelenség, és minden egyes férfi-női gesztusa életünk része. Ez a toposz a női vonzerő pozitív és negatív formája, amelynek ősformáit az antikvitás irodalmában, a Bibliában is megtaláljuk, kezdve az asszonyállatban rejtező ördög meglehetősen primitív változatától kezdve a csábítás és a vágykeltés legrafináltabb formáiig. A történet az európai kultúrkör más nagy archéihoz - Don Juan, Faust, Othello - hasonló. A történetet hosszú évszázadokon keresztül csócsálja, öklendezi Európa, s a legújabb korban hozzáadódik még a női emancipáció kérdésköre is - és így születik meg a 19. század második felében Merimée elbeszélése, majd Bizet operája.

Épeszű ember nem rendez Carment, mert az operajátszás történetét tekintve a Carmen egy kifejezetten lestrapált mű. Tapasztalatom szerint ennek egyik következménye, hogy akik mégis erre a feladatra adják a fejüket, egyre szélsőségesebb megoldásokkal élnek a művészi újat mondás kényszerétől hajtva - és ez nagy csapdákat rejt. Aki nekilát a rendezésnek, folyton a déjá vu érzésével küszködik. Ám alig akad művészember, akit ne izgatna éppen ez az európai toposz. Annak tudatában, hogy ez lehetetlen, az ember mégis nekivág. Van ebben valami végzetszerű - nemcsak a történetbeli Carmen végzetszerűen kihívó, hanem a Carmen-jelenség mint életünk egyik alapmotívuma és mint mű is rendkívül érdekes és vonzó. Számomra is az. Ezért dolgozom Miskolcon a Carmennel.

Érdekel az a - talán túl egyszerűnek is tűnő - modell, miszerint az élet minden mozzanatában felfedezhető a corrida, a bikaviadal motívuma. Színpadi értelemben ez vonz leginkább. A spanyol kultúrkörben élők a nyomor, a rongyos mindennapok után a corrida ünnepére átváltoznak: előkerülnek a csodálatos ruhák, az egész város úgy néz ki, mintha csupa úrhölgy és úr lakná. Fantasztikusan vonzó az egész ünnepi készülődés, és az ünnep megélésének megannyi rituáléja, a vásári forgatag, a felvonulások és körmenetek pompája. És az ünnepnek csak az egyik - bár kétségtelenül szimbolikusan legfontosabb - mozzanata a mindenki által ismert pillanat, amikor eldöfik a bikát. Az is egy rituálé, ahogy a viadal résztvevői önmagukat és a bikát a halálra felkészítik, ahogyan belehajszolják magukat ebbe az eksztatikus állapotba. Nem véletlen, hogy Cervantestől Lorcáig, nem beszélve - ma így mondhatjuk - a nagy macsókig, vagyis Picassóig és Hemingwayig, nagyon sokakat foglalkoztatott ez a téma: a fojtott, parázsló, belső szenvedély, ami a bika és a torreádor szembennállásában csúcsosodik ki. Az élet minden konfliktusa abban az egyetlen - évről évre visszatérő, az ünnep minden mozzanatával és szakralitásával körbevett - pillanatban sűrűsödik össze, amikor a torreádor ledöfi a bikát.

Ám, mint ahogyan az lenni szokott egy mégoly egyszerű világmodellel, ez is bonyolultabb: ennek a történetnek a szereplői nem “bikák" és torreádorok", hanem hol “bikák", hol meg “torreádorok" életük “arénájában". Nem arról van szó, hogy vannak győztesek és vannak halálra szántak. És ez nem csupán a Carmen-történetben van így, hanem a valós életben is. És ezzel persze lerántom ezt az egészet a közhely szintjére. De! Teszem ezt úgy, hogy tudomásul kell venni: a közhely mélységes igazságát is fel kell tudni mutatni. Ez a kettősség bennünk lakozik, és mindig a másik féltől függ az, hogy ki vagyok: “bika" vagy “torreádor". De! A Carmen című opera azért halhatatlan, mert a szerepeknek és a szerepcserének a közhelyszerűsége semmivé lesz azáltal, hogy Carmen és Don José a szélsőségességig elmennek: Don José vad, indulatos és őszinte szerelemből és szerelemféltésből megöli Carment.

A Carmen zenetörténeti szempontból is rendkívül érdekes. Bizet - a bikaviadalok tematikájával foglalkozó emlegetett macsókkal, Picassóval és Hemingway-jel szemben -, más alkat volt. Érdekes annak kutatása, hogy mi az élet és a mű kapcsolata. Hogy az élet “hiányaiból" épül-e élet(mű) vagy sem? De ugyanilyen érdekes a “talált tárgy" kérdése. Bizet esetében is él az ember a gyanúperrel, hogy - nevezzük így - az isteni gondviselés, az isteni szikra, ki tudja pontosan, micsoda adott neki ötletet, ihletet a Carmen megkomponálásához. Nincs az a művészi érdeklődés, nincs az a munkamódszer, nincs az a koncepció, ami azt eredményezi, hogy egy szerző leül, és megír tizenhat világslágert. Bizet sok szép művet szerzett: az Arles-i lányt a Gyöngyhalászokat, a Cédrus-szimfóniát satöbbi, de ezeket nem lehet egy lapon említeni a Carmennel. Hogy ez - egy életművön belül - miként lehetséges, ki tudja? A lényeg, hogy megszületett a mű, és olyan erősek a slágerei, hogy tehet és akarhat bármit a rendező, ezeket a slágereket színre kell vinni, mert a közönség hallani akarja azokat, és mert a sláger - nincs mese - az sláger. A Habanera, a Torreádor-dal és a többi... Ezekben a slágerekben kell megszületniük az operai pillanatoknak. Hihetetlen veszélyeket rejt ez is. A Habanerát sokan úgy tartják számon, mintha az az “O sole mio", a szintén mindenki által ismert nápolyi dal párja volna. Alig van nagyobb kihívás, mint a közhelyek szintjére került slágert úgy elénekelni, hogy az a drámai mélységeket is megszólaltassa, hogy a szerző és az opera igazságát képviselve csendüljön fel a színpadon. (Kornya István)

A cikk teljes terjedelmében a Színházi Esték legújabb számában olvasható.