Ilona

A művészeti vezető, a mentor és az operaénekes

2006.07.17. 00:00

Programkereső

Marton Éva, a világhírű szoprán hármas „szereposztásban” lépett fel idén miskolci „Bartók + …” operafesztiválon. A művésznővel a fiatal operaénekesek mentoraként mint a tanárral, Fedora-alakítása kapcsán mint az énekművésszel, a jövő évi „Bartók+… 2007”-re készülve pedig mint a miskolci operafesztivál művészeti vezetőjével beszélgettünk.

Marton Éva (Fotó: Vajda János)

– Tanár, operaénekes, művészeti vezető – hogyan tudja összeegyeztetni ezeket az egyenként külön-külön is egész embert kívánó feladatköröket?

– Végső soron mindegyik a szakmámhoz tartozik. Ezért nagyszerű dolog előadóművésznek lenni. A Zeneakadémia felkérése egyébként több évig húzódott. Nehéz volt magammal elhitetni, hogy az a helyes, ha visszajövök Magyarországra, és ott segítek, ahol a zenei képzésem gyökerei vannak.

– Mennyiben változott meg az élete, amióta tanít?

– Nagyon. Korábban csak magamnak és a családomnak éltem, csak a magam problémájával voltam elfoglalva, most mások pályájának indulását próbálom segíteni. Az ember az énektanításon keresztül pedig nem csupán a technikai finomságokat adja át, hanem a szakma egészére készíti fel a növendékeket, beszél nekik a viselkedésről, az öltözködésről, a megjelenésről. Emellett feladatomnak érzem a tanítványok érdeklődési körének szélesítését, kíváncsiságuk felkeltését a művészet más ágai iránt is. Viszem őket például múzeumba, képzőművészeti kiállításokra. Egy előadóművész fantáziájának, belső világának színesnek kell lennie, hiszen csak úgy tudja a szerepeit megalkotni és átélni. Arra a gondolkodásmódra szoktatom őket, amelyben én is élek.

– Önnek is volt mestere, akitől ezt a fajta tanári habitust elleshette?

– Nem. Éppen ezért fogadtam meg, hogy ha egyszer olyan helyzetbe kerülök, amikor már kevesebb alkalommal lépek színpadra, csak a tanításnak, a szervezésnek és a háttérmunkának szentelem magam. (Megjegyzendő persze, hogy Marton Éva ebben az évadban több szerepben is színre lép a nemzetközi operaszínpadokon: Elektrát énekel Düsseldorfban és Duisburgban, Jenufát a Magyar Állami Operaházban és Hamburgban, de fellép Barcelonában is – a szerk.) Saját tapasztalatomból tudom, milyen sok a ködösítés ebben a sz szakmában, és hogy a fiatalokat nem készítik fel arra, hogyan állják meg a helyüket a külföldi színpadokon. Ehhez én a saját példámat tudom felmutatni…


Giuseppe Giacomini és Marton Éva a Fedora előadásán (Fotó: Vajda János)

– Mint a Fedora-alakítást az idei fesztiválon?

– Amikor erre készültem, csak magammal foglalkoztam. Minden áldott nap próbáltam, komoly munkát végeztünk a karmesterrel, Joseph Rescignóval és természetesen a tanítványokkal – Wagner Adriennel és Potyok Dániellel. Azt akartam megmutatni nekik a próbák során, hogyan dolgozunk mi kint, külföldön: rögtön tökéletesen tudni kell a szerepet, mert nem mindig van idő arra, hogy hosszú próbafolyamatban formálódjon egy produkció. A Fedorára készülve azonban mégis megszűntem tanárnak lenni, hiszen a színpadon már mindenki magáért vállalja a felelősséget!

– Beszéljünk a művészeti igazgatói szerepéről is. A tavalyi „Bartók+Bel canto” a formabontó rendezésekről, az idei „Bartók+Verismo” az ismeretlen operák magyarországi ősbemutatóiról marad emlékezetes. Nagy merészségnek tűnik olyan művekkel csábítani a közönséget, amelyeket az elmúlt száz évben nem hallhattak hazai színpadon…

– A fesztivál számára fontosak ezek az operák, és bemutatásuk illeszkedik abba az irányvonalba, amelyet a „Bartók+…”-nak adtunk. A cél, hogy olyan darabok is eljussanak hozzánk, amelyeket soha nem játszottak Magyarországon. Ilyen volt az idén Umberto Giordano Szibériája és Franco Alfano Feltámadása. De sem Giordano Fedoráját, sem Leoncavallo Bohémek című operáját nem játszották Magyarországon több mint száz éve! Márpedig egészen más hangulatú ezeket a műveket élőben látni a színpadon, mintha lemezen hallgatnánk. A különlegességeknek ezt a luxusát csak a miskolci operafesztivál tudja megengedni magának, hiszen egy színház aligha fogja ezeket felvenni a repertoárjába. A ritkaságok bemutatása mellett másik törekvésünk, hogy teret adjunk a Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára újszerű feldolgozásainak. A régimódi, tradicionális értelmezések ismételgetése helyett évről évre megpróbáljuk egy-egy új utakon járó, formabontó produkcióval meglepni a közönséget.

– Ön szerint a Bartók-örökösök elfogadják a fesztiválnak ezt a misszióját?

– A Kékszakállúról beszélve a legutóbb is úgy nyilatkoztak, hogy ha ízlésesen van színre állítva a darab, semmi problémájuk vele. Véleményem szerint senkinek nincs joga megállítani azt a folyamatot, amely közben egy mű érik, változik a színre állítások során – erre csak a zeneszerzőnek lenne módja és lehetősége, ha köztünk élne még. Az utódok viszont nem állhatnak az újraalkotás folyamatának útjába. Nem vagyok és soha nem is voltam régimódi énekes. Szeretem a modern rendezéseket, mert jól tudom, micsoda perspektívákat tud adni, ha egy operát másik térbe és időbe helyeznek át. Arról nem is beszélve, hogy mekkora munkát jelent egy-egy újraértelmezés, amely a súlypontokat máshová helyezi! Dolgoztam Peter Konwitschnyvel is, akit a „legharapósabb” rendezőként tartanak ma számon, de vele is nagyszerűen megértettem magam. A német rendező betegsége miatt sajnos nem tarthatta meg elméleti előadását az operarendezés határairól – helyette a hazai modern operarendezés fontos alakja, Kovalik Balázs beszélt ugyanerről a témáról. Én nem félek ezektől a rendezőktől – igaz, kicsit tovább tart, míg megértem a koncepciójukat, de eddig még mindig megérte a fáradságot.


A Magyar Állami Operaház

– Hogyan érinti, hogy ilyen zaklatott időket él az operajátszás?

– Az Operaház mostani tragikus helyzetét minden okos embernek előre kellett volna látnia. Annak idején, amikor magam is pályáztam a művészeti vezetésre, megpróbáltam belelátni a működésébe, és azt tapasztaltam: ez sokkal inkább politikai, mint szakmai ügy. Márpedig nem a politikának kellene irányítania a kultúrát, hanem fordítva: a kultúrából kellene a politikának erőt meríteni, és azt az emberek felé sugározni. A vidéki operajátszás szétesését is szomorúan konstatálom. Nagy összefogásra lett volna szükség a vidéki társulatok között: produkciókat kellett volna cserélni, énekeseket átadni egymásnak. Úgy működhetett volna a magyar operajátszás, mint egy nagy híd, amelynek pillérei a vidéki operatársulatok.

- A jövő évi „Bartók+…” milyen művészeti elképzelések mentén körvonalazódik?

- A francia repertoár felé szeretnénk nyitni. Ravel, Charpentier, Gounod, Rameau hangzásvilága teljesen eltér a verizmusétól, viszont Bartók muzsikájához nagyon jól illik. Debussy zenei kompozíciói például hatottak Bartók munkásságára is. A következő fesztiválig azonban szeretnénk ősszel egy kis Mozart-fesztivált rendezni, benne Kovalik Balázs figyelemre méltó Mozart-maratonjának egyik részletével. És el akarjuk hozni a fesztiválra a Zeneművészeti Egyetem növendékeit is, hogy méltó helyen léphessenek a közönség elé.