Emma

Új Carmen Miskolcon

2006.02.17. 00:00

Programkereső

Selmeczi György rendezésében mutatják be Georges Bizet Carmen című operáját február 17-én 19:00 órakor a Miskolci Nemzeti Színházban. Az alábbiakban a rendező gondolatait, illetve a mű főszerepét éneklő Mester Viktóriával készült interjút olvashatják.

Selmeczi György

Carmen – a mi életünk – Selmeczi György (rendező)

Épeszű ember nem rendez Carment. Mert olyan elemi alaptoposza az európai kultúrkörnek, amit szinte felfejthetetlen burok vesz körül – a köztudatban nem csupán a története, hanem maga a jelenség, és minden egyes férfi-női gesztusa életünk része. Ez a toposz a női vonzerő pozitív és negatív formája, amelynek ősformáit az antikvitás irodalmában, a Bibliában is megtaláljuk, kezdve az asszonyállatban rejtező ördög meglehetősen primitív változatától kezdve a csábítás és a vágykeltés legrafináltabb formáiig. A történet az európai kultúrkör más nagy archéihoz – Don Juan, Faust, Othello – hasonló. A történetet hosszú évszázadokon keresztül csócsálja, öklendezi Európa, s a legújabb korban hozzáadódik még a női emancipáció kérdésköre is – és így születik meg a 19. század második felében Merimée elbeszélése, majd Bizet operája.

Épeszű ember nem rendez Carment, mert az operajátszás történetét tekintve a Carmen egy kifejezetten lestrapált mű. Tapasztalatom szerint ennek egyik következménye, hogy akik mégis erre a feladatra adják a fejüket, egyre szélsőségesebb megoldásokkal élnek a művészi újat mondás kényszerétől hajtva – és ez nagy csapdákat rejt. Aki nekilát a rendezésnek, folyton a déjá vu érzésével küszködik. Ám alig akad művészember, akit ne izgatna éppen ez az európai toposz. Annak tudatában, hogy ez lehetetlen, az ember mégis nekivág. Van ebben valami végzetszerű – nemcsak a történetbeli Carmen végzetszerűen kihívó, hanem a Carmen-jelenség mint életünk egyik alapmotívuma és mint mű is rendkívül érdekes és vonzó. Számomra is az. Ezért dolgozom Miskolcon a Carmennel.

Érdekel az a – talán túl egyszerűnek is tűnő – modell, miszerint az élet minden mozzanatában felfedezhető a corrida, a bikaviadal motívuma. Színpadi értelemben ez vonz leginkább. A spanyol kultúrkörben élők a nyomor, a rongyos mindennapok után a corrida ünnepére átváltoznak: előkerülnek a csodálatos ruhák, az egész város úgy néz ki, mintha csupa úrhölgy és úr lakná. Fantasztikusan vonzó az egész ünnepi készülődés, és az ünnep megélésének megannyi rituáléja, a vásári forgatag, a felvonulások és körmenetek pompája. És az ünnepnek csak az egyik – bár kétségtelenül szimbolikusan legfontosabb – mozzanata a mindenki által ismert pillanat, amikor ledöfik a bikát. Az is egy rituálé, ahogy a viadal résztvevői önmagukat és a bikát a halálra felkészítik, ahogyan belehajszolják magukat ebbe az eksztatikus állapotba. Nem véletlen, hogy Cervantestől Lorcáig, nem beszélve – ma így mondhatjuk – a nagy macsókig, vagyis Picassóig és Hemingwayig, nagyon sokakat foglalkoztatott ez a téma: a fojtott, parázsló, belső szenvedély, ami a bika és a torreádor szembennállásában csúcsosodik ki. Az élet minden konfliktusa abban az egyetlen – évről évre visszatérő, az ünnep minden mozzanatával és szakralitásával körbevett – pillanatban sűrűsödik össze, amikor a torreádor ledöfi a bikát.

Ám, mint ahogyan az lenni szokott egy mégoly egyszerű világmodellel, ez is bonyolultabb: ennek a történetnek a szereplői nem „bikák” és torreádorok”, hanem hol „bikák”, hol meg „torreádorok” életük „arénájában”. Nem arról van szó, hogy vannak győztesek és vannak halálra szántak. És ez nem csupán a Carmen-történetben van így, hanem a valós életben is. És ezzel persze lerántom ezt az egészet a közhely szintjére. De! Teszem ezt úgy, hogy tudomásul kell venni: a közhely mélységes igazságát is fel kell tudni mutatni. Ez a kettősség bennünk lakozik, és mindig a másik féltől függ az, hogy ki vagyok: „bika” vagy „torreádor”. De! A Carmen című opera azért halhatatlan, mert a szerepeknek és a szerepcserének a közhelyszerűsége semmivé lesz azáltal, hogy Carmen és Don José a szélsőségességig elmennek: Don José vad, indulatos és őszinte szerelemből és szerelemféltésből megöli Carment.

A Carmen zenetörténeti szempontból is rendkívül érdekes. Bizet – a bikaviadalok tematikájával foglalkozó emlegetett macsókkal, Picassóval és Hemingway-jel szemben –, más alkat volt. Érdekes annak kutatása, hogy mi az élet és a mű kapcsolata. Hogy az élet „hiányaiból” épül-e élet(mű) vagy sem? De ugyanilyen érdekes a „talált tárgy” kérdése. Bizet esetében is él az ember a gyanúperrel, hogy – nevezzük így – az isteni gondviselés, az isteni szikra, ki tudja pontosan, micsoda adott neki ötletet, ihletet a Carmen megkomponálásához. Nincs az a művészi érdeklődés, nincs az a munkamódszer, nincs az a koncepció, ami azt eredményezi, hogy egy szerző leül, és megír tizenhat világslágert. Bizet sok szép művet szerzett: az Arles-i lányt a Gyöngyhalászokat, a Cédrus-szimfóniát satöbbi, de ezeket nem lehet egy lapon említeni a Carmennel. Hogy ez – egy életművön belül – miként lehetséges, ki tudja? A lényeg, hogy megszületett a mű, és olyan erősek a slágerei, hogy tehet és akarhat bármit a rendező, ezeket a slágereket színre kell vinni, mert a közönség hallani akarja azokat, és mert a sláger – nincs mese – az sláger. A Habanera, a Torreádor-dal és a többi… Ezekben a slágerekben kell megszületniük az operai pillanatoknak. Hihetetlen veszélyeket rejt ez is. A Habanerát sokan úgy tartják számon, mintha az az „O sole mio”, a szintén mindenki által ismert nápolyi dal párja volna. Alig van nagyobb kihívás, mint a közhelyek szintjére került slágert úgy elénekelni, hogy az a drámai mélységeket is megszólaltassa, hogy a szerző és az opera igazságát képviselve csendüljön fel a színpadon.

Lejegyezte: Kornya István
A cikk teljes terjedelmében a SZÍNHÁZI ESTÉK legújabb, 62. számában olvasható.

***


Mester Viktória

„Magas hőfokon kell égni” – Mester Viktória (Carmen)

Carmen a tömény nőiesség, a túlfűtött erotika megtestesítője, ami együtt jár azzal, hogy ugyancsak nyitottnak és bátornak kell lenni az eljátszásához. Ez az opera valóban az erős, sugárzó nőiesség drámája – mondja Mester Viktória, akit tavaly Olga szerepében láthattuk a miskolci Anyegin-produkcióban.

– Hogyan készült Carmen szerepére?
– Minden szerepemre nagy izgalommal készülök, ez így természetes. A Carmen próbái előtt alaposan tanulmányoztam Bizet életútját, elolvastam az eredeti novellát, amiből a darab készült. Gyakorlatilag minden anyagot begyűjtöttem, amire a szerep megértéséhez szükségem lehetett. Ám amikor a színpadi próbák megkezdődtek, már egyre inkább próbáltam az ösztöneimre hagyatkozni, ami szintén fontos része a színpadi létnek. Minden ember ezerszínű – a szerepeimben is ezt az összetettséget igyekszem megtalálni, megmutatni.

– Carmen, ha jól sejtem, sok énekesnő szerepálma…
– Ez tényleg így van. Carmen az a szerep, amelyben mindazt megmutathatja egy nő, amit magában hordoz. Azt is mondhatnám, hogy Carmen a tömény nőiesség, a túlfűtött erotika megtestesítője, ami együtt jár azzal, hogy ugyancsak nyitottnak és bátornak kell lenni az eljátszásához. Ez az opera valóban az erős, sugárzó nőiesség drámája. A főszereplőnek úgy kell alakítania, hogy mindvégig a figyelem középpontjában álljon, hogy kisugárzásával magával ragadja a körülötte lévő embereket.


Jelenet egy próbából

– Gondolom, épp emiatt nem is könnyű megbirkózni a feladattal.
– Ráadásul ez az első nagy szerepem. Azt már tudom, hogy nem akarok közönséges nőt játszani, inkább arra törekszem, hogy a belülről jövő kisugárzást, a lelki rezdüléseket, a női finomságot mutassam meg a szerepből. Azt hiszem, ha egy nő csak kacérsággal hódít, azzal nem vált ki csodálatot a másik félből. Az a nő az izgalmas, aki ámulatba és rabul ejt, akinek képtelenség ellenállni, és akinek titka van.

– Sokak szerint Carmen az igazi nő megtestesítője, azé az asszonyé, akiért egy férfi ölni is képes. Szexuális kisugárzása révén bármit megszerezhet magának, mégsem boldog. Gyanítom, hogy az ilyen típusú nő nem is lehet megbékélve a világgal soha…
– Valóban, Carmen képtelen a boldogságra. Mindig provokál, viselkedésével szélsőséges indulatokat akar kiváltani. Csak úgy képes létezni, ha állandóan forr körülötte a levegő. Azt hiszem, hogy valójában mindvégig érzi a bukását. A bukással szembenézve provokálja ki azt is, hogy meggyilkolják. Azért mondom ezt, mert szerintem egy Carmen-sorsban nincsenek véletlenek… Carmen „törvényalkotó”, aki soha nem tagadhatja meg önmagát, és ahogyan az élettel, úgy a halállal is szembe kell néznie.

A cikk teljes terjedelmében a SZÍNHÁZI ESTÉK legújabb, 62. számában olvasható.