Huba

Egy stúdiófelvétel árnyékában

2006.12.15. 00:00

Programkereső

250-60-10: nem, ez nem egy budapesti telefonszám, nem is a Da Vinci-kód egyik megfejtésre váró rejtélye. Ezek a számok a Művészetek Palotájában december 11-én elhangzott Don Giovanni-koncertnek a sarkalatos pontjai: az opera koncertszerű előadásának apropóját ugyanis Mozart születésének 250., Polgár László világra jöttének 60. és Solti György halálának 10. évfordulója adta.

Maga az előadás talán azért nem volt kiemelkedő, mert az előző napok stúdiófelvételének nyomait viselte, de azért voltak pillanatok, amelyekért érdemes volt elmenni erre a különleges operakoncertre.

Egy operát hangversenyszerű előadásban meghallgatni mindig új élményt jelent. Nincs díszlet, nincs mozgás, nincsenek fények. Az egészből csak egy rész látszik, ami azonban igen jól megfigyelhető. A darab és a zenei szövet az előadás által érthetőbbé vált, de az opera nem véletlenül összetett műfaj.

Az előadás egyébként azért nélkülözte még a minimális szcenírozást is, mert az est egyik kiemelt művésze, Ferruccio Fulanetto csak így tudta elvállalni a felkérést. A koncertet egy pár napos stúdiófelvétel előzte meg – ahol természetesen a Don Giovanni operát vették fel –, ami sok energiát és koncentrációt követelhetett az énekesektől, így a közönség és a fellépők számára is a koncertszerű változat volt a szervezők szerint a legjobb megoldás. Véleményem szerint az előadók lélekben még mindig a felvételt készítették, és ennek eredménye lehetett az is, hogy elkövették azt az arcpirító hibát, hogy az énekeseket nem a megszokott helyre – a zenekar elé, a karmester köré – ültették, hanem a zenekar és a kórus között foglaltak helyet: innen énekelték végig a több mint három órás művet. Az arányok így teljesen szétestek, és még az állítható hangvető sem tudta leküzdeni az énekesek helyett azt a pár métert, amit a zenekar és az általuk keltett őrületes hangtömeg jelentett. Hallani még csak-csak, de látni alig lehetett őket, pedig sem a hangjukkal, sem a színpadi játékkal nem spóroltak – kár volt őket elrejteni a zenekar mögé.

A lemezfelvétel a Magyar Állami Operaház Zenekarát is igénybe vette, így kissé fásultan, de annál nagyobb precizitással játszották a mű drámai végkifejletére utaló, két részből álló nyitányát. Soltész Ágnes, egy egykori Kóté László-növendék volt az est koncertmestere, aki apró, de határozott gesztusokkal, makulátlan játékkal, a sokaságból kidomborodó hegedűhanggal irányította az est folyamán a zenekart. Mozart a dinamikákat eleve meghangszerelte, így a forte szakaszokban általában senkinek sem kellett erőlködnie, hiszen mindenki egyszerre játszott. Ennek ellenére külön kiemelném a bőgő szólamot, mert a fent említett részeknél gazdag, telt hangzással erősítették az összjátékot.

Az Angelika Leánykar és a Honvéd Férfikar néhány perces szereplése meggyőzött arról, hogy profi együttesek állnak a színpadon, akik széles repertoárjukból bármikor képesek magas színvonalon előadni egy-egy darabot.

Győriványi Ráth György, az Operaház karmestere és volt főzeneigazgatója igazi katalizátorként vitte a nyitány és az áriák tempóit, és rendkívül ritmikus, pontos auftaktokkal segítette a belépéseket. A hangok befejezésének intése is kidolgozott volt. Nem voltam ott a próbán, így nem tudom eldönteni, hogy az énekesek kérték így vagy ő vett lassú tempót, de Ottavio G-dúr áriája az első és F-dúr duettje Donna Annával a második felvonásban rendkívül vontatottra és unalmasra sikeredett. Ezzel együtt érezni lehetett a mozdulatain, hogy határozott koncepciója van, a tempókat jól érzi, és mindezt a zenekar felé eredményesen tudja kommunikálni.

Az Ottaviót alakító Danil Shtodát kedvelhette a zenekar, mert a már emlegetett G-dúr ária bevezető akkordjait, mint egy szőnyeget, olyan lágyan, puhán terítették le a tenor lábai elé, megteremtve ezzel azt a légkört, amelyben igazán el lehetett volna varázsolni a közönséget ezzel a már önmagában is gyönyörű áriával. Danil Shtoda azonban nem élt ezzel a lehetőséggel: túlértékelve a helyzetet, minden mondat elejét és végét erősen és következetesen megbökve énekelte el az áriát, pedig ezek nélkül az igencsak zavaró elemek nélkül egy egyszerűbb és bensőségesebb hangvételben még szép is lehetett volna az interpretáció.

A Masetto szerepét játszó Hábetler Andrást a színpad egyik szélére ültették, így előnytelen akusztikai környezetbe került. Csak akkor hallottam igazán a hangját, amikor a tenyerébe kiáltva adta Don Giovanni tudtára kilétét a második felvonás elején. Színpadi játéka változatos, ötletes, szövegmondása meggyőző volt, hangjának elenyésző ereje véleményem szerint a rossz elhelyezésnek volt köszönhető.

Masetto menyasszonyát, Zerlinát alakító Keszei Borinak sikerült elénk varázsolnia gyönyörű, csilingelő hangjával az ártatlan, cserfes lányt. Minden szótaggal együtt élt, minden hangot a testével is kifejezett: sikerült tökéletesen magára öltenie a szerepet.

Fodor Beatrix, aki Donna Annát alakította, rendkívüli érzékenységről tett tanúbizonyságot az első felvonás d-moll duettjében, amit Ottavióval, azaz Danil Shtodával közösen énekelt. Ebben a lassú tempóban kifejező tudott maradni, és ki tudta tölteni a lassan hömpölygő időt, ami az egyik legnehezebb zenei feladatok közé tartozik.

Meláth Andrea, aki Donna Elvira szerepét játszotta, nagyon meggyőző zenész. Ezernyi hangot és eszközt tud elővarázsolni a torkából. Egyike volt az est azon szereplőinek, akik minden részletében kidolgozták az eljátszott figurát. Igazi partnerként érzékenyen reagált szereplőtársai játékára. Néha azonban elragadtatta magát: túljátszotta a szerepét és erőltette a hangját, ami – különösen a magasabb fekvésű hangoknál – csúnyán szólt.

Ferruccio Furlanetto Leporello bőrébe bújt. Rég hallottam már ilyen telt, bársonyos basszus hangot. Rengeteg eszköz van a birtokában, melyeket mesterien használ: két hármashangzat felbontást sem énekel el kétszer ugyanúgy. Bár nem mozgott a színpadon, nem fordult oda a szereplőtársaihoz, amikor velük énekelt, mégis mindent ki tudott fejezni a hangjával. Játéka humorban, leleményességben bővelkedett.

Számomra az ő helyzete különösen elgondolkoztató, hiszen Leporelló szerepét ezen a koncerten énekelte utoljára. Vajon mi járt a fejében? Milyen érzésekkel jött le a színpadról? Megkönnyebbült vagy szomorkodott? Nem tudom, de a nézőtérről úgy tűnt, hogy eszközeinek egész tárházát felvonultatva énekelte el még egyszer, utoljára ezt a szerepet.

A Don Giovannit alakító Horváth Ádám – egyben a Vox Artis Ügynökség oszlopos tagja és az est egyik főszervezője – fölényes tudással játszotta el a nőcsábász szerepét. Igen tehetséges énekes, játékában minden a helyén volt, de a varázslat nem történt meg. Megmagyarázhatatlan, hogy mitől tud egy előadó teljesen magával ragadni, pedig néha hibát is ejt, és miért nem tud megérinteni egy látszólag teljesen rendezett produkció. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fogja találni azt a varázsszót, amellyel a közönség szívébe lophatja magát.

d34a4558-f42e-46a9-b5cd-ceb6edf207b3

Polgár Lászlónak mint Commendatórénak nem volt sok ideje tudását bizonyítani – hiszen csak az első felvonás elején és a második felvonás végén énekelt pár hangot –, de neki ennyi is elég volt ahhoz, hogy basszushoz méltó mély nyomokat hagyjon a közönségben. Ebben a pár percben is érződött, hogy mennyire szereti Mozart zenéjét, ami ezáltal nemcsak benne, de a közönségben is megmozdíthatott valamit. Amikor szoborként szólalt meg, az tényleg hátborzongató volt, már csak azért is, mert valahonnan a színpad vagy a zenészek mögül énekelhetett: nem láttuk őt. Ez a különleges, döbbent pillanat adott új erőt az előadóknak és a közönségnek is az opera utolsó szakaszának végigjátszásához, illetve meghallgatásához: a finálé remekül sikerült, a közönség lelkesen tapsolt.

Az est fővédnöke egyébként Lady Valerie Solti volt, aki a koncert elején levélben üdvözölte az egybegyűlteket. Elsőként unokája születését említette meg, aki még nem zenész, de „sírása eléggé muzikális”. E miatt az örömteli esemény miatt nem tudott jelen lenni a koncerten. Üdvözölte Polgár Lászlót, Győriványi Ráth Györgyöt, és elmesélte férjének kettős viszonyát a Mozart-operához. Solti Györgynek ez volt az első felkérése az Magyar Állami Operaháztól, és boldogan vállalta a feladatot, de az előadás éppen 1938. március 10-re esett; ezen az emlékezetes napon vonult be Hitler Bécsbe, ez a nap volt az Anschluss napja: az előadás elmaradt. Az esemény ugyan mély nyomokat hagyott a művészben, ennek ellenére a későbbiekben számos koncerten nagy szeretettel dirigálta a művet. Sir Georg Solti özvegyének szavait Bogyay Katalin tolmácsolta a közönségnek, és egyben bejelentette, hogy a Herendi Porcelángyár posztumusz díjat adományoz az elhunyt karmesternek.

Ez az előadás egy sorozat része: tavaly A varázsfuvolát, jövőre a Figaro házasságát fogják bemutatni. Kíváncsi vagyok a következő produkcióra, hiszen szépreményű, tehetséges fiatalok és nagy öregek álltak a színpadon. Bízom benne, hogy a Figaróban eddigi szép teljesítményüket még tovább fogják tudni fokozni.

(2006. december 11. 19:00 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; Mozart: Don Giovanni – koncertszerű előadás; km.: Ferruccio Furlanetto, Fodor Beatrix, Danil Shtoda, Horváth Ádám, Keszei Bori, Wiedemann Bernadett, Polgár László (ének), a Magyar Állami Operaház Zenekara, Angelica Leánykar (műv. vez.: Gráf Zsuzsanna), Honvéd Férfikar (műv. vez.: Drucker Péter); vez.: Győriványi Ráth György)