Nándor

Zseniális pofátlanság – ossia il Don Giovanni

2006.03.24. 00:00

Programkereső

Kovalik Balázs nyilatkozataiban többször kifejtette: egy rendezés nem attól lesz hagyományos vagy avantgárd, hogy milyen a díszlet vagy a jelmez.

Kérdés persze, meddig díszlet a díszlet és mit takar a jelmez. Ami tény: a Tavaszi Fesztivál Don Giovanni-előadásán a Millenáris Teátrum spártai akusztikájához meglehetős díszlettelenség társul (hagyományos értelemben): egy ajtó, egy fal és egy koporsó.

A díszlettelenség részint körülmény: a Don Giovanni alacsony költségvetésű produkciónak tűnik. Igaz, aki látta a Szigeten Kovalik Jancsi és Juliska-kivonatát, az tudja, hogy ennyi díszlet is mennyi lehetőséget rejt. Másrészt nagyon figyelmetlennek kell lennünk ahhoz, hogy ne vegyük észre, hogy a „sivatag” közepén e három díszletelem ordító értelmezőeszköz. Hasonlóképp: a szereplők jelmeze látszólag egyszerű, mai öltözet. Itt viszont a színeket nem tekinthetjük körülménynek: a vörös és fekete, illetve ezek árnyalatai nyilvánvalóan jelentéshordozók. A többi nem-hagyományos megoldást is vehetnénk külsőségnek. Gondoljunk az első felvonás végi sztriptízre, mely egyértelműen közönségsikert arat, vagy a kevésbé szerencsés (ugyanis részint szájbarágós, részint a mozarti zenéből és a darab ritmusából is kirívó, azt megakasztó) lekötözési jelenetre. Ezek önmagukban nagy gegek, de Kovalik darabértelmezéséhez ugyanolyan szervesen hozzátartoznak, mint az, hogy ki kivel hogy beszél (énekel), ki kinek ül az ölébe, ki kinek ad pofont vagy csokit, illetve ki ki mellett beszél el.

Nem szándékozom részletesen elemezni a rendezést, netán lelőni a leendő nézők előtt a poénokat, így csak arra hívom fel a figyelmet, hogy ezek a „külsőségek” Kovalik koncepciójának egészébe illeszkednek. Az ő értelmezésében Mozart Don Giovannija ugyanis nem egyszerűen erotikusan túlfűtött darab, és nem is csupán az érzéki zsenialitás ötletgazdag színpadra állítása. Nála Erosz és Tanathosz szó szerint kéz a kézben jár (ld. még vörös és fekete), a koporsó nászágy (és viszont – innen érthető, miért nem vagyunk tanúi a gyilkosságoknak sem). A fal ugyancsak motivikus, az ajtóval nemcsak szemben, hanem ellentétben is áll: a bezárás, a beszorítás kelléke. A szereplők is élnek a kinyitás és a közrezárás eszközével, ahogy fontos a kint és a bent (hogy ne csak a Mozart-évfordulóhoz kapcsolódjék a rendezés – ha valakinek az ajtóról netán nem jutott volna eszébe a Kékszakállú).

Már csak azért sem vállalkozhatok arra, hogy ennél mélyebben elemezzem a rendezést, mert az az érzésem, a másik két Da Ponte-opera alapján még árnyaltabban látnám Kovalik koncepcióját. Annyi bizonyos, hogy a három közel azonos hangkarakterű bassz-bariton: Don Giovanni, Leporello és a Kormányzó ugyanannak a figurának három lehetséges arca – még kevésbé meglepő, hogy a három nő is egy. Vagyis cosi fan tutti (e tutte).

És ha idáig jutunk, leszögezhetjük, amivel kezdtük: Kovalik értelmezése meglehetősen hagyományos, alapvetően kirkegaard-i. Amitől a darab mégis mai, azok nem annyira a körülmények, külsőségek (pl. hogy a pisztoly fontosabb, mint a kard), hanem ahogy pl. e pisztolyokat használják. A „viva la libertá” lövöldözése részint gúny – részint épp az van benne, amitől e rendezés aktuális. Az érzéki zsenialitással egyenértékű a szereplők által megelevenített zseniális pofátlanság – nemcsak a címszereplőé. Bárki, akit kérdőre vonnak, olyan magától értetődő természetességgel kezd egész másról énekelni, hogy abból politikusaink is tanulhatnának.

A produkció zenei része messze nem ennyire következetes, mégsem mondható rossznak. Adottságként kell elfogadnunk az akusztikát – kérdés, ilyen viszonyok között mennyit hallanak az énekesek a zenekarból és viszont. De lássuk be: ha a helyszínhez és az operához ragaszkodunk, szükség van színpadra és zenekarra is, és nem baj, ha a kettő egymástól elkülönül – tehát túl sok választási lehetőség nem marad. Esetleg játszhatnák a darabot az Operaházban, ott a fizikai körülmények adva vannak. Az a sanda gyanúm, a MÁV Szimfonikusok nem elsősorban emiatt nem nyújtanak tökéletes teljesítményt: a csökkentett létszámú hegedűszólamot igencsak zavarba hozza, mikor pultonként más táncot kell játszani az első felvonás fináléjában. A vonóskar nemcsak a hangzó körülmények miatt vérszegény. A fagott, a kürt egy-egy rossz belépése inkább koncentrációs kérdés, még zavaróbb, mikor a pokolraszállási jelenetben az egyik harsona másfelé modulál, mint ami a kottában van. Ezzel együtt soha rosszabb zenekart nem szeretnék hallani az Operaházban sem. A második felvonás-végi zenei idézetek fúvósai például remekül kamaráznak, a tuttik hangzása mindvégig arányos.

4be44bab-e98d-4101-b044-feec08ef4bf9

Nagyszerű a karmester, Oberfrank Péter – tempói, váltásai, határozottsága és kísérőkészsége példaértékű, és őt (vagy legalább az árnyát) minden előadó látja. Vezényléséből kiderül: érti a darabot, melynek zenei árnyaltsága és összetettsége még ebben a teremben is megvalósul. (Remélem, a következő előadásig megtalálja a széket Don Giovanni „mandolinos” áriájához.) Az énekeseknek van mit játszaniuk (bár ha pl. a Stuttgarti Opera Alcinájának két évvel ezelőtti pesti előadásával hasonlítjuk össze, meg kell állapítanunk: semmi extrém helyzet, állva, legrosszabb esetben ülve kell énekelniük, a legnehezebb Donna Elvirának, akinek arra is ügyelnie kell, ne essen hasra a közönség soraiban). Rengeteget mozognak, fontos a mimika is, tehát jó színészekre van szükség – ebből a szempontból kitűnő a Kovalik-iskola. A címszerepet alakító Bretz Gábor énekesnek is kiváló. Ebben két méltó partnerre akad: Palerdi Andrásra (Kormányzó) és Fodor Beatrixra (Donna Anna). Érsek Dóra (Donna Elvira) és különösen Hajnóczy Júlia (Zerlina) színészi játékukkal bőven kárpótolnak minket kevésbé kiemelkedő hangjukért. Gábor Géza is kiváló Masetto lenne, de neki okoz legtöbb gondot, hogy úrrá legyen ritmikai tunyaságán. A Leporellót alakító Hámori Szabolcs hangja különösen a recitatívókban kevés és fakó, cserébe ő is jó színész, szeretnivalóan szerencsétlen. Szappanos Tibor (Don Ottavio) viszont időnként bántóan hamis – holott ő nemcsak külsőre idézi Anton Dermotát, hangja is hasonlóan szép. Az ő szerepe a legkevésbé hálás, cseppet sem látványos – talán kevésbé tűnik ki, milyen jól játssza.

Feltehetően a másik két Da Ponte-opera is hasonlóan magas színvonalú. Kovalik körül műhely és műhelymunka alakult ki. Ezek az énekesek (gondoljunk a Csavar…-ban kiemelkedő Wierdl Eszterre, esetleg a tavalyi – Paróczay Balázs által kovaliki kiválósággal rendezett – Opera Ritornata remek szereplőire, pl. Mester Viktóriára és Hábetler Andrásra) nemcsak zeneileg jók és színészileg nagyszerűek, hanem az is látszik, mennyire szeretik, élvezik a közös munkát. És ameddig így van, körülményekre, külsőségekre való tekintet nélkül érdemes megnézni őket – és tanulni tőlük.

(2006. március 21. 19:00 Millenáris Teátrum; Mozart: Don Giovanni; km.: Bretz Gábor, Palerdi András, Fodor Beatrix, Szappanos Tibor, Érsek Dóra, Hámori Szabolcs, Gábor Géza, Hajnóczy Júlia, énekkar, MÁV Szimfonikus Zenekar, vez.: Oberfrank Péter, rend.: Kovalik Balázs)