Katalin

„A hagyományt az újjal ötvözni”

2006.05.08. 00:00

Programkereső

Vidnyánszky Attila nevét nemcsak a színházi szakma ismeri: operarendezőként eddig kétszer bizonyította rátermettségét. A Magyar Állami Operaházban harmadik rendezése Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operája lesz, amelyet május 20-án mutatnak be.

Vidnyánszky Attila

Nyáron Splitben Don Giovannit rendez, közben Szőcs Géza Liberté című darabjából forgat filmet. Vidnyánszky eredetileg filmrendezőnek készült, az utolsó pillanatban változtatta meg elhatározását – így lett színházi rendező. 2006. januárjában elvállalta a Debreceni Csokonai Színház művészeti vezetését: ősztől minden idejét a színház átszervezésének szenteli. Az interjú készítésekor éppen új Sachsot kellett találni. A Mesterdalnokokról, debreceni terveiről, pesti nehézségeiről készített vele interjút Mesterházi Gábor.

- A Mesterdalnokok az Ön búcsúja Pesttől?

- Kesselyák Gergellyel volt már egy előzetes beszélgetésünk egy 2008-as rendezésről, de a következő, 2006/2007-es évadban energiáimat Debrecenre szeretném összpontosítani. Teljesen újszerű színházat szeretnénk létrehozni, ahol közös irányítás alatt lenne színház, táncszínház és opera, de szeretném, ha a három műfaj és a három társulat közt nagy átjárhatóság lenne, közös produkciók, például Szőcs Géza Libertéje. Ehhez jól jön az, hogy például a beregszászi színészek mindegyike játszik valamilyen hangszeren, folyamatosan képzik magukat zeneileg is. A prózai színház gyakorlatilag együtt van: Csányi János igazgatói munkája nagyon fontos. A Debrecen kulturális főváros pályázatához készített tanulmánya kapcsán ismerkedtünk meg mindössze fél éve. Nagyszerű szervező, zavarba ejtően ismeri a paragrafusokat, hatalmas terhet visz. Kocsár Balázs a zenei igazgatónk, vele kipróbáltan jól tudunk együtt dolgozni. Horváth Csaba is leköltözik koreográfusnak. Hasonlóan fontos Király Nyina: megkérdőjelezhetetlen színházi figura, a legismertebbek egyike nemzetközileg is. Kozma András „színházi katalizátor” is nélkülözhetetlen a társulathoz, mely a debreceni magra épül (elsősorban az idősebb és a középső korosztályból áll), amelyhez nyolc végzős társul Lukács Andor-Jordán Tamás osztályából. Beregszászról is átjönnek páran. Újhelyi Kinga és Szűcs Kata Székesfehérvárról, illetve Veszprémből, valamint Ráckevei Anna és Horváth Lajos Ottó – összesen húsz férfi és tíz nő.

Az operatársulat kialakítása jóval bonyolultabb: ezért akarjuk létrehozni a stúdiót, ahol mi fizetünk ösztöndíjat két évig, tanítjuk a színészmesterséget, mozgást, hangképzést, ennek fejében a stúdió tagjai két évig a játszanak produkciókban. Ekkor döntjük el, kit hagyunk meg a társulatban. Április 13-án lesz az első meghallgatás. Mindezt a Debreceni Színház költségvetéséből hozzuk létre, pályázni majd akkor lehet, ha már felmutattunk valami eredményt. A fő irányokat tehát megszabtuk, épül a színház, iskolát is szeretnénk nyitni, az egyetemmel meg is egyeztünk az elméleti tantárgyak oktatásáról, a gyakorlatiakról is érlelődik a koncepció,. Remélhetőleg ezt az iskolát két-három év múlva akkreditáltatni tudjuk. Debrecen regionális központ lesz, nemzetközi fesztivállal, ahova opera- és táncszínházi produkciókat is meghívunk. Vidéken is szükség van operára. Vállalni kell a műfajok közti értékkülönbségeket is: a musicalnél értékesebb az operett, az opera pedig mindennél értékesebb, a színpadi művészetek csúcsa – és ha olyan színházat sikerül létrehozni, ahol a színháznak minden eleme megmutatkozik a prózától az operáig és a táncig, az a színház legmagasabb szintű megnyilvánulási formája. Darabokat fogunk íratni, illetve már útban vagyunk efelé: néhány téma már készen van.

- Mondható-e, hogy ha a színház csúcsa az opera, akkor az operák csúcsa a Mesterdalnokok?

- A Himalája egyik legmagasabb csúcsa a Mesterdalnokok. Ez méreteiből is adódik, ráadásul minden porcikájában tökéletes. Az emberi-művészi létezés legalapvetőbb kérdéseit érinti, dramaturgiai és zenei szempontból felülmúlhatatlan. Egyben egy társulat „felnőttségi” próbája is: olyankor szokás műsorra tűzni, amikor nagyon együtt van egy csapat. Most nem ez a helyzet. Akkor jött az ötlet, amikor másfél éve főrendező lettem a Szinetár-Petrovics időszakban, amikor még csak kezdődtek a problémák. Mostani fejjel azt mondanám, nem osztanám ki a szerepeket: annyi a zűrzavar, a bizonytalanság. Egy ilyen produkcióhoz koncentráció kell mindenki részéről, feltételek, amelyek nem adottak. Én sose rejtettem véka alá a véleményemet. Nincs Sachs. Ma este találkozom egy némettel, aki öt-hat éve játszotta már a szerepet, de inkább basszus, és mostanában kisebb szerepeket énekel. Eddig egy fényképet láttam róla, miközben túl vagyok a próbafolyamat felén-háromnegyedén, hiszen az utolsó két-három héten csak csiszolni van lehetőség. Most az utolsó pillanatig a színpadon kell majd rohangálnom – ez így abszurd. Más szereplőim is kihullottak. Ha most a Beckmesserem vagy Pognerem lerekedne, akkor nem volna hazai helyettesítőjük. A második szereposztás most kezdte el tanulni a szerepet.

- Tehát nincs együtt egy társulat.

- A Mesterdalnokok olyan feladat, mint prózai színházban a Hamlet, a Szentivánéji álom vagy a Cseresznyéskert: nem egyének kellenek hozzá, hanem csapat. Most Pesten minden van, csak csapat nincs. Én ugyan megpróbálok csapatot kovácsolni, jó hangulatot teremteni a próbákon, és minden rendben is van és gurul, csak nem tudom, kész leszek-e. Ha nem sikerül, vagy fércmunka lesz, természetesen saját kudarcként fogom elkönyvelni, mert az embernek nagyon ritkán adatik az életében olyan lehetőség, hogy Mesterdalnokokat rendezzen. Nem hiszem, hogy Debrecen a közeljövőben képes lesz Mesterdalnokok-előadásra, de nem is vállalkoznék rá. Gyönyörű, amit kitaláltunk: a látvány, a vizuális háttér megpróbál méltó lenni a zenéhez. Másfél éve készülök gyakorlatban is a darabra, de a lelkem mélyén nagyon régóta tervezgetem.

- A Jenufa, a Lady Macbeth tekinthető előkészületnek is?

- Direkt módon nem, túlzás volna ezt mondani, másrészt mégis. Messziről keveredtem ebbe a műfajba, Janáčeken, Sosztakovicson tanultam az operarendezést, és csak a folyamat során derül ki, mi mindent kell még megtanulnom. Az elmúlt két és fél év olyan volt, mintha még egy egyetemet elvégeztem volna: annyit kellett olvasnom, zenét hallgatnom, partitúrát tanulnom.

- Szíve szerint mi lenne a következő rendezés?

- A Mesterdalnokok után kortárs művet szeretnék rendezni. Most kértek fel, hogy nyáron Don Govannit rendezzek Splitben, Debrecenben Aidát fogok rendezni először. De a nagy álmom Schnittke Élet egy őrülttel című műve, ezt Debrecenben meg is fogjuk csinálni.

- A Jenufában, a Lady Macbethben, a Mesterdalnokoban és az Aidában nagy tömegeket kell mozgatni. Ez izgatja Önt az operában, vagy véletlen egybeesésről van szó?

- Véletlen, hiszen egyiket sem én választottam. Debrecenben Toscával kezdünk, mellette lesz Szöktetés, Aida, Figaro házassága. Szeretnénk egy öt-hat darabból álló alaprepertoárt, amit bármikor elő lehet venni. Emellett szeretnénk sajátos arculatot kialakítani egy művészi-filozófiai koncepció keretén belül. A Mesterdalnokok egyik alapgondolata az, hogyan lehet a hagyományt az újjal úgy ötvözni, hogy minden felhalmozódott érték megmaradjon. Nem hiszek abban, hogy mindent szét kellene bombázni. Nekem a háztetőn gépfegyverrel ugráló Don Giovanni pótcselekvés, ráadásul olcsó: az igazi gondolkodás helyett menekül ide a rendező. Minden színházi előadásnak, operának megvan a saját nyelve, jelrendszere. Mindenhez van egy kulcs. Lehet helyette másikat erőltetni a zárba, amitől valamelyest talán meg is nyílik, de sérülni fog. Shakespeare-t kár Pirandellóként megcsinálni, kár Dosztojevszkijből görög tragédiát, Mesterdalnokokból Schnittkét rendezni. Mert amennyit esetleg nyersz a „frissesség” illúzióját keltve, annyit el is veszítesz – lehet, hogy a lényeg tűnik el. Úgy látom, hogy az elmúlt évtizedekben a színház világában felhalmozott gondolatokból most eljött a szintézisek ideje: tud-e ez a sok-sok apróbb-nagyobb gondolat egy produkción belül működni.

- Úgy érzi, az előző két operarendezésében megtalálta a kulcsot?

- Igen. A kezdet pillanatában mindháromnak – a Mesterdalnokoknak is – van egyfajta realista közege. És ez egyben az én színházcsinálásomnak is az alapgondolata: hogyan lehet eljutni egy realista pillanatból az általánosításig, a metaforáig, a szimbólumig. Kevésbé szeretem, ha egy előadás eleve egy elemelt jelrendszer mentén működik: hidegnek, kifundáltnak és idegennek érzem (hacsak nem épp ezt sugallja a darab – mint pl. A szarvassá változott fiú). A Janáčekben a három felvonás ennek három állomását jeleníti meg, hasonlóan a Három nővér, illetve – visszatérve az operákhoz – most a Mesterdalnokok is. Stilizált közegben kezdődik a mű, mely egyszerre templom, szakrális hely, egyszerre kozmikus, a világmindenséget megjelenítő tér. Eközben a helyzetek pici igazságait is igyekszem megtalálni: a lelki folyamatokat, akarásokat, a harcok sokaságát. Ezeknek első szinten is értelmezhető jelenése van, ahonnan el kell jutnunk valahova. Számomra oda, hogy a művészet és a szerelem az a két isteni ajándék, amelyek segítségével meg tudom élni ezt a nem feltétlenül nekem való létet – e két isteni ajándék összeköt minket, embereket. Az emberek közti vízszintes kapcsolatrendszer alakul át függőleges létezési formába, amikor a művészeten és a szerelmen keresztül egyfolytában érezzük az isteni jelenlétet, kapaszkodókat a Lényeghez. A teret is ennek megfelelően próbáltuk kialakítani, a zene is erről szól, a helyzetek is erről szólnak – meg még egy csomó mindenről: emberi nagyságról, lemondani tudásról… Wagnerben az a fantasztikus, hogy a végén még – a hagyomány, az újítás kapcsán – nemzeti újjászületésről is tud beszélni. Ezek az engem legjobban érdeklő kérdések egy művön belül – az ember szinte zavarban van, hogy hova tegye a hangsúlyokat: sokféleképpen lehet ezt olvasni. Mindig találok újat ebben az operában.

- Nagyon más operát rendezni, mint prózai színházat?

- Más energiákat igényel néhány emberrel beszélgetni egy szobában vagy kétszáz embert mozgatni a színpadon. Összetettebb, a próbafolyamatok rövidségéből adódóan klasszikus értelemben alig lehet próbálni. Kísérletezni nincs idő: egyből formát kell diktálni, végeredményt kell produkálni.

- Ez az Andrássy úti operából adódik vagy a műfajból?

- Én csak ebben az operában dolgoztam, de Debrecenben megpróbálom másképp csinálni. Bizonyos dolgokat biztosan lehet másképp. Értem a kényszereket, de egy ilyen mű színpadra állítása a legszentebb színházi aktus – különösen évi három-négy bemutató esetén –, három héttel a bemutató előtt már csak erről kéne, hogy szó legyen. Akkor nem lehet kérdés, hogy hány világítási próbám van, hanem annyi legyen, amennyi kell. Ez nem vezetés-függő, de bizonyos dolgok kulminálnak: az a zűrzavar, ami a Házban van, lerakódik. Ami az elmúlt két-három évben általában a magyar színházi életben történik, ahogy a kultúrpolitika kezeli ezt a kincset: az bűntény. Ezen belül az Opera a csúcs. Harminc színházban legalább negyven előadást rendeztem, de ez a legfantasztikusabb: az operajátszásnál szervezettebb emberi cselekvés nincs, beleértve az atomkutatást vagy bármi mást is. Háromszáz ember egy időben, egy akaratnak alávetve magát, századmásodperc pontossággal közösen csinál valamit; e mögött a háromszáz ember mögött nem tudom, hány egyetem, hány évtized tudása áll. Kultikussá kellene tenni a műfajt: ez a kultúrpolitika feladata, nem a pop-rock. Úgy érzem, amit most az országnak ezzel az első számú színházával művelnek, az méltatlan. Ezért álltam fel.

Amikor az első rendezésem után felkértek főrendezőnek, hosszútávon gondolkodtam. Aztán ami jött: ehhez a fajta őrülethez nem tudom a nevemet adni. Úgy gondolom, jól tettem. Tudom, hogyan kellene csinálni az egészet. Nyolc-kilenc hónapig bent ültem a művészeti tanácsokon, ahol mindenről szó volt, csak a művészetről nem. Kényszeredettségből. Arról volt szó, mennyit fognak elvenni, mit írjunk vissza a miniszternek, hogy csökkentsük a fellépti díjakat. Mellesleg volt szereposztás, de a lényegről alig-alig beszéltünk. Sokan azt hitték, ki nem mászom a jól fizető pozícióból. De én akkor is azt mondtam, amit most: beleteszek mindent, de ha azt látom, nem lehet igazán jót csinálni, akkor felállok. Beregszászban, majd’ megfagyva, infrastruktúra nélkül hetente értek olyan élmények, amelyekért érdemes színházat csinálni. Igaz, elfáradtam a tizenhárom év háborúban. Most Debrecent nagyon komolyan gondolom: át is költöztem, nem is vállalok mást a következő évadban.

- Akkor más hosszú távú terve nincs Debrecenen kívül?

- Ha jól alakulnak a dolgok, akkor valami olyasfajta fejlesztési tervem van, amilyen egész Közép-Európában nincs. Világviszonylatban sem építenek sok színházat, ilyet meg pláne nem, ahol egy vezetés három színházat fog össze. Minimum tíz évre kell terveznünk: a színházépítés, a meglévő színház rekonstrukciója, a társulatok összeszedése. Körülbelül öt év után kezdhet az egész rendszerként működni. Jó produkciók persze addig is születhetnek, de addigra ott zsongnak a rendező-hallgatók, működik az operastúdió, tréningek reggeltől estig, rendszeressé válnak a fesztiválok. De ha azt látom, az egész csak egy gyár, amúgy lábvíz, ahhoz nem kellek én, ahhoz elég egy jó adminisztrátor. De ha egy sziget jön létre, ahol igazabb, tisztább, mélyebb dolgokról szól az élet, ahhoz a nevemet adom.

- Az Operaházra visszatérve: tavaly nem látott erre esélyt Pesten?

- Nem, ugyanis a kultúrtárca olyanokat keresett, akik vállalják, hogy kétmilliárddal kevesebbért csinálnak színházat. Itt nem művészeti programok mérettettek meg. Ha ilyen kérdésekről lett volna szó, kerestem volna magam köré csapatot. A tárcának nem volt koncepciója, csak csökkentett kerete – mindegy, ki vezeti az országot, ez akkor is a kultúra elleni bűntett, amelyhez nem tudok asszisztálni. Debrecenben persze van egy adag „csakazértis”. Három éve is felmerült a debreceni terv egy olyan igazgatóval, akivel nem tudtam volna együttműködni. Most együtt van egy csapat, akikkel bele tudunk vágni – olyan évadot kalapálunk össze, olyan rendezőket hozunk le, akik alkalmasak a társulat formálására is: megkérdőjelezhetetlen szakmai személyiségeket izgalmas gondolatokkal. Kíváncsi leszek más színházak következő évadjára, de azt gondolom, Debrecen olyan hely lesz, ahova érdemes járni.

NÉVJEGY

Ungváron járt magyar szakra (1980-85), majd Kijevben végzett színművészeti főiskolát rendező szakon (1987-92). A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház első igazgatója, megalakítása óta, tizenhárom éve művészeti vezetője – ezt a színházat tekinti fő művének. Főbb rendezései: Katona József: Bánk bán (Nemzeti Színház), T. S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban, Csehov: Három nővér, Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú (Beregszász), Janáček: Jenufa, Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth (Magyar Állami Operaház). Rendezéseihez a zenét gyakran maga írja, minden előadása többé-kevésbé zenés mű. Az Operaházban másfél évig főrendező volt, 2006 januárjától a debreceni Csokonai Színház általános művészeti vezetője.

Hobbi: minden hobbim a munkámhoz kapcsolódik, pl. zenehallgatás, olvasás, festmények nézegetése. Horgászni már sosincs időm.
Kedvenc színdarab: mindig, amelyiken dolgozom, most a Mesterdalnokok
Kedvenc könyv: versek, Thomas Mann: József és Testvérei, Varázshegy
Kedvenc zene: Schnittke, kortárs zene
Kedvenc film: Tarkovszkij, Lars von Trier
Kedvenc előadó: Szvjatoszlav Richter